Koromfekete, magányos éjszaka szállt le, és az erős északi szélnek köszönhetően farkasordító hideg volt. Minden egyes lépés alatt hangosan megroppant a fű. Egész hónapban nem esett hó, ami inkább szerencse volt, mert akkor Lucy még nehezebben talált volna magának élelmet, bár így is vészesen le volt fogyva és már-már alig volt ereje. Hallani lehetett a néma csendeségben, ahogy egyre jobban lihegett, ahogy erőlködött azon, hogy talpon maradjon. Ugyan szeretett volna egy kicsit megpihenni, egy kicsit aludni, de ha lefeküdt valahova, annyira fázott, hogy nem tudott elaludni. Kihűlt kis teste szüntelen reszketett, ugyanis nem volt hosszú szőre, ami egy kicsit is védte volna. Érzékszervei kezdték cserbenhagyni, mert már nem érezte olyan jól az illatokat, mint egy hónappal ezelőtt, amikor kitették a jó meleg autóból.

Ó, de fájt is neki az az emlék!

Körülbelül két hónapig volt a kis Lucas fiú szeretett állatja, majd a fiú elkezdett egyre kevesebbet foglalkozni vele, mintha megunta volna, pedig akkor még csak aprócska kölyök volt, aki igényelte volna a törődést és a rengeteg simogatást. Pedig tisztán emlékezett arra a napra, amikor Lucas apja hazahozta őt még csak pár hetesen, akkor az 10 éves fiú majd’ kiugrott a bőréből. Nagyon jó pajtások lettek, Lucas egyfolytában nevelte, játszott vele. De ahogy a fiúnak egyre többet kellett tanulnia, úgy egyre kevesebbet foglalkozott a kis kutyusával, aki pedig intenzíven követelte a figyelmet és a szeretetet.

Jaj, talán nem kellett volna szétszedni annyi bútort, megrágcsálni a cipőket és szétcincálni a leveleket. Talán nem kellett volna olyan sokat ugatnia és folyton ijesztgetnie Laurit, a papagájt, aki olyankor hangosan a család tudtára adta, hogy valaki bántja őt. Talán, ha ezeket a dolgokat nem követte volna el, akkor nem sajnálták volna tőle azt a kis saroknyi helyet, amit az előszobában elfoglalt a kis kosárkájával. Nem volt nagy méretű, alig nőtt nagyobbra egy tacskónál, de úgy tűnik, olyan nagy bűnt követett el, hogy a család nem tűrte tovább meg.

Pedig ő meg sem nyikkant, amikor viccesen odaosont egy családtaghoz és megráncigálta a nadrágszárukat, hogy játékra invitálja őket, de csak egy nem túl finom rúgást kapott válaszul. Csendben, behúzott farokkal tűrte a rengeteg szidást, és tudomásul vette azt is, hogy bármilyen családi vita is alakult ki, mindig rajta csattant az ostor – olykor szó szerint, csak éppen papucs vagy cipő formájában.

Lucy mindent tudomásul vett, és megelégedett végül azzal is, ha csak pár simogatást kapott már csak végül. Ő mégis utolsó leheletével rajongott a család minden egyes tagjáért, és óriási örömmel fogadta, amikor valamelyikük is hazatért. Néha ők is örültek, néha pedig csak arrébb tessékelték őt temérdek szitokszóval, amiért összeugrálta a frissen mosott nadrágokat.

De álmában sem gondolta volna, hogy az a délután végzetes lesz. Lucas apukája megfogta, és betette őt a kocsi csomagtartójába, mintha csak egy áru lett volna, és sokáig utaztak. Amikor az autó zötykölődve megállt, Lucas apja kivette őt, majd gyorsan visszaült az autóba, és olyan erősen lépett a gázra, hogy a kerekek szinte kipörögtek, mielőtt elindult volna.

Lucy napokig ott várt, és szinte biztos volt benne, hogy majd előbb vagy utóbb visszajönnek érte, de ahogy teltek a napok, és Lucy egyre éhesebb és fáradtabb lett, lassanként elvesztette a reményt, és elindult élelmet keresni magának. Nem hitte el, hogy az a pár apróság, amit elkövetett, elég volt ahhoz, hogy kitegyék otthonról, pedig ő mindig igyekezett kimutatni a szeretetét.

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebb élelmet talált. Ugyan próbált belopózni egy-egy házhoz, és elcsenni valami apróságot az ottani állatok eledeléből, de szinte mindig az lett a vége, hogy vagy a helyi házőrző vagy a gazda elkergette őt.

Lucy-t ismét jeges szél ölelte körbe, de ami még inkább megijesztette, az a jó pár puha hópihe volt, ami belekapaszkodott a bundájába. Ó ne! Feltekintett az égbolt felé, amin gyanús felhők gyülekeztek, a következő pillanatban már szinte ömlött a hó. Január ezúttal megmutatta a valódi arcát, mert a hideg mellé egy kiadós havazás is társult.

A kiskutya futni kezdett, míg nem egy barátságos kis tanyán nem találta magát. Nagyon megörült a szerencséjének, és egyből valami menedékfélét keresett magának, de nagy igyekezetében, ahogy próbált bebújni az ajtórésen át az istállóba, fellökött néhány szerszámot, amik hangos csattanás kíséretével értek földet. Lucy ijedten hőkölt vissza, amikor kinyílt a ház felől az ajtó, és léptek nyomát hallotta meg.

Már nem tudott elmenekülni, és kétségbeesetten gondolt vissza azokra az emlékekre, amikor elkergették őt a házaktól. Egyszer olyan csúnyán megdobták kővel, hogy a mai napig sajgott tőle az oldala, de kapott ő már papucsot, cipőt is, amik eltalálták. Csak nehogy most is úgy járjon, mert ráadásul most még csapdába is van esve.

Beljebb araszolt az istállóban, de hallotta, ahogy néhány tehén a nemtetszésének adott hangot nagy bőgésekkel, így végül inkább minél kisebbre összehúzta magát az istálló közepén, hátha így nem veszik észre.

- Biztos megint róka volt – hallatszott egy férfi hangja. – Előre megyek, drágám, elkergetem a bestiát.

És már nyílt is az ajtó. Ahogy a gazda felkapcsolta a villanyt, kikerekedett szemmel figyelte a kis behatolót, aki teljes testében remegett, és azonnal megsajnálta.

- Idenézz, Emma! Ez egy kis kutya.

Az asszony is szemügyre vette a kutyát, aki továbbra is szívbe markoló látványt nyújtott.

- Ó istenem – sopánkodott. – Szegényke, csak egy kis biztonságos helyet keresett ebben a zord időjárásban. Hogy fázik.

Azzal a nő beljebb lépett, és letérdelt Lucy mellé, aki továbbra is félt, de talán a remény egy nagyon apró szikrája felcsillant előtte. Kedves embereknek tűntek, akik szeretik az állatokat, hiszen nem szitkozódtak, amikor meglátták.

- Ó, Harold, nem engedhetjük, hogy ez a kis árva megfagyjon – szipogott a nő, mert ahogy magához ölelte a teljesen átfázott kutyát, észrevette, hogy alig rendelkezik valamicske kis súllyal, annyira lefogyott. – Jaj, hogy mennyire gyönyörűen néz ki! Ki lehetett az az idióta, aki egy ilyen csöppséget kidobott?

Ahogy a gazdaasszony felemelte, és magához szorította, Lucy szíve megtelt melegséggel, és már nem reszketett többé. Hosszú idő után először érezte magát boldognak, és máris tiszta szívből szerette ezt a két embert.

- Nos, nem hinném, hogy sokat fog zavarni az előszobában – mondta Harold. – Készítek neki kosárból egy kis fekhelyet. Ó, de siess már, Emma. Vidd be a melegbe ezt a szegény párát

Lucy nem győzte csóválni a farkát, miközben örömmel konstatálta magában, hogy vége  a szenvedéseinek. Otthonra talált.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.04.01. 18:17 Juliet Na igen, az E/3 is nagyon messze áll tőlem, de egyszer ezt is ki kellett próbálnom.:) Mostanság egyre több kutyát dobnak az utcára, ez adott nekem ihletet. Sajnos, mindig lesznek ilyen brutális emberek. És köszi szépen a véleményed.:)

2013.04.01. 15:31 Senussya Valóban teljesen más, mint amiket eddig szoktál írni, és nemcsak a rövidsége miatt. Annyira utálom azokat, akik kiteszik a kutyájukat az utcára! Fel kellene kötni őket, az ilyennek minek állat? :P Na, mindegy. Aranyos kis sztori volt, bárcsak minden kutya olyan mázlista lenne, mint Lucy.