Nagyjából ötödszörre hallgattam már végig az üzenetet, de még így sem akartam hinni a fülemnek. Az, hogy anyám is a vámpírok kezébe került megtestesítette a legnagyobb félelmemet. Nem tudtam mihez kezdeni, a hisztéria egyre jobban eluralkodott rajtam, ami még inkább rontott a helyzeten. Azok a szemetek vele próbálnak zsarolni, de hiába. Nem tudom megtenni azt, amit kérnek, és nem azért, mert nem mozgatnék meg minden szálat az anyám megmentéséért. Hanem azért, mert nincs a tulajdonomban semmilyen kő, amit ők kérnek.

Nem, nem eshetek kétségbe, hiszen most tőlem függ az anyám élete. Felesleges időt pazarolok el ahelyett, hogy tennék is valamit. Ritka alkalom, amikor saját magamnak kell mindent elintéznem, hiszen eddig mindig ott volt valaki mellettem. Vagy apám, vagy anyám segített, de most saját magamra vagyok utalva egy seregnyi vámpír ellen.

Sokáig azon tanakodtam magamban, hogy vajon segítséget kérjek-e Damontől. Elvégre ő sokkal erősebb, és jóval többet tud a vámpírokról, mint én. Ráadásul talán lett volna valami ötlete, ami nekem most ebben a szorult helyzetben abszolút nem jutott az eszembe. Igen, Damon talán megoldás lehet, hiszen épp a segítségét ajánlotta fel még tegnap.

Futva indultam el hozzájuk, még az ajtót sem zártam be magam után. A nap hevesen tűzött, és bár már jócskán benne jártunk az őszben, még mindig volt neki ereje. De a napsütés egyben azt is jelentette, hogy nem kell tartanom jelenleg a vámpíroktól. Nem mindenkinek volt olyan gyűrűje, mint a Salvatore testvéreknek, és leginkább csoportosan szeretnek támadni. Nate volt az öblös kivétel, de ő nem is tartozott semmilyen bandához. Ő önmaga ura volt, és élvezte a szenvedést, amit a családnak okozott.

Ennek ellenére üldözési mánia gyötört, és szinte folyton magam mögé tekintgettem. Ha vámpír támadna meg, akkor nem venném őket észre, olyan gyorsak és hangtalanul jönnek, de azért figyeltem.

Mire odaértem a panzió elé már levegőt is alig kaptam, és teljesen leizzadtam. Csak most tűnt fel, hogy mennyire távol esik a mi házunktól. Elenával nyugodt tempóval sétáltunk haza, akkor nem tűnt fel a távolság.

Bedörömböltem az ajtón, mire hamarosan nyílt is az ajtó. Csakhogy nem Damon volt az, hanem Stefan.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, amint meglátta a riadt arckifejezésemet.

Én próbáltam megtalálni a hangomat, és befejezni a zihálást.

- Besz… beszélnem kell Damonnel.

Értetlenül rám meredt, felhúzta az egyik szemöldökét, majd megcsóválta a fejét.

- Nem tudom. Én nem tanácsolnám, hogy most beszélj vele, mert eléggé kiborult rád. Szerintem, jelenleg éppen a pokolba kíván téged. De ha gondolod, akkor én szívesen segítek neked.

Időbe tellett, mire leestek a szavai, de most részemről következett az értetlenkedés. Mit csináltam Damon ellen, hogy az annyira megharagudott rám? Hiszen reggel még kifejezetten kedves volt. Önmagához képest.

Stefan rendes volt, amiért felajánlotta a segítségét, de nem akartam őt is beavatni. Még Damon sem tudja a teljes igazságot.

- Stefan… kérlek! Mondd meg neki, hogy nagyon sürgős.

- Bújj be, Heather! – hallottam meg Damon hangját valahonnan nagyon távolról.

Stefan ugyan óvakodva, de félreállt az utamból, én pedig berontottam egyenesen a nappaliba, ahol megtaláltam őt, amint éppen olvasott valamit a fotelben. Amikor megérkeztem elé, még csak fel sem nézett. Egyértelmű volt most már, hogy valóban neheztelt rám.

- Ö, én azt hiszem, átnézek Elenához – szólalt meg Stefan. Gondolom kitalálta, hogy valami bizalmas témáról szerettem volna Damonnel beszélni. – Minden rendben lesz?

Ezt elsősorban nekem címezte, mert látta a bátyján, hogy az egyelőre semmivel sem törődik. Pedig ez az a kérdés, amire én is nagyon kíváncsi lettem volna.

Aprót bólintottam, mire elindult a kijárat fele. Néztem, ahogy elmegy, majd amikor visszafordítottam a fejemet meghökkentve tapasztaltam, hogy Damon ott volt közvetlenül előttem, és engem figyelt. A tekintete kifejezetten barátságtalan volt, a kék írisze szikrákat szórt felém.

Szerettem volna megszólalni, de megelőzött.

- Igazán rendes vagy, hogy idejössz a városba, és szinte azonnal szétrombolod azt a barátságot Elenával, amit nagy nehezen összekapargattam. Tudod, hogy nézett rám, amikor átmentél átöltözni? És hogy beszélt velem? Azt hiszi, szerelmes vagy belém, és én csak kihasználtalak. Tudod, milyen nehéz lesz visszaszereznem a bizalmát, amit annyiszor elvesztettem már? Olyan szépen alakultak a dolgok, amíg te be nem toppantál az életembe! Nemhogy nem segítettél, de még hátráltattál is engemet. Úgyhogy ha egy mód van rá, akkor tűnj el innen, és ne is lássalak.

Na nem! Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Rám akarja kenni azt, amit egyes egyedül ő rontott el azzal a nagy szájával? Mégis hogy feltételezhet ilyet rólam, amikor nagyobb gondom is volt annál, minthogy szétrobbantsam őt Elenával. Azt meg csak sajnálni tudtam, hogy teljesen feleslegesen teper a lány iránt, aki másba szerelmes.

- Nem Damon, ezt nem én rontottam el. Te utalgattál rá, hogy lefeküdtünk egymással – érveltem magam mellett, mire ismét haragosan felcsattant.

- Mért, szerinted mit kellett volna mondanom, amikor megjelentél hiányos öltözetben? Akkor azt feltételezte volna rólam, hogy megigéztelek, hogy feküdj le velem! Vagy hogy csak arra szerettelek volna használni, hogy igyak belőled. Hát rendes vagy, ezzel még inkább elástam volna. Elmondhattam volna az igazat, de ez volt az utolsó szívesség, amit valaha tettem érted!

- Én ezt nem így akartam – ellenkeztem továbbra is.

- Jobb, ha most azonnal elmész. Ha nem tudnád, én nem vagyok ember, és ha tovább maradsz, meg foglak ölni – ezt úgy mondta, mintha saját maga is az ellen küzdene, nehogy a torkomnak ugorjon.

Riadtan hátráltam pár lépést, de ha most elmegyek, akkor nem tudok segítséget szerezni. Damon az egyetlen esélyem. Az egyedüli vámpír, akiben egy kicsit is megbízok.

- Kérlek, ne tedd ezt velem! – sosem szoktam könyörögni, de most a veszteség lehetősége szentesítette az eszközt. – Muszáj még egyszer segítened, hiszen megígérted. Az anyám…

- Nem érdekel! – vágott közbe, majd a kijárat fele mutatott. – Indulj hazafele. Megmentettem az életedet, a titkaidat tovább őrzöm, de veled nem vagyok hajlandó beszélni.

Láttam rajta, hogy mindhiába győzködném tovább, nem fog engedni. Ezért még egy utolsó pillantást vetettem felé, mielőtt elindultam volna kifele.

- Tudod, nem véletlen, hogy Elena nem hajlandó elhagyni Stefant érted. Stefan kedves, segítőkész, míg te pont az ellenkezője vagy!
 

Otthon el kellett foglalnom magam valamivel, ezért átmentem anyám szobájába, hogy befejezzem a pakolást, amit ő félbe hagyott. Ha nem tettem volna valamit, akkor megőrültem volna. Közben azon tanakodtam, hogy vajon hogy fogok holnap bemenni az iskolába? Egyszerűen. Mint mindig. Megbúvók a hátsó sorban, és ügyelni fogok rá, hogy senkinek se tűnjön fel a szomorúságom.

Ahogy pakolgattam a különböző dísztárgyakat egy fényképbe botlottam. Kivettem a dobozból, és gyengéden magamhoz szorítottam. Sosem gondoltam volna, hogy anyám egy olyan képet őrizgetett, amelyen még mind a négyen rajta voltunk. Ott volt a bátyám is, aki egykor oly fontos volt a családunk számára.

A bátyám jó ember volt. Csupán két év volt közöttünk a különbség, így remekül megértettük egymást – kezdetben. Aztán elkezdett egyre zűrösebbé válni. Későn ért haza, ivott, dohányzott és egyáltalán nem járt be az iskolába. Egyre jobban fellázadt a szüleim ellen, de furcsa módon a mi kapcsolatunk nem romlott annyit, csak mielőtt eltűnt volna.

Nate szeretett engem, de most már a halálomra tőr.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés