Mire felkeltem, Damon már nem volt mellettem, de akkor is éreztem, hogy nem voltam egyedül. Kis idő múlva valóban hallottam, amint Elena suttogott valamit Stefannak, de ez csak azután jutott a tudatomhoz, hogy rájöttem, hol is vagyok pontosan. Damon szobájában aludtam, ami eléggé abszurd. Eleve a tegnapi nap az volt.

Egy fazékban főttem. Ebben szinte teljesen biztos voltam, ahogy magamhoz tértem. Melegem volt, és éreztem, ahogy az egész testemet beborítja a víz. Csupán a fejemen éreztem valami hideget, ami üdítőleg hatott rám. Remek, még pont az hiányzott, hogy beteg legyek.

- Damon? – kérdeztem halkan a többiektől, mert lassan megláttam őket, de az illetékest, akinek a szobájában feküdtem, még mindig nem láttam.

Elena közelebb ült hozzám, és megérintette a kezemet. Valószínűleg üdvözlőgesztus volt, de muszáj volt elkapnom az enyémet, mert az érintése jéghideg volt.

- Mindjárt itt lesz, csak elment kiváltani néhány gyógyszert neked. Tudod, nagyon magas lázad van. Valami vírust összeszedhettél, biztos azért, mert mostanság nagyon legyengültél.

Szóval akkor ezért éreztem úgy, hogy majd meg halok, olyan forróság önti el a testemet. Gondoltam, hogy nagyon beteg lehetek, de lázra mégsem számítottam, ugyanis sosem voltam még lázas. Mindig nagyon erős volt a szervezetem, és volt olyan, hogy mindenkit ledöntött néhány évvel ezelőtt a lábáról az influenza, de én mégis egészséges voltam. Hát akkor itt lenne az áttörés.

Damon tényleg nem mehetett túl messzire, mert pont ekkor toppant be. A kezében egy szatyrot tartott, amiben feltehetőleg az orvosságom volt megtalálható.

- Egy vagyont költöttem rád, úgyhogy sokkal jössz nekem! – morogta az orra alatt, de nem igazán szánta rosszindulatnak, csak a maga módján próbált poénkodni. De amint a többiekre nézett, tényleg úgy tűnt, mintha egy kicsit bosszankodna. – Mi az, összetévesztettétek a szobámat a nappalival? – Majd Elenára kacsintott. – Ne haragudj, régebben nem dobtam volna ki egy lányt a szobámból, de most megteszem.

Mindketten ismerték már eléggé ahhoz Damont, hogy ne sértődjenek meg a bunkóságán. Eleinte nekem néha sikerült, főként, amikor nem akart segíteni meg találni az anyámat, de végül is hamarosan már ott volt mellettem. Legtöbbször önző érdek vezeti, de tud mással törődni, mint velem most, ha a helyzet úgy hozza.

Elena kézen fogta Stefant, és kisétáltak magunkra hagyva minket. Damon nem zavartatta magát, mellém feküdt, amiért még csak nem is hibáztathattam. Ez az ő ágya volt, az ő szobája, én voltam az, aki kitúrta őt, bár legjobb tudomásom szerint ő is itt aludt mellettem.

- Nem nézel ki valami jól.

A homlokomra fektette a kezét, közvetlenül a borogatás alá, amit nyílván valamikor azelőtt tettek. A kezei még Elenáénál is hűvösebbek voltak, ami azt jelezte, hogy ma még nem evett. Ellenkező esetben olyan lett volna a testhőmérséklete, mint egy emberé – nagyjából.

- Ami azt illeti, voltam már jobban is.

Egy mosolyt kaptam válaszul. Úgy imádtam, amikor mosolygott, mert számomra már ez lett a világ legszebb látványa. Mert akkor, amikor ő mosolygott, nem létezett az a szó, hogy kilátástalanság, és arra a gyönyörű arcra különösen illett. Csak általában egykedvű volt, amit nagyon sajnáltam.

Azonban hamar fel kellett ébrednem abból a mámorból, és lassanként eszembe jutottak a tegnap este történtek. Illetve, amit inkább Damon mondott nekem, és újabb bűntudat gyötört engem.

- Elena tudja? – kérdeztem tőle?

Nem kellett különösebben magyarázkodnom, hogy mire gondolok. Természetesem az átok megtörésére.

- Igen, ma reggel megbeszéltük. De majd mi kézben tartjuk ezt a dolgot, neked csak annyi feladatod lesz, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meggyógyulj.

