Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön. „Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön! Nos ki áll ki velem? - szólt. - Kezdődjék a torna!” Nagy szerényen a teknős: „Megpróbálom” – mondta.
„Te? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?”
„Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.”
Körülállja a pályát a közönség. „Rajta!”
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
„Buta teknős!” – Gondolja: csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: „Hurrá!”
– s rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
