Minden egy perc alatt tudatosult bennem, ahogy magamhoz tértem, és ijedtem szökkentem talpra. Először azt vettem észre magamon, hogy egyáltalán nem fájt semmim, pedig tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor egy hatalmas becsapódás következtében több csontom is gyanús hangot hallatva eltört. Most pedig itt feküdtem egy szobában, amelyet egész biztosan nem láttam még ezelőtt.

Damon! Ő volt az, aki megmentette az életemet, de ó egek! A srác vámpír! És ha ő vámpír, akkor valószínűleg a testvére is az. És talán még Elena is? Ami azt jelentené, hogy nemhogy megszabadultunk volna a vámpíroktól, de még több vérszívóval lakunk egy városban.

Reszketve lódultam neki, hogy kiérjek ebből a házból, de nem jutottam túl sokáig a menekülésem, mert Damon hamarosan ott termett előttem. A gyorsasága még inkább alátámasztotta az érveimet, és még nagyobb rémülettel töltött el. Megfordultam, hogy az ellenkező irányba fussak, de annyira megragadta a csuklómat, hogy nem bírtam mozdulni sem. Ráncigáltam, de mindhiába.

- Hé, nyugodj már meg, kislány! Gondolhatod, hogyha eddig nem szívtam ki a véredet, akkor már nem is fogom.

Ránéztem az arcára. Semmilyen érzelmet nem tudtam róla leolvasni, tipikusan úgy tudta elrejteni azokat, mint a vámpírok többsége, ha éppen úgy akarták. Azok a kék szemek engem pásztáztak, várva, hogy most akkor mihez kezdjen velem.

Igaza volt. Ha eddig nem bántott, akkor már ezután sem fog, ráadásul tegnap éjjel kiállt mellettem, és megmentette az életemet. Neki fél perc alatt sikerült az, ami nekem hosszú hónapok óta nem: lekoptatta Nate-et. Ugyan nem véglegesen, de pár napig talán levegőhöz juthatok.

Damon is észrevette, hogy lassan lehiggadok, és lassan eleresztett. Minden önerőmhöz szükség volt ahhoz, hogy ne rohanjak ismét el, de tudtam, hogy megint egy pillanat alatt utolérne, így inkább várakozóan ránéztem.

- Na, így már sokkal jobb – megköszörülte a torkát. – Szóval, mit akart az az alak tőled tegnap este?

- Úgy érted, az a vámpír? – kérdeztem vissza, mire elbizonytalanodást láttam a tekintetében. De azok a jéghideg szemek meg sem rezzentek.

- Mit tudsz a vámpírokról?

Magamban gondolkodtam, hogyan is fogalmazhatnám meg tökéletesen. Számtalan részlet van, amit ki szeretnék hagyni, mert egyszerűen nem tartozik rá. Az apámat leszámítva sosem bíztam meg egy vámpírban sem, így nehéz lenne pont most véget vetni eme szokásomnak.

- Nagyon sok mindent. Tudok arról, hogy elégtek a napon, hacsak nincs olyan gyűrűtök, mint most neked. Erősebben, gyorsabbak vagytok és az érzékeitek is sokkal kifinomultabbak az emberénél. És vért isztok. – A hangom megremegett az utolsó mondatnál.

Rossz szokásom szerint elkezdtem harapdálni az ajkamat. Mindig ezt tettem, ha nagyon feszült voltam, és néha túlzásba vittem, mint most is, amikor már a vér ízét éreztem a számban.

- És azt is tudom, hogy a véretek gyógyít, ahogy tegnap éjjel te is meggyógyítottál engem. – Megcsóváltam a fejem. – Nem akarom, hogy még egyszer ezt tedd. Nem akarom még az esélyt sem megadni annak, hogy vámpírrá változzak.

Elmosolyodott.

- Pedig megvan annak is a jó oldala, hogy az ember rendelkezik néhány extra képességgel.

Erre nem válaszoltam. Nem akartam kifejteni, hogy én pontosan mért iszonyodtam ettől a világtól. Az apám kárán rengeteg mindent megtudtam a vámpírokról, és hogy bizony mennyire képesek kiölni magukból minden érzelmet. Még a hideg is kiráz attól, hogy valaha én is egy rideg személlyé változzak.

Beinvitált engem a nappaliba, amit ugyan kétkedve, de elfogadtam. Elvégre tényleg nem úgy tűnt, mint aki bántani akarna engem. Ahhoz meg már eleget féltem az életem során, hogy most fennakadjak azon, hogy mit forgat a fejében velem kapcsolatban. Pedig jól tudom, tegnap is a vakmerőségem okozta a vesztemet, és alighanem ez lesz a halálom oka is egy napon. Csak rajtam múlik, hogy mikor jön el az a nap.

- Félsz még tőlem? – kérdezte tőlem teljesen váratlanul, egy gúnyos mosoly kíséretében.

Lassan megráztam a fejem.

- Nem, nem igazán. Nate-hez képest egy szent vagy.

- Ezt nagyon sokan megcáfolnák – láthatóan jól szórakozott, majd komollyá vált. – Honnan tudod a vámpír nevét?