Megcsóváltam a fejemet. Na igen, valahogy Damonnek sikerült átesnie a ló túlsó oldalára, és túlzásba vinnie ezt az aggódást. Nem érdekelt, hogy hivatalosan a gyámom vagy sem.

- Ne merészeljetek engem kihagyni, Damon! Ígérd meg, hogy nem teszitek meg velem! Én is segíteni akarok, mert ezért én vagyok a felelős.

Nem mertem a szemébe nézni, mert attól tartottam, hogy mégis hibáztat majd azért, amiért a szülővárosomban csúnyán átvertem, majd ennek következtében veszélybe sodortam Elena életét. De miután hosszú ideig nem válaszolt mégis megtettem. Kifejezéstelen arccal vizslatott engem, ami elgondolkoztatott, hogy vajon butaságot mondtam-e neki.

- Ilyesmit soha többé ne mondj! Először is, te teljesen véletlenül csöppentél bele a dolgokba, és fordított esetben én is biztos ezt tettem volna. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Legalábbis 145 évvel ezelőtt biztosan. – Elmosolyodott ezután. - De tudod mit? Mi lenne, ha csak egy pillanatra elfeledkeznénk a problémákról, és megpróbálnánk élvezni ezt a napot?


A délután ezek után már tényleg sokkal csendesebben és jobban telt. Elena sokáig maradt, mert addig társasoztunk, activityztünk, és tényleg nagyon jól éreztünk magunkat. Még én is, mert úgy éreztem, hogy teljesen elmúlt a lázam, amit eleinte Damon furcsállott, ugyanis egy ember általában napokig szenved vele, de én pár óra alatt kihevertem. De én ennek csak örülni tudtam.

Mikor besötétedett, Elenát kikísértem egy kicsit, hogy beszélgethessünk. Ő sem akarta felhozni ezt az áldozati témát, ezért csak egyszerű csevegésre vágytam, miközben nem kóboroltunk túl messze a háztól.

- Tudod, azt hiszem, jövök neked egy bocsánatkéréssel – mondta váratlanul, pedig előtte nevetgélve a mai eseményeket idéztük fel. – Féltettelek Damontől, mert azt hittem, hogy úgy szórakozik veled, ahogy azt tette Caroline-nal, illetve azt hittem, hogy míg te szereted őt, addig ő csak kihasznál téged. Tényleg törődik veled, és már rég láttam őt ennyire boldognak, aminek különösen örülök.

Van, amit nem tudnék cáfolni, hiszen befogadott engem a házába, mert tudta, hogy az anyám magamra hagyott, de amiket Elena mondott, az már túlzás volt. Szerettem volna azért, ha igaz lett volna, de sosem lehetek ebben biztos. Pontosabban semmiben nem lehetek az, ha egyszer Damonről van szó.

- Ha csakugyan boldognak tűnt, akkor az nem miattam volt. Ugyan, Elena, gondolkozz! Mióta itt vagyok, csak teher vagyok a számára, és fenekestül felforgattam az életét.

Elena csak nevetett ezen, de én semmi vicceset nem találtam benne, és ez meglehetősen bosszantott engem. Szeretem Damont, de együtt kell élnem azzal a ténnyel, hogy az érzelmeim nincsenek viszonozva. Ez borzasztó nehéz volt, de legalább mint barát, számíthattam rá, és ez is bőven elég volt. A lényeg csak az, hogy legyen ott a közelemben mindig.

- Te nem láttad azokat a pillanatokat, amiket én. Amikor felhívtam őt a kórházból a rosszulléted után, szinte azonnal ott termett, és nagyon aggódott. Egészen addig nem nyugodott meg, míg a saját szemével nem látta, hogy tényleg nincsen komolyabb bajod. Meg aztán magára vállalta a felelősséget, hogy vigyáz rád. És figyeltem őt ma is, játék közben. Gyakran láttam, hogy feléd pillant, a szeme sarkából állandóan téged nézett.

Visszaemlékeztem az elmúlt órákra. Igen, tényleg előfordult, hogy néha én is elkaptam a tekintetét, de akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, mert nem akartam hiába reménykedni. De az, hogy egy harmadik fél is észrevette már ezt, az jelenthet valamit.

Most már lehetetlen volt levakarni a mosolyt az arcomról.

- Szóval, szerinted kedvel engem?

- Szereted őt? – kérdezett vissza váratlanul.

- Utálnom kellene őt, és félnem tőle. Hiszen egy katasztrófa az életem a vámpírok miatt, és hát ő is az. De nem megy. Nem tudom távol tartani magamat tőle. Úgyhogy igen, szeretem.

- Az jó, mert ő is szeret.

Úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni, mert ha valakinek, akkor Elenának ezt elhihetem, mert ő sokkal jobban ismeri őt, mint én – legalábbis egyelőre. De ha ez tényleg, akkor én lennék a világon a legboldogabb ember, mert annyi kapcsolatomat csesztem már el, hogy ideje lenne végre egy komolyabbal is megpróbálkoznom. Ugyan ez sem lenne egy szokványos együttjárás, mivel a másik fél egy vámpír. És sajnos ezzel együtt nekünk nem is nagyon van közös jövőnk, mert én nem akarok vámpírrá változni. Nem akarok egy bizonyos életkornál megragadni, és az örökkévalóságig szenvedni. De ez még legyen a jövő zenéje, ezen később is ráérek morfondírozni.

Elena búcsút intett nekem azzal az ígérettel, hogy majd holnap is benéz. Én is már indultam volna vissza a házba, de ekkor valami nagyon furcsát éreztem. Mintha valaki figyelne engem a hátam mögül. Csak ezt ne! Ez az egész ügy a vámpírokkal teljesen paranoiássá tett. És még akkor egyelőre a vérfarkasokkal nem is volt gondom.

Mégis rászántam magam, hogy hátrafelé nézzek, mert csak így küzdhetem le a félelmeimet, nemde? De amint megpillantottam a mögöttem levő alakot legszívesebben futni kezdtem volna, ha nem tudtam volna, hogy ez a célja, és amúgy is túl hamar utolérne.

- Nate!

Hátrálni kezdtem lassan, de szerencsétlenségemre elbotlottam egy faágban. De még miután hátraestem a földön is pánikszerűen csúsztam hátrébb. Sikíthattam volna, de egy árva hang sem jött ki a torkomon, és különben sem akartam őt felmérgesíteni azzal, hogy idehívom ezzel a Salvatore testvéreket. Nem voltam abban biztos, hogy hamarabb ideérnének, minthogy ő elroppantaná a gerincemet.

- Drága, kishúgom, el sem tudom mondani, hogy mennyit aggódtam miattad – mondta gúnyos hangon. – Hallom, kórházba kerültél.

Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy ezt honnan tudja, mert sejtettem, hogy nyomoz utánam.

Talpra szökkentem, és itt fogyott el a maradék önuralmam is, ugyanis futni kezdtem. De nem jutottam messzire, és a vállamnál fogva megragadott, majd egy fának lökött. Ott is tartott engem, és a szorítása ellen nem tudtam mit tenni. Csapdába estem, és a kegyelmére voltam bízva.

- Mit akarsz tőlem?

- Ó, ki se néznéd belőlem, hogy az én beteg húgomat jöttem el meglátogatni? Ó, de várjunk csak! Hiszen nincs is semmi bajod már. Extra gyorsan meggyógyultál. Vajon mitől lehetett ez?

Sejtettem, mire céloz, ezért megelőztem.

- Nem kaptam vért egyik vámpírtól sem.

- Persze, hogy nem, mert arra nincs szükséged. – Értetlenül néztem rá. – Nem vetted már észre, hogy előbb gyógyulsz, mint egy ember? Nem mellesleg észrevettél engem már azelőtt, hogy szóltam volna? Ennyire nem lehetsz szőke.

Végre eleresztett engem, de a mondanivalója miatt eszem ágában sem volt elfutni.

- Mire célzol?

Színpadiasan felsóhajtott, mintha fáradt lenne. Természetesen csak az volt vele a célja, hogy még jobban idegesítsen engemet, de annyira érdekelt a válasza, hogy egy pillanatra félni is elfelejtettem volna.

- Tipikus nő, ráadásul még szőke is – morogta a fogai közt. – Nem fogok mindnet a szádba rágni, nem ezért jöttem. De majd te magad is rá fogsz jönni.

Annyira érdekelt volna a válasza, de már tudom, hogy mivel jár, ha olyanra kérdezek rá, amit nem akar elmondani nekem. Maradjunk annyiban, hogy örülök annak, ha megúszom ezt pár törött csonttal.

- Akkor mit akarsz?

- Azt akarom, hogy ne barátkozz a Salvatore testvérekkel és a hasonmással sem.

Ez csak egy vicc lehet. Egészen eddig csak kínzott engem és elsutyorogta nekem a módszereit, amikkel meg fog engem ölni, de most hirtelenjében itt van előttem, és megmondja, hogy kikkel ne barátkozzak. Mintha egy aggódó, törődő testvér lenne.

Olvashatott az arckifejezésemből, mert kivételesen meg is magyarázott valamit.

- Fogalmad sincs, hogy mi fog itt hamarosan bekövetkezni. Keservesen meg fogják azok bánni, akik Elenát védelmezik, köztük Stefan és Damon is. Ha mellettük állsz, akkor te is.

Az állam majdnem leesett a földről, ahogy hallgattam.

- Te biztonságban akarsz engem tudni? – kérdeztem tőle, de a hangom is elárulta, hogy ezt nem fogom bevenni.

És lám, valóban! Ugyanis felnevetett, mintha ez lett volna az év legjobb vicce. Hát kösz, testvér!

- Ne reménykedj! Te csak ne keveredj bele, mert könnyedén felröppenthetsz egy családi titkot!

Ó ne, már megint mit? Esetleg kiderül, hogy én vérfarkas vagyok? Mondjuk ez elég valószínűtlen volt, de én már nem tudok semmilyen már családi titokra gondolni. A bátyám vámpír, apám az volt, az anyám szimplán csak hülye, akkor én mi lehetek, amivel elárulnám a többieket?

De jelenleg eszembe jutott valami más, ami már az ittlétem óta túlságosan nyomasztott.

- Elena itt volt az előbb az orrod előtt. Most mért nem próbáltad megölni?

Értette, hogy mire gondolok.

- Mint már említettem, csak maradj ki ebből. Ne akard tudni az okokat, ne keress válaszokat, csak mentsd a saját irhádat!

Egy lökést éreztem, amire azt hittem, hogy Nate kezdett el engem máris piszkálni, merthogy egy találkozást sem úszhatok meg súlyos sérülések nélkül. De legnagyobb megkönnyebbülésemre csak Damon volt az, aki közénk állt, és az ütés, amit éreztem csak attól volt, hogy eltávolított Nate közeléből, és fedezett engem. Azt akarta, hogy minél messzebb kerüljek a bátyámtól, míg Stefan el nem kapott engem, és ettől már duplán védelem alatt voltam.

Stefan nem törődött a bátyámmal, de nem is volt szüksége Damonnek segítségre, mert Nate nagyon fiatal vámpír volt, Ha kellett volna, akkor könnyedén elbánhatott volna vele. De azért reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni, mert bár tényleg rengetegett piszlált engem, de azért mégis a bátyám volt.

Nate nem volt ijedt, vagy nem mutatta ki, helyette csak vigyorgott.

- Haver, ne légy undok a sógoroddal!

Jesszusom! Mekkora szerencse, amiért Damon háttal állt nekem, így nem láttam a tekintetét, hogy hogyan reagált a hírre. Stefan ugyan kétkedve rám nézett, de Damon meg sem mozdult. Valahogy sosem volt elég erőm hozzá, hogy eláruljam nekik, hogy van egy vámpír testvérem. Ráadásul Damon már ismerte ő, amikor megmentett engem tőle.

Nate nevetni kezdett, és arra következtettem, hogy Damon reakciójától.

- Hugicám, mért nem árultad el nekik, hogy testvérek vagyunk? Tény, hogy anyánk révén csak féltestvérek, de azért apád is úgy nevelt engem, mintha a sajátja lennék. Próbáltál engem letagadni a jövendőbelid előtt?

Reméltem, hogy itt most már be fogja fejezni, de amikor Stefan felé fordult, tudtam, hogy nincs itt a vége. Vajon tisztával van vele, hogy a saját sírját ássa?
 
- Á, a fiatalabbik Salvatore testvér! Örülök, hogy megismerkedhetek veled, ha már a testvéreink így egymásra találtak. Eddig csak a bátyádat láttam, no meg a gyönyörű barátnődet egy olyan jó pár hónappal ezelőtt. Mondjuk az eléggé tragikus találkozás volt. Ugyanis akkor éppen a szüleivel utazott. De várjunk csak! Ha jól tudom, pont neked köszönheti az életedet. Hát akkor mi éppen elkerültük egymást, micsoda véletlen egybeesés. Bár jobban örültem volna, aha nem akadsz az utamba, és hagyod, hogy Elenát is megöljem a szüleivel együtt!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés