Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: ,,Mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? Ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? Ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?"

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: ,,mit akarsz? mit keresel itt? takarodjál innen!"

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájuk keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírásában elaludt, álmában megölelgette azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: ,,édesanyám".

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezte egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítani):

- Hol van most a jó néne?

- Ma nem fog itt árulni, fiam, - felelt neki a koldus - mert ma ünnep van.

- De hát miért van ünnep?

- Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolta a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának - amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

- Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz...

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt - a mennyországban...

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácsony napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!