Már majdnem nyitottam a számat, hogy kikotyogjam a teljes igazságot, de idejében megakadályoztam. Ez egy elég szörnyű családi dráma, úgyhogy szerettem volna minél inkább titokban tartani.

- Nézd, erről nem fogok veled beszélgetni – mondtam, majd felálltam. – Tényleg nagyon hálás vagyok azért, mert megmentettél, de én most mennék.

Épp elmenni készültem volna mellette, de ismételten megfogott a csuklómnál. Ezúttal meg sem próbáltam kiszabadítani magamat, csak haragosan ránéztem. Természetesen nem hatotta meg a tekintetem.

- Ugyan már, és mégis hova? Nincs otthon senkid, gondolom, most nem szeretnél egyedül lenni – a hangja kemény volt, és látszólag nemtörődöm, de képes voltam a felszín alá látni.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy a vámpírokat be kell hívni a lakásba? Különben nem tudnak bejönni –a végére elhalkult a hangom. Igen, a vámpírokat valóban be kell hívni, de a vérfarkasokat nem feltétlenül. És nem vagyok benne biztos, hogy emberi alakjukban is nem kutatnak utánam. Hiszen amilyen szerencsés vagyok, mindkét fajból bőven vannak ellenségeim.

Damon bár nem kérdezett semmit, de tudta, hogy még valamit eltitkolok előle. De volt olyan bölcs, és nem kérdezett semmit.

- Oké, mára még a vendégem vagy, elvégre ez egy panzió. Holnap meg szépen hazakísérlek.

Megértettem, hogy mért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy itt legyek. Talán nem volt jó vámpír, de éppolyan magányos, mint én. Ugyan sosem fogja bevallani, hogy ettől mennyire szenved, de ugyanazokat a jeleket véltem felfedezni rajta, mint saját magamon is. Mindketten görcsösen vágytunk egy kis társaságra.

Megtorpantam előtte.

- Miért gondoskodsz rólam?

Erre felemelte az egyik szemöldökét.

- Ezt magam sem értem –zárta rövidre a témát. Ha meg akart sérteni, akkor nem jött össze neki, hiszen számtalan téma volt még, amiről beszélni szerettem volna vele.

- Ha te vámpír vagy, akkor…

- Stefan is az –vágott közbe, kitalálva a kérdésemet.

- És Elena is?

- Nem, Elena éppolyan ember, mint amilyen te is vagy. –Visszaültem közben a helyemre. –Ez egy nagyon hosszú történet. A lényeg az, hogy az öcsém idejött, elcsavarta a lány fejét, aki nem volt bolond, hamar rájött az igazságra. De nem fordított hátat a vámpíroknak, és így is elfogadja Stefant. – A hangjából egyértelműen éreztem a keserűséget, hogy Elena nem őt választotta, hanem a testvérét. Valahol sajnáltam is, mert Elena olyan egyértelműen szerette Stefant, hogy nem hinném, hogy elhagyná bárkiért is. Pedig Damon is nagyon jól nézett ki, sőt, ha úgy nézzük, nekem sokkal jobban bejönnek a vagányabb fiúk. No de nem a vámpírok!

- Elena viszont elcsavarta a te fejedet – nem úgy láttam rajta, hogy erről szívesen beszélne. – Mióta is vagy vámpír? Hány éves vagy?

- 1864-ben változtam át.

Ezt emberi ésszel nem lehetett felfogni. Ha azt vesszük, hogy én 1993-ban születtem… akkor Damon nagyjából 150 éves az én lassan 18 évemhez hasonlítva.

- Te jó ég… - feleltem végül.

- Bizony, már egy igazi őskövület vagyok – tréfálkozott, hiszen szemlátomást tetszett neki a döbbenetem.

- És ezalatt hány embert öltél meg? –kérdeztem szúrósan.

Ő is kihallotta a barátságtalan hangnemet, de aminek örültem, az az, hogy legalább nem remegett meg a hangom.

- Az étkezési szokásaimról nem vagyok hajlandó tárgyalni. – Megdörzsölte a homlokát. – Heather… nem tudok neked segíteni, ha nem mondasz semmit.

Felsóhajtottam, és fontolóra vettem, hogy valóban el kellene mennem, de ezt az ötletet hamar elvetettem. A történtek után nem nagyon tudnék megmaradni otthon.

- Nem tehetem. Erről nem akarok többet beszélni.

- Pedig a jószívű kisöcsém biztos kitalálna valamit.

- Nem! – vágtam közbe indulatosan. – Ígérd meg, hogy senkinek nem árulod el, hogy tudok a vámpírok létezéséről, és hogy milyen helyzetben vagyok! Senki sem tudhatja, bőven elég, ha már te tudod.

Mérlegelte egy darabig a szavaimat. Szerintem azon tanakodott magában, hogy vajon normális vagyok-e.

- Rendben, de egy feltétellen. Elfogadod, hogy segítsek neked.

- Mért akarnál te nekem segíteni? – kérdeztem gyanakodva, mire újabb hamis mosolyt kaptam válaszba.

- Ha már tudod, hogy hogyan érzek Elena iránt, akkor segíthetnél is. Szólhatnál cserébe pár jó szót az érdekemben.

- Hm… megegyeztünk.

A nap további része meglehetősen csendesen telt. Damonnek volt egy kis dolga, ezért magamra hagyott délután. Vettem egy gyors zuhanyt, majd visszafeküdtem aludni. Szerencsére Stefan nem volt itthon, azt még megtudtam a bátyjától, hogy Elenával mentek el a lány régi házához, hogy együtt töltsék a hétvégét. Természetesen a rosszalló hangnemét nem tudta véka alá rejteni.

Este pókerezni tanított egy pizza mellett, amit csak nekem rendelt. Hogy is mondjam… nem vagyok egy pókerzseni, és még finoman fogalmaztam, de sikerült magam elengedni mellette. Néha már el is felejtettem, hogy valójában egy vámpír, és mikor eszembe jutott, úgy tűnt, hogy ez a tény jelenleg jobban aggaszt bármi másnál. Ugyanakkor lehet, hogy sokan egy tahónak tartják, amit a viselkedésével ki is érdemel, de a felszín alatt biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy értékekkel rendelkezik. Ez azt is megmutatja, hogy mennyire szereti Elenát, és hogy mindent képes lenne megadni érte.

Másnap sokkal kipihentebben ébredtem, és mivel harmadnap voltam ugyanabban a ruhában, elfogadtam Damon egyik megnyúlt pólóját, amelyik a térdemig ért, így a nadrágomat sem vettem fel. Inkább elkezdtem kidörzsölgetni belőle a vérfoltokat, amik a harc nyomait mutatták, majd feltettem a szárítóra. Ha szerencsém van, akkor egy órán belül kész lesz, és hazamehetek benne.

Mikor azonban Damont kerestem, teljesen váratlan emberekbe bukkantam: Elenába és Stefanbe. Éppen a nappaliban csókolóztak, amikor betoppantam. Majdnem sikítani kezdtem, főként amiatt, hogy mennyire hiányos az öltözékem.

Kétlem, hogy megfelelően el tudnám mesélni a döbbenetüket, amikor megpillantottak, talán egy percre még levegőt sem vettek. Én viszont éreztem, ahogy fülig elpirultam, mert ezt lehetetlennek tűnt kimagyarázni. Ó istenem, mért nem mentem már jóval ezelőtt haza? Ilyen kínos helyzetbe még sosem kerültem.

- Öhm… ez nem az, aminek látszik – motyogtam kétségbeesetten, mert egyrészt már a kínos csend is kezdett zavarni.

Pont ekkorra Damon is megjelent az ajtóban, a kezében tartva a ruháimat. Az arcán elterült vigyorból előre láttam, hogy a maga javára fogja hajtani az eseményeket, és egy cseppet sem törődött azzal, hogy ez nekem milyen kelletlen. Mocskos gazember!

- Máris mész, kedves? Sajnálom, hiszen olyan kellemesen töltöttük el ezt a hétvégét – mondta, de a figyelme inkább Elena felé irányult.

Á, tehát féltékennyé szerette volna tenni. Ha megkérdezte volna a véleményemet, akkor ezt az idióta próbálkozást jegelte volna, mert jelenleg Elena inkább tűnt mérgesnek, mintsem féltékenynek.

Morgolódva elvettem tőle a ruháimat, de közben magamban bosszút esküdtem. Nem jó emberrel húztál ujjat, Damon.

Mire visszaértem – immáron a saját ruhámban, ami többé-kevésbé már megszáradt – szinte éreztem a feszültséget a levegőben. Kétlem, hogy valaha ki tudnám magyarázni bárkinek is, hogy nem feküdtem le Damonnel. De azt kívánom, hogy ez legyen a legnagyobb gondom az életben.

- Menjünk! – szólt Elena, mire én aprót biccentettem, majd Damonre néztem. Az arca szokatlanul komor volt. Talán Elena nem túl kedves megjegyzéseket vágott a fejéhez, de csak önmagának köszönhette.

- Megvan a telefonszámom? – kérdezte, mielőtt kiléptünk volna az ajtón, de a hangja szokatlanul morcos volt. Még önmagához képest is.

Bólintottam, majd Elenával magunk mögött hagyva a Salvatore testvéreket elindultunk hazafele. Nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani. Nem mondom, hogy Elena mérges lett volna rám vagy neheztelt volna rám, csak szerintem nem egy olyan lánynak ismert engem, aki azonnal beleugrik egy srác ágyába. És ha tudná, hogy nem is ilyen vagyok…

A házunk előtt búcsúztunk el egymástól, és beérve a házba az első dolgom rögtön az volt, hogy meghallgattam a hangpostát, hátha anyám hagyott valami üzenetet.

Egy üzenet várt rám.

- Hello Heather! – egym mély férfihang volt. – Anyánk nálunk van, úgyhogy most már abszolút a mi szabályaink szerint játszol, nincs több egérút, különben meghal. Hamarosan ismét jelentkezni fogunk, addig aggódj szépen. Van miért.