A napok peregtek, szinte észre sem vettem az idő múlását, olyannyira elfoglaltam magamat- A Damonnel való végleges szakítást próbáltam kiűzni az agyam rejtett zugaiból is, és be kell valljam, hogy kivételesen nehéz dolgom volt, mert az utolsó együtt töltött nap… felejthetetlen volt. Ugyanakkor maradéktalanul arra kell jelenleg koncentrálnom, amivel Bonnie-val foglalkoztunk, mert ahogy az erőm egyre inkább visszatért, úgy tudtunk egyre többet kísérletezgetni, hogy mire vagyunk képesek együtt. Két nap után már teljes erőben voltam, és Bonnie-val annyi energiát össze tudtunk szedni, amivel képesek lennénk megölni Klaust. Én ugyanis végzek a vámpír részével, Bonnie pedig megöli benne a vérfarkast. A hiba már csak ott volt, hogy fogalmunk sem volt róla, hogy mikor fog megjelenni, vagy hogy merre tartózkodik jelenleg.

Két napig Elenánál laktam, majd miután kiderült, hogy képes vagyok kontrollálni magamat, és nem fogok ismét tömeges mészárlásba kezdeni, átköltöztem a saját házamba, ami már egy éve üresen tátongott. Természetesen csupa por és mocsok volt minden, de szerencsére a csajok segítettek rendbe hozni, ami azért egy jó pár órás meló volt. Közben kezdtem magam egyre jobban érezni, és örültem, amiért ismét itt vagyok, annak ellenére, amit a múltban elkövettem.

Mivel Elena és Caroline látták rajtam, hogy ma szokatlanul le voltam törve, úgy gondolták, hogy egy este a Grillben tökéletes kikapcsolódást nyújt majd nekem. Nem csak Damon miatt volt rossz a kedvem, hanem a mai gyakorlás Bonnie-val nagyon sokat kivett belőlem. Még Caroline vére kellett ahhoz, hogy valamelyest összeszedjem magam, de hát ha ilyen nagy erőkkel játszadozunk, akkor sajnos benne van a pakliban a sérülés veszélye is. Sőt, ha végezni akarok Klausszal, akkor nem biztos, hogy én ép bőrrel fogom megúszni. De hát semmi sem fontosabb, mint megtisztítani a világot ettől a hibridtől, nem igaz?

Egy zenekar játszott éppen, amikor bementünk. Ismertebb rockzenéket adtak elő, ami elég is volt ahhoz, hogy a tömeg tombolni kezdjen. Elena és Caroline azonnal beállt a sorba, de én a pultnál megpillantottam Bonnie-t, így inkább az ő társaságát választottam.

A kapcsolatom Bonnie-val elég érdekesen alakult a napok során. Bár ő is élvezte a velem való gyakorlást, de láthatóan továbbra is táplálta az ellenszenvét irántam. Nem bízott meg még mindig bennem, mert attól tartott, hogy az utolsó pillanatban meg fogom magam gondolni, mint Elijah, amikor megölhette volna Klaust, és akkor minden miattam fog tönkremenni. Éreztem a felelősségemet az ügyben, és hiába győzködtem, hogy nem fogom cserbenhagyni.

Mikor odaértem, ugyan magára erőltetett egy mosolyt, de éreztem a távolságtartását.

- Hali! Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle lehengerlő kedvességgel, túlkiabálva a zenét.

- Nem igazán a rock a kedvenc műfajom.

Már mikor jöttünk, akkor is éreztem valamit a levegőben, de most ismét mintha felkeverődött volna az energiaszint. Körbenéztem, de csak Caroline-t láttam, aki vámpír volt. Nem szerettem volna riadalmat kelteni, de úgy éreztem, hogy sokkal jobb, ha mostantól alaposan odafigyelek mindenre, és kerülöm a mulatozó tömeget, akik elnyomják a zajokat.

Bonnie is látta rajtam, hogy valami megváltozott a hangulatomban, de volt annyi esze, hogy ne tegye hangosan szóvá, csak a tekintetével némán kérdezősködött, mire én megvontam a vállamat. Nem szerettem volna, ha ő is aggódik, mint én, mert az is lehet, hogy semmi alapja nincs az egésznek.

Bólintottam Bonnie-nak, hogy nincs semmi gond, majd elindultam a kijárat felé, hogy erről a saját szememmel is meggyőződhessek. Ez nem volt vakmerőség a részemről, mert nem tartottam attól, hogy esetleg egy hadsereg várakozna kint rám, mert azt megéreztem volna.

Már teljesen besötétedett az ég, és a csillagok is beborították az egész eget. Nem tudtam, hogy mit is kellene pontosan keresnem, de a lágy energiaváltozást ismét megéreztem a levegőben. Lehet, mégis bent kellett volna maradnom, ahol nagyjából biztonságban voltam, mert az a valami egyre inkább közeledett, és ahogy felismertem az energiájából, se nem Damon volt, se nem Caroline. Egy sokkal nagyobb hatalmú vámpír lehetett.

Nem fordultam vissza a Grillbe, mert akárki lehetett is az, el tudok vele bánni, ha rosszak a szándékai. Meg voltak hozzá a képességeim, és Bonnie nélkül is sikeres lehettem. Elvégre éppen itt lenne az ideje, hogy valóban valami hasznosat is csináljak.

Elindultam felé, de ahogy egyre jobban növekedett az energiája, úgy estem egyre nagyobb kétségbe. Majd hamarosan az is kiderült a számomra, hogy nem egyedül van. Ahogy kirajzolódott az alakja a sötétben, láttam, amint feltehetőleg két vámpír közelít felém. Elrohanni már nem volt időm, mert amúgy is sokkal gyorsabbak nálam, ezért csak megálltam a sötétben, és várakoztam. Sokkal jobb lett a látásom, mióta nekromantává változtam, de csak egészen későn vettem észre az egyik alakot, aki közelített felém.

Stefan.

Nem tudom, hogy vajon ő felismert-e engem, mert éppolyan ellenségesen és barátságtalanul közeledett, mint az a másik vámpír. Nagyon sokat változott, mióta utoljára láttam őt, mert akkor azt hittem, hogy Stefan soha az életében nem követ majd el semmi gonoszságot, de amióta Klaus magával vitte….

Klaus. A vámpír, aki elvitte Stefant. És Stefan most egy számomra ismeretlen vámpírral jön felém. Vajon ki lehet az? Én csak egy névre mernék tippelni, de ha valóban igazam van, akkor óriási bajban vagyok.

Elkezdtem nem túl feltűnően hátrálni, mintha csak el szeretnék sétálni, de Stefan egy másodperc alatt ott termett előttem, és elállta az utamat. Annyira megijedtem, hogy hátráltam pár lépést. Ó, ne Stefan! Ne tedd ezt velem! Nem akarlak bántani téged! Csak hagyj engem elmenni!

Ahogy a szemeibe néztem, láttam rajta a vérszomjat, ahogy uralkodnia kell magán, hogy nehogy megöljön, de azt a régi, jófej Stefant sehol sem láttam, mert az a szörnyeteg kiölte belőle. Ennek ellenére nem szerettem volna vele végezni, de ha nem hagy nekem más megoldást, akkor kénytelen leszek.

Újabb suhanást hallottam magam körül, mire azt hittem, hogy a másik vámpír fog majd rám támadni, de ehelyett Damon termett ott, és elrángatta előlem az öccsét.

- Fuss! – kiáltotta, miközben próbálta a testvérét a falhoz szegezni minél több ideig.

Én futottam is volna, ha ez megoldás lett volna a helyzetre, de egyrészt nem szerettem volna Damont itt hagyni két vámpírral, akik közül az egyiknek extra ereje van, másrészt meg én vagyok az egyetlen, aki fel tudja venni a harcot velük.

Így hát megpördültem, és a másik vámpír felé rohantam. Hallottam, ahogy Damon kiabált velem, hogy ne harcoljak, hanem meneküljek, de nem törődtem vele. Egyre több haragot éreztem magamban, ami szerencsére jelen esetben nagyon jól jött, mert nőtt tőle az erőm.

A másik vámpír csak mosolygott, ahogy közeledtem felé, és akkor meginogtam előtte, mert valami egészen furcsát éreztem meg benne. Nem, ő nem egészen vámpír volt. Ő tényleg Klaus volt, akitől annyira félt mindenki, és akit biztos, hogy nem tudok ma legyőzni. De már nem hátrálhatok meg, ugyanis Damon élete is az én kezemben volt, és bár haragudtam rá, attól még szerettem, és az elvesztését nem bírtam volna feldolgozni.

- Drága kis nekromantám! – szólított meg Klaus, amint odaértem hozzá. Erős akcentussal beszélt, de azért érthető volt. – A rossz oldalra áltál, ugye tudod? De kijavíthatod a hibádat, ha megölöd azt a vámpírt.

Damon fele biccentett, akit időközben Stefan legyőzött, és most ő tartotta fogva a falhoz szorítva.

Nem, én őt sosem lennék képes bántani. Ha kell, akkor halljak meg én, de Damonnek nem eshet bántódása. No meg talán nagyon öreg ez a vámpír, de azt nem tudja talán, hogy az ördöggyökérnek milyen hatása van, és Damonnel amúgy sem tudnék végezni.

- Egyikőtök életben maradhat, kedvesem. A kérdés már csak az, hogy te vagy ő?

Nem törődtem Damon kétségbeesett kiabálásával, mert a válasz egyértelmű volt.

- Ő – válaszoltam határozottan, hezitálás nélkül.

Klaus elmosolyodott, miközben titokban próbáltam őt kikezdeni az erőmmel, de hasztalan volt. A vérfarkas énje vissza tudta verni a támadásaimat.

- Ez egy nagyon bátor döntés volt.

Közelebb lépett hozzám, míg a karjai elérték az arcomat. Szaggatottan vettem a levegőt, de nem fogok könyörögni az életemért. Csak abban reménykedhetek, hogy állni fogja a szavát, és Damont nem fogja bántani.

- Szeretlek, Damon – mondtam utoljára hangosan, holott a szerelmemet már soha többé nem láthattam.

Hallottam még a saját nyakam törését, ahogy Klaus kíméletlenül elfordította a fejemet, majd filmszakadás. Immáron örökké elnyelt engem a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés