Visszafelé sétáltunk, miután a testvérem eltűnt. Senki sem szólt hozzám, én viszont túlságosan féltem megmukkanni is. Annak ellenére, hogy Stefan barátnőjéről volt szó, mégsem ő volt az, akitől tartottam, mert végső soron ő talán megértene engem. Talán. Mert neki sokkal több emberi érzése van, mint a bátyjának. Damonnél sokkal jobban együtt tud velem érezni, és ahogy előresietett a házba, úgy tudtam, hogy nagyon nehéz lesz kiengesztelnem.

Mikor beértem a házba, Damon már felsietett a szobájába. Mindez tényleg csak azt bizonyította, hogy nagyon mérges rám. Így hát egyedül maradtam Stefannel.

- Sajnálom, amiért nem árultam el az igazat, Stefan – kezdtem tőle bocsánatot kérni, mert ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Igazi bűnlajstromom volt már, pedig nem olyan régóta voltam ebben a városban.

Töltött nekem egy pohár vizet, majd átnyújtotta nekem.

- Eléggé meglepett, hogy a bátyád is vámpír, és nem szóltál róla. De azt is tudtad, hogy ő ölte meg Elena szüleit?

Óvatosan bólintottam, miközben azt kívántam, bár már az elején tiszta lapokkal kezdtem volna. De nem tehettem. Nate miatt nem. Nem kétséges, hogy mit tettek volna vele már a Salvatore testvérek, ha tudták volna az igazat. Ebben a pillanatban már holtan feküdne egy karóval a szívében.

- A testvéremmel jó volt a kapcsolatom, míg át nem változott. De amikor megtette, teljesen összezavarodott. Már előtte sem jött ki a szüleimmel, mert végül is az apánk nem is volt közös, anyánkat meg mindig piszkálta, amiért hátat fordított a családjának, ezért véglegesen elköltözött. Néha ugyan hazajött egy pillanatra, de csak engem látogatott. Láttam rajta, ahogy egyre gonoszabbá vált, mert próbált minden emberi érzést kiölni magából. Onnan tudtam, hogy ő ölte meg Elena szüleit, mert elmesélte nekem. De akkor úgy tudta, hogy Elenával is végzett. Valakinek dolgozott, de azt a mai napig nem tudom, hogy kinek. Mikor ideköltöztünk, és rájöttem, hogy Damon vámpír, akkor tudtam, hogy te is az vagy, így Elena tud rólatok. Az már túl nagy egybeesésnek tűnt, hogy pont az ő szüleit haltak meg autóbalesetben.

Nem úgy tűnt, mintha nem bosszantaná a dolog, hogy valamit eltitkoltam ismét előlük, ami ráadásul szorosan hozzáfűződik a barátnőjéhez. És nem is hibáztathattam ezért. Teljesen sportszerűtlenül viselkedtem.

- Miért nem mondtad el?

Ez volt a legnehezebb kérdés. Megtehettem volna, és nem kellett volna Nate sorsával törődnöm. Az én életem úgy sem érdekelte őt, de én voltam olyan hülye, és megint miatta bajba kevertem magamat.

- Mert mindazok ellenére, amivé vált, ő a testvérem. Rettegek tőle, és attól félek, hogy egyik nap meg fog ölni, de én nem tudtam őt akkor sem elárulni. Annak ellenére sem, hogy bennetek megbízhattam. Rajta és az anyámon kívül nincsen senkim, és ha már korábban elmondtam volna nektek, akkor megöltétek volna. Éppen ezért inkább titokban tartottam. Elvesztettem az apámat másfél hónappal ezelőtt, az anyámat nem érdekli a sorsom, de őt… ő benne még mindig hiszek, hogy valaha jobb emberré válik, és visszakapom a testvéremet.

Csüggedten tettem le a poharat az asztalra, miután a tartalmát egy korttyal ledöntöttem magamba. Hagytam, hogy Stefan bátorítóan rám tegye a kezét, de valahogy idegesített. Nem ezt érdemeltem volna ezek után, mert amikor felnéztem rá, egy cseppnyi megvetést sem láttam a szemeiben. Kezdetben kicsit dühös volt rám, de ahogy megmagyaráztam a dolgokat, megértett.

- Tudod, én is sok mindent elnéztem Damonnek, amit nem kellett volna. Mert ő a testvérem, és amikor ránézek, próbálok én is a szép pillanatokra gondolni, szóval megértelek. Nekem is el kellett volna árulnom őt, de nem tudtam megtenni. Emberek haltam meg emiatt a döntésem miatt.

Damon múltja. Az egyetlen dolog, amibe sosem mertem még komolyabban belegondolni. Mert ő több száz embert megölt már hosszú élete során, és nagyon sok ártatlan volt közöttük, akikkel csupán unalomból végzett. És utálom bevallani, de még mindig attól tartok, hogy egyszer ismét előtör ez az énje, és én kevés leszek ahhoz, hogy megállítsam.

Ennek ellenére, örültem, amiért Stefan elmondta nekem ezt a történetet, hiszen ez tényleg kísértetiesen idézte az enyémet. Mind a ketten rossz döntéseket hoztunk, de a rosszabbnál is rosszabb lett volna az, ha nem álltunk volna ki a rokonunk mellett. Úgy tűnt, Stefan lassan eredményt ért el Damonnel kapcsolatban, de én attól tartok,hogy sosem fogok.

Mindenesetre ennek a sztorinak a dacára is én már meghoztam a döntésemet, amit nem fogok megváltoztatni.

- Elmegyek. Visszaköltözöm a szülővárosomba, mert nem tudok tovább itt élni – mondtam végül.

Már érlelődött a gondolat egy ideje, de aztán Damon miatt mégis elhalasztottam. Most azonban már tényleg el kell innen mennem, mert így tudom csak megvédeni azokat, akiket szeretek. Mert nem tudom, hogy még mi lehet az a családi titok, amire a testvérem utalt, de szeretném, ha nem a többiek kárára jönnék rá. A döntésem megmásíthatatlan.

- Nem, az nem oldana meg semmit. Egyedül nem tudsz szembeszállni azzal, ami ott várna.

Valóban féltett engem, ami jól esett, de már hajthatatlan voltam.

- Mivel Stefan? Elvettek már mindent tőlem, kihasználtak. Az egyedüli veszélyforrás immáron Nate maradt, de tőle sem tartok túlságosan.

Mivel látta, hogy nem tudja a döntésemet megváltoztatni, fáradtan sóhajtott egyet.

- Aludj rá egyet, rendben? Holnap újra megbeszéljük ezt, és ígérem, hogyha továbbra is menni akarsz, akkor kikísérlek a buszhoz.

Nem válaszoltam semmit, mert fáradt voltam, és másra sem vágytam, minthogy aludni menjek már. A rengeteg gyógyszer hatása elmúlt, aminek következtében megint elég rosszul éreztem magam, de legalább a lázamnak végleg búcsút inthettem. Ha hazamegyek, akkor elölről kell majd kezdenem az életemet. Anyámhoz nem mehetek vissza, és már nem is akarok, de ha keményen dolgozok, akkor meg tudok majd élni a saját talpamon is. Igen, a kitartás mindig eléri a célját. Lehet, hogy nagyon rossz melót fogok csak kapni az iskola mellett, de nem fogom feladni. Sosem voltam az a fajta.

Mielőtt lefeküdtem volna, szerettem volna Damonnel is beszélni. Ugyan tőle nem szerettem volna búcsúzkodni, mert attól tartottam, hogy azzal eltörne nálam a mécses, de egy bocsánatkéréssel legalább tartóztam neki, amiiért fenekestül felforgattam az életét.

Az ajtaja nyitva volt, ezért egyszerűen csak beléptem rajta. Amikor megpillantottam, az ágyon ült, és iszogatott. Volt olyan érzésem, hogy nem víz volt az, ami a poharában volt, és enyhén meg is csapta az orromat az alkohol szaga.

- Damon, szeretnék…

- Ne mondj semmit! – morgott rám. És a morgás alatt úgy értem, hogy tényleg rám morgott. Még sosem viselkedett velem ilyen gorombán, de megérdemeltem. Tudta, hogy mit szeretnék neki mondani, nem kért belőle.

Egy darabig még ott álltam előtte, várva, hátha meggondolja magát, és hajlandó lesz megbeszélni velem a történteket, de láttam, hogy ma már csak az alkoholra fogja fordítani a figyelmét. Nyugtatgattam magamat, hogy egy vámpírnak nem árthat meg úgy, mint egy embernek, és Damon azon nyomban jobban lesz, mihelyst elmentem ebből az átkozott városból.

De amikor fordultam kifele, ott termett előttem, és bezárta az ajtót.

- Minden egyes szót hallottam, amit Stefannek mondtál. Most már nem is az fáj a legjobban, hogy nem tudsz megbízni egyikünkben sem, hanem, hogy képes vagy egyszerűen itt hagyni. És ne gyere nekem azzal, hogy mindkettőnknek így lesz jobb. Mivel lesz jobb nekem? Semmivel. Attól a problémák még ugyanúgy itt vannak. És mivel lesz jobb neked? Azt hiszed, hogy Nate majd békén fog hagyni. Hát ki kell, hogy ábrándítsalak ebből a hitből, angyalom, de nem fog. Most csak játszadozik veled, de végül meg fog ölni, amint elun téged.

Nem volt a hangjában egy fikarcnyi pozitív érzés sem, szinte a képembe kiabálta a szavakat, amik sajnos igazak voltak. Igen, valóban azzal érveltem volna, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha én nem leszek itt tovább, de ennek ellenére én még mindig ebben hittem. Mert nem fogok több bajt hozni a nyakukra, és talán magamat is sikerül majd kivonnom a vámpírok világából, de annyira féltem Damontől, hogy nem mertem neki ezeket bevallani.

Sosem kételkedtem abban, hogy Damon majd meg akarja ölni Nate-et, ha rájön az igazságra, de csak én voltam az egyetlen, aki igazán ismerte. Nem fog engem megölni, de azt nem zárom ki, hogy párszor még megkínoz. Na és? Azt valahogy majd csak túl fogom élni.

- Elmegyek, és ez végleges. Legalább nem okozok több bajt.

A szemébe néztem, amely szinte villámlott a dühtől. Azt hiszem, a mai napot nem tudom csak egy csókkal rendbe hozni. Nem fog ennyivel megbékélni.

- Istenem, tehát csak ennyiről lenne szó? – kiáltott fel mérgesen. – nem hibáztathatod magadat azért, amit ő követett el, Heather! Mást se hallok mostanában tőled, minthogy erről tehetsz, minthogy arról tehetsz. Észre sem vetted, de olyan besavanyodott nővé váltál, ami már mindenkit eltaszít.

A szavai martak, mint a sav. Besavanyodott nő? Szóval ennyi lett belőlem? Egyébként sem vártam volna tőle, hogy kedves szavakkal illessen, de azért ez már túlzás volt.

- Nem érdekel. Nyugalomra vágyom, ahol kipihenhetem magam. Nem érdekel, hogy minek tartasz. 17 vagyok, és egy csomó mindenen mentem keresztül.

- Nem te vagy az egyetlen, aki ilyesmiket átélt. Tudod, engem a saját apám ölt meg, de mégis itt vagyok. 145 évig hülyített egy nő, de itt vagyok. Nem panaszkodom és nem követek el hülye hibákat. Ilyenkor valóban úgy érzem, hogy egy tipikus buta liba vagy.

Ránéztem.

- Most valóban egymást kellene ócsárolnunk, mert én ebből nem kérek!

Már mentem volna kifele, amikor megbotlottam. Nem egyszerűen megbotlottam, hanem elgyengültem, és ha nem kapott volna el, akkor elestem volna. Felkapott, és az ágyába fektetett. Szerettem volna tiltakozni, mert eszem ágában sem volt itt tölteni az éjszakát, de nem bírtam tovább veszekedni.

- Látod? Egy igazi roncs vagyok? – sóhajtottam fel elkeseredetten.

Mikor kitisztult előttem az arca, ott feküdt mellettem, és legnagyobb meglepetésemre kisöpörte a hajat az arcomból. Az arca már nem volt tele haraggal, de még érezte a köztünk levő feszültséget.

- Nem akartalak megsérteni – mondta végül. – Nem úgy gondoltam, hogy sokat panaszkodsz. Mert tényleg sok mindenen mentél keresztül.

A kezeimet a fülemre tettem.

- Elég! Nem akarok vitázni veled tovább, oké?

- Nem mehetsz el! – mondta végül.

Hitetlenkedve rámaradtam, mert nem úgy tűnt, mintha ez egy kérés lenne, inkább egy parancsnak hallatszott.

- Nem szólhatsz bele az életembe.

Erre elmosolyodott, ami hatalmas megkönnyebbülés volt számomra. Komolyan azt hittem, hogy nem mostanság fogom újra látni ezt a gesztusát, mert ma alaposan összekaptunk.

- Attól tartok, hogy viszont most nagyon is tévedsz. A gyámod vagyok, elfelejtetted?

Erre már muszáj volt nekem is nevetnem, és hirtelen tényleg sokkal jobb lett minden. Besavanyodott lettem? Lehet, hogy igaza volt, de most, amikor egy kicsit szertefoszlottak a gondok, sokkal jobban éreztem magam.

- És akkor most mi legyen? – kérdeztem végül.

Megvonta a vállát, mielőtt még szorosabban mellém telepedett volna. Az egyik karjával átölelte a vállamat, és magához húzott. Ugyan nem használt parfümöt, de így is olyan kellemes illata volt, ami biztonságérzetet sugallt nekem.

- Hm, az attól függ, hogy mit gondolsz rólam? - suttogta rejtélyesen.

- Ezt hogy érted?

- Csak nézz rám, és mondd el, hogy milyennek látsz!

Ó, akkor ez most valami játék lenne? Hát rajtam ne múljon a dolog, így ugyan egy kicsit félénken, de jobban szemügyre vettem. Mindig csak lopakodva bámultam, de most nem féltem tőle. Nem többé.

- Nos, egy magas férfit látok, meglehetősen izmos felsőtesttel, vastag karokkal. Az arca akár egy angyalé. A szemei a legszebb szemek, amiket valaha is láttam. Mindenki azt mondta, hogy kerüljem el, mert veszélyes. Valahol legbelül érzékelem is ezt a veszélyt, de ugyanakkor érzem, hogy számomra ő igazi menedék. Durva és felszínes ember, és néha nagyon meg tud bántani másokat, de ahogy most is bizonyítja, ez csak nagyon kemény álca, ami kezdetben taszított engem, de most már egészen másként tekintek rá. És tudom, hogy akivel most beszélgetek, az sokkal jobb ember, mint amilyennek mutatja magát. – Mélyen a szemébe néztem. – Hát, így látlak téged, Damon Salvatore.

Most én voltam a kedvezményezőbb, és megcsókoltam. De valahogy nagyon fájt a szívem, mert attól tartottam, hogy nagyon rossz ajtón kopogtatok a szerelmemmel. Damon visszacsókolt, mélyen és hevesen, hogy szinte a folytatásért könyörgött az elmém.

Aztán egy pillanat alatt elvált tőlem vigyorogva.

- Akarod tudni, hogy én milyennek látlak? – Csak gyors bólintásra futotta. – Nekem egyszerűen csak annyi a véleményem rólad, hogy kívül-belül gyönyörű vagy.

Szorosabban hozzábújtam.

- Olyan rendes vagy, de fogalmad sincs arról, hogy milyen vagyok valójában. Hogy milyen voltam régen. Nem hinném, hogy akkor is kedveltél volna.

- Régebben én embereket irtottam, és egyszer sem hántolgattad ezt fel nekem, pedig tudtad rólam. Olyan voltam, mint egy kísértet, aki csak ölt. Nem hiszem, hogy ezt überelni tudnád.

Ez volt az első alkalom, hogy a múltjáról beszélt nekem, de még az enyémet sem ismerte.

- Én meg egy hataloméhes ribanc, aki a legjobb barátnőjét is lenyúlta. Hogy dobja egy másikért…

Egy ásítást színlelt, amiért dühösen oldalba vágtam, de attól meg felnevetett.

- Olcsó tinisztori, semmi extra nincs benne.

- Még akkor sem, ha egy ember miattam halt meg? – kérdeztem rá, nem túl büszkén. Utáltam erre gondolni.

- Ez egy kicsit jobban hangzik már. Mi történt?

- Bálkirálynő voltam, így mondhatni a suli üdvöskéje. Kipécéztem magamnak egy lányt, akit hónapokig azzal szívattam, hogy ronda. Míg öngyilkos nem lett.

Erről csak ennyit szerettem volna mondani, utáltam magamat régen. De néha úgy érzem, hogy még mindig tudok olyan lenni. Olyan lenne, mintha nem lennék teljesen önmagam néha, pedig úgy érzem, hogy alapjában véve kedves vagyok.

- Ez már megint túl átlagos – mondta közönyösen, de inkább annak szánta, hogy ne lombozza le a visszaemlékezés a kedvemet, amiért ismét imádtam őt. – Inkább mesélj a fiúkról? Gondolom, ha ilyen kis lotyón viselkedtél, akkor több tucatot is az ágyadba cipeltél. – Majd tettetett sértődéssel hozzátette. – És engem még csak meg sem próbáltál?

Egy pillanat alatt bíborszínűre váltott az arcom. Valahogy nem ez volt az a téma, amiről olyan feloldottan tudtam csevegni.

- Attól, hogy egy önző hölgy voltam, még volt tartásom. Senkinek sem adtam magam oda, mert nem az számított. Csak megszereztem őket, és használatlanul elhajítottam őket.

- Hű, de romantikus.

A képébe vágtam a párnát.

- Tudod, valaki még hisz a szerelemben! Inkább mesélj te is magadról! Valami szaftos kis sztorit.

- Váó, az bizony van. A több száz nőmről akarsz hallani, akit meghúztam? Vagy arról, hogy eleinte téged is csak gerincre szerettelek volna vágni?

A szemeim nagyra nyíltak, pedig nem kellett volna. Ugyan hány ember szeretett volna már ledönteni a lábamról, csak mert szőke voltam megfelelő idomokkal? Bizony elég sok. És sejtettem, hogy neki sem jelentettem többet, mert ő is férfi volt, és csak a külsőt látta.

- Szívás, hogy nem kínáltam magam ezüsttálcán, nem?

Felnevetett.

- Tudod, Katherine-t évtizedeken keresztül szerettem hiába. De már nem bánkódom, mert találtam helyette egy sokkal csodálatosabb nőt.

- Ja, Elena nagyon szerencsés. Csak sajnállak téged, amiért nem viszonozza az érzelmeidet.

Rosszul éreztem magam, amiért megint itt tartunk, de hát kinek mondja el ezt, ha nem az egyik barátjának. Vagy lehet, hogy még annak sem tart?

- És ha ezalatt nem Elenát, hanem téged értelek?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés