Mennyország. Igen, valahogy így képzelem el. Mintha lebegnék a felhők felett, és valami puha bársonyos anyag venne engem körül. Nem fájt már semmi, nem éreztem többé sem félelmet, sem fájdalmat. Olyan volt, mintha kiszakadtam volna a testemből, amelybe 19 éven át be voltam zárva. A lelkem szabadon szállhatott. Oly régóta vártam erre a békére, és most nem szerettem volna elereszteni magam mellől.

A következő gondolat már ennek a gyökeres ellentétje volt. Hirtelen úgy éreztem, mintha métereket zuhantam volna vissza a testembe, amely visszarángatta valahogy a lelkemet. De ami még ennél is rosszabb volt, az a feneketlen éhség érzete, ahogy szép lassan kezdtem magamhoz térni, mintha csak egy jó nagyot aludtam volna. A fejem búbjától a lábujjamig megrázkódtam, ahogy a szervezetem egy hosszabb pihenő után próbált ismét az élethez alkalmazkodni.

Pedig meghaltam. Nem szívesen idéztem vissza a történteket, de amikor Klaus kitörte a nyakamat, akkor egészen biztosan meg kellett halnom. Klausra nem volt érvényes az, hogy a vámpírléte miatt nem tud megölni egy nekromantát, mert a vérfarkas része olyanná tette, aki kivételesen veszélyes egy nekromanta számára. De talán ez mind mégsem igaz, mert visszatértem a halálból az életbe.

Ahogy kinyitottam a szememet, a nagy sötétségen kívül nem láttam semmit. Csak éreztem, hogy valamiben fekszem, és rám terítettek valamit. Józanésszel felmérve, nyílván egy koporsóban fekhettem, mert a többiek is úgy tudhatták, hogy meghaltam.

Kicsit megmozgattam a végtagjaimat, és megkönnyebbültem vettem észre, hogy a koporsó fedelét nem zárták le, hanem csak leterítették. Így nem állt fent az a veszély, hogy esetleg élve eltemettek, mert akkor pár órám belül amúgy is megfulladtam volna. Nem, most legalább annyira éltem, mint előtte, habár egy kicsit furcsán éreztem magam, az tény.

Ahogy kiszálltam a koporsóból, úgy tűnt, mintha ismét a Salvatore-ház pincéjébe lettem volna bezárva, ahová nem is olyan régen száműztek, hogy helyrepofozzanak engem a mészárlásom után. A koporsó pedig valóban egy koporsó volt, csak még nem temettek el. Vajon miért nem? Ha tudták volna, hogy visszajövök, akkor eleve nem hoztak volna ide le, nem igaz?

Úgy döntöttem, hogy inkább magam járok utána a dolgoknak, elvégre már nagyon jól ismertem a járást a házban, és tényleg nem volt róla halvány sejtésem sem, hogy mit kerestem én itt. Persze, örültem, amiért a végén nem haltam meg, mert végül is itt vannak nekem a barátaim, és itt van nekem Damon, aki próbált engem megvédeni, de sajnos túlerőben voltak velünk szemben a többiek. Az öccse is nagyon megerősödött a rengeteg vértől, amitől egy igazi vadállatá vált Klaus hibája miatt. Ezzel együtt pedig nem tudtuk legyőzni őket.

Amint felértem a nappaliba, már azonnal éreztem, hogy nem vagyok egyedül a házban, hanem egy vámpír és egy ember is tartózkodik itt. És az, hogy ebből képes voltam megmondani, hűen mutatta azt, hogy a képességeim sem vesztek el.

És valóban igazam volt, mert amint keresgélni kezdtem a házban az ittenieket, Damon szobájában megpillantottam őt és Elenát, amint az ágyon ülve beszélgettek egymással. Damon nyitva hagyta az ajtót, így nem kellett rájuk törnöm.

Először Elena volt az, aki megpillantott engem, de úgy nézett rám, mint aki kísértetet látott volna. Majd Damon is követte a pillantását, és ő is éppúgy furcsállta az ottlétemet, mint Elena.

- Oké - szólaltam meg végül. - Arra már rájöttem, hogy nem kellene élnem, de akkor most mégis mi a franc van?

Még egy darabig csak ültek ott, mintha nem tudnák, hogy most mihez is kezdjenek, majd végül Elena felkelt, és odarohant hozzám. Olyan szorosan ölelt át, ami ezúttal kivételesen zavart, mert csak fokozta az étvágyamat. Remélem, nem arról volt szó, hogy már túl rég öltem embert, és emiatt talán túlságosan is vágyom rá.

- Te jó ég, Heather! Te tényleg élsz?

Ahogy a szemembe nézett, láttam rajta, hogy sír. Ezek szerint tényleg a halálomat gyászolták.

- Igen, de nem tudom, hogy miért.

Damon felé tekintettem, aki egyelőre szintén nem akarta elhinni, hogy itt vagyok, nem pedig abban a nyamvadt koporsóban. Legalább ő is tudta, hogy a jelenlegi életben maradásom egyáltalán nem volt normális. Ezen nincs mit vitázni, meg kellett volna halnom, még ha örültem is neki, amiért megúsztam.

Damon közelebb jött hozzám, és próbált még jobban szemre venni. Közben láttam rajta, hogy az a tudat, hogy nemrég még halott voltam, a kelleténél jobban megviselte, és most reménykedett abban, hogy itt maradok.

- Hogy érzed magad? Írd le pontosan.

Nem, ennél sokkal fontosabb volt az, hogy biztos legyek benne, hogy nem esett neki sem bántódása, ezért átöleltem. Valamiért ez az ölelés teljesen más volt, és nem csak azért, mert tiszta szívből szerettem őt, hanem mert nem éreztem azt a fokú éhséget és gyilkossági vágyat, mint Elenánál, és ez eléggé megrémített engemet.

Damon viszonozta az ölelésemet, és legalább percek telhettek el így, miközben szabad utat adtam az érzelmeimnek. Majdnem örökre elvesztettem őt, de az élettől kaptam még egy esélyt, ami talán intőjel volt arra is, hogy jobban vigyázzak arra, akit szeretek, és ne engedjem, hogy pár dolog közénk álljon, mielőtt tisztázhatnánk őket. Többé nem fogom őt elereszteni, még akkor sem, ha mind a kettőknek ez lenne a legjobb, amiért én nekromanta vagyok, ő meg vámpír. Majd valahogy találunk egy járható utat a közös boldogságunkhoz.

Nehéz volt elválnom tőle, de még rá kellett jönnünk az okára, hogy mi történt velem, így válaszoltam a kérdésére.

- Azt hiszem, jól vagyok. Csak nagyon éhes vagyok. Egy kicsit fáj a fejem, és ég a szemem, de gondolom ez azért van, mert sokáig alhattam.

Elena és Damon összenéztek, miközben nekem fogalmam sem volt, hogy vajon mire is gondolhattak.

Damon közelebb lépett hozzám, és a tekintete fájdalmasan együtt érzővé vált.

- Nézd, az a helyzet, hogy nem sok magyarázat van arra, hogy miért jöttél vissza. Valószínűleg, csak ez az egyetlenegy dolog.

Még mindig nem nagyon értettem, de aztán hirtelen megvilágosodtam. Caroline véréből ittam, mielőtt ez megtörtént volna. Majd utána vámpírvérrel a szervezetemben meghaltam, és csodák csodájára jelenleg mégis itt vagyok, de a jelek szerint nem, mint nekromanta.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy vámpír vagyok? Ez butaság. Egy nekromanta nem válhat vámpírrá, meg kellett volna halnom.

Az újabb szünet a beszélgetésben roppant zavaró volt, egyben arra gondoltam, hogy ezek szerint mégis csak lehetséges ez a verzió. Még életemben nem hallottam erről, az anyám sem említette, bár az is igaz, hogy több dolgot hallgatott el, mind amennyit elmondott nekem. De amit esetleg meg is osztott velem, annak a tartalma sem volt éppenséggel feltétlenül hiteles.

Ha valóban vámpírrá válnék, akkor az azt jelentené, hogy nem kellene úgy éreznem még magam, mint egy nekromanta, pedig nagyon is érzékeltem még azokat a dolgokat. Tudtam, hogy Damon egy vámpír, és tudtam, hogy Elena egy ember. Ezeket a dolgokat mind le tudtam szűrni az energiamezejükből.

- Most mit csináljunk, Damon? - kérdezte Elena tétlenül, kihagyva engem a beszélgetésből.

Damon csak megrázta a fejét.

- Menj haza, Elena! Már nagyon késő van, Heatherrel még megbeszéljük a dolgokat.

Okos kislány révén nem kellett megkérdeznem, hogy mi is az a téma, amit ki kellene tárgyalnunk, mert ha beigazolódik a gyanúnk, és tényleg a szervezetem az átváltozással küszködik, akkor még meg kell hoznom egy nagyon fontos döntést. Mert ahhoz, hogy végleg vámpírrá váljak, vért kell innom. Ez a döntés egy életre megpecsételné a sorsomat, mert azt jelentené, hogy az örökkévalóságig élni fogok, vagy legalábbis addig a napig, míg valaki meg nem öl, ahogy egy vámpírt kell. Azonban, ha a válaszom nemleges, és nem fogadom el a vért, akkor egy napon belül meg fogok halni.

Amíg Damin kikísérte Elenét, volt gondolkodni való időm. Leültem az ágyára, és próbáltam nem arra gondolni, ami nem olyan régen történt itt, hanem meghozni a lehető legfontosabb döntést az életemben. Bár, hogy őszinte legyek, nem is igazán kellett ezen sokat rágódnom.

Mikor Damon visszajött, odaült mellém, de nem ért hozzám. Szívem szerint odabújtam volna hozzám, de tisztában voltam vele, hogy milyen súlyos dolog előtt állunk, így uralkodtam magamon. Azt hiszem, hogy ez az átmeneti állapot érzelmileg is kihatással volt rám.

- Meg kellene vitatnunk ezt a dolgot - kezdte. - Az a helyzet, hogy ez a döntés kizárólag a saját akaratodból kell, hogy megszülessen. Akármi is lesz az, én egyetértek majd vele.

Éreztem a szomorúságot a hangján. A nagy, erős, félelmetes vámpír most éppenséggel a szakadék szélére került érzelmileg, mert attól tart, hogy elveszthet engem. Nem szerettem ilyennek látni, ugyanakkor így kimutatta, hogy milyen mély érzelmeket táplál irántam. Csak én voltam olyan hülye, mert amikor szakítottam vele, még csak egy esélyt sem adtam neki, hogy megmagyarázza a furcsa helyzetet.

- Hé! - szóltam közbe, mielőtt túlságosan is letört volna a hangulata. - Az a helyzet, hogy szeretlek!

- Én is szeretlek! - vágott közbe gyorsan, de nem engedtem, hogy ez kitérítsen a mondandómból, pedig ettől madarat lehetett volna fogatni velem.

- És amikor ott voltam Klaus kezei között, attól tartottam, hogy elveszítelek téged, Damon. Én tudom, hogy nem vagy egy érzelgős típus, nem vagy a nagy szavak embere, tudom, hogy olykor meglehetősen forrófejű vagy. Azt is tudom, hogy nem éppen biztonsági ember vagy, aki a háttérből figyeli az eseményeket. Olykor hozol rossz döntéseket, és elszalad veled a ló, de én látom ajó oldaladat is. Nem kell feltétlenül jónak lenned, számomra te így is tökéletes vagy. Én így is éppúgy szeretlek. És éppen ezért, nem engedhettem, hogy a halál közénk álljon. Ha ezt csak úgy tudom kivédeni, hogy vámpírrá kell válnom, akkor legyen. Átváltozok.

Sokáig csak nézett maga elé, és nem nagyon tudta elhinni, hogy ezeket tényleg én mondtam. Ismert annyira, hogy én sokkal romantikusabb alkat voltam tőle, de tudta, hogy egyben nagyon büszke is, aki óvatosan hajlik meg egy férfi előtt.

- Ez nem egy olyan döntés, amit más miatt kellene meghoznod. Tudod, rengeteg rossz oldala is van a vámpírlétnek a sok jó mellett. Lehet, hogy pár órát gondolkodnod kellene. Ennyi időd még van.

- Ugye, most nem úgy próbálsz lerázni, hogy a halálba küldesz, mert ellenkező esetben, én már döntöttem.

Válasz helyett magához húzott, és egy szédítő csókkal ajándékozott meg. Végre! Csak erre tudtam gondolni, mert napok óta erre volt szükségem. Kellett ez a férfi az életembe, még akkor is, ha nem volt tökéletes. Mert tökéletes férfi nem létezik, csak a nagyon naiv lányok tudják ezt elképzelni. Nos, ami engem illet, én sem voltam túlságosan olyan, akiről a férfiak álmodnak, már ami az életmódomat illeti, de a jelek szerint Damon ezt így is elfogadta.

Mikor abbahagyta a csókot, tiltakozóan felmordultam, mire csak mosolygott.

- Nem, valóban nem vagyok a nagy szavak embere. De tudnod kell, hogy amikor Klaus megölt téged, akkor elgondolkoztam azon, hogy én is inkább meghalok. Mert az egész életemben, te voltál az egyetlen, aki őszintén szeretett engem, és te voltál az első, aki viszonozta a szerelmemet. Én nagyon örülnék annak, ha az örökkévalóság állna már csak előttünk.

- Akkor ne vesztegessük az időnket. Hadd válljak vámpírrá!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés