Szabadságra vágytam és egy kis nyugalomra. Végre. Ugyanis a kezemben tarthattam a frissen szerzett, kitűnő érettségi bizonyítványomat, ugyanakkor olyan messze voltam a boldogságtól, mint az otthonom a jelenlegi célpontomtól. Igen, a felhőtlen öröm helyett hatalmas nyomást éreztem, aminek a súlya alatt már csaknem összeroskadtam az évek alatt, de nekem olyan titkot kell rejtegetnem, amit ha bárkinek is elárulnék, gyökeresen megváltozna az életem. Pedig akár az Oxfordra is bekerülhettem volna jó eséllyel, de ha még egy évet tanulással kell töltenem, egyszerűen meg fogok őrülni. Bár jó eséllyel már most is az vagyok.

Cádiz városa nagyrészt a turizmusból él, hiszen Spanyolország déli részén fekszik, így elég hosszúra nyúlik a nyári szezon, és turista is mindig akad. Igen jövedelmező pálya. De nem a Fernandez család számára. Édesanyám és édesapám korán összeházasodtak, és mindketten értelmiségi emberek. Apám Cádiz polgármestere, anyám orvos. A bátyám frissen végzett jogász, a nővérem meg a fejébe vette, hogy képviselő lesz, amihez az első akadályokat könnyedén vette. Rajtam volt a sor. Apám eldöntött tényként kezelte, hogy szóvivőt farag belőlem, ugyanis ehhez a jó kis beszélőkém adott volt, és hát itt jött megint képbe az érettségim. De nekem más terveim voltak az élettel. Lehet, bődületes nagy marhaságra készülök, de muszáj volt gyökeresen váltanom. Egész eddigi életemben annyira megjátszottam magam, illetve egy trauma után már kizárólag a tanulásnak élek, teljesen elszigetelődtem a külvilágtól, de most hirtelen felötlött bennem a lehetőség: mért is nem ismerhetném meg egy kicsit jobban a világot? Mért kellene továbbra is struccpolitikát folytatnom, és a homokba dugnom a fejem a problémáim elől?

Szerettem volna eljutni néhány országba, mielőtt egyetemre mentem volna, és szerettem volna megismerni más nemzetek kultúráját is. Ezért kaptam fel a fejem egy hirdetésre az újságban: vendéglátóipari munkást kerestek Buenos Airesbe, és heccből jelentkeztem is rá, de túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Már szinte el is feledkeztem róla, és készültem az egyetemi életre, mikor megkerestek, hogy egy hét múlva kezdhetek. A lelkesedésem olyan mértékű volt, hogy aligha lehetett volna tovább Cádizban tartani. Ott végre kitörhetek a saját árnyékomból, tiszta lapokkal kezdhetem az életemet elölről, bár kétség kívül, sosem fogok néhány foltot tisztára mosni magamról.

A családomat nagyon nehéz volt meggyőzni, először azonnal elvetették az ötletet, hiszen ismertek engem: sehogy sem tudok megállni a saját lábamon, egyszerűen nem tudták nem észrevenni, mennyire zárkózott lettem mostanában, és ott biztosan egyetlen barátom sem lenne. No nem mintha otthon lett volna. Sosem volt igaz barátom, maximum csak felszínes társaságról beszélhetek, de néhány éve velük is megszűnt a kapcsolatom. Egyedül a családom volt nekem, de velük sem volt éppen rózsás a viszonyom. Végül csak sikerült őket rávennem, hogy hátha ott boldog leszek, és kerekperec kijelentettem, egyelőre nem óhajtok egyetemre menni, de letettem a nagyesküt, hogyha két-három év múlva visszatérek, akkor beszélhetünk még róla. Így már belementem, de egyikük sem kívánt engem anyagilag támogatni, mert a véleményük nem változott: csak tönkreteszem ezzel az ígéretesnek induló pályámat, és feleslegesen el pazarlom az időmet. Én azonban másra sem bírtam gondolni, minthogy milyen jó lesz végre egy új országban élni a világ túlsó felén, ahol végre kinyílhatok, mert senki sem ismer engem.

Szóval 18 évesen így kerültem a Csendes-óceán közepére, egy áruszállító hajóra, amivel már hetek óta szeltük a vizet. Önerőből nem futotta repülőjegyre vagy akár egy igazi tömegszállító hajóra. Így jómagam –cserébe az ingyen utazásért –keményen részt vettem a fedélzeten folyó munkálatokban. Gyakorlatilag takarító szerepem volt, de néha a konyhába is be kellett segítenem, ami vicces volt, tekintve, hogy ezelőtt egy rántottát is képtelen voltam magamnak összeütni. Mindent a fenekem alá toltak, el voltam kényeztetve, ez az igazság. Mindig futotta mindenre a pénzünkből, ezért sosem kellett magamat megerőltetnem, csak most ébredtem rá, mennyire bután éltem. Így hirtelen kellett felnőnöm, és ez nemhogy terheket szőtt volna rám, de kifejezetten élveztem. Szerettem volna egy kicsit önállóbbá válni, egy kissé kibújni a csigaházamból, amibe saját magam kényszeríttetem bele. És ehhez el kellett hagynom az otthonomat, mert a családom sem tudott rólam semmit –legalábbis a titkomat biztosan nem. Valószínűleg akkor most nem itt tartanék, hanem egy takaros kis börtöncellában.

A takarítás és a főzés mellett a szállítmányt is ellenőriznem kellett. Valami fémféléket szállítottunk Rio de Janeiróba, majd visszafele fát hoztak volna az ottani esőerdőkből, mert az jóval olcsóbb, mint nálunk megvenni. Bár a visszafele vezető út már engem nem érintett, de unalmas perceimben szívesen hallgattam a hajósok mendemondáit a különböző tengeri szörnyektől elkezdve a gyilkos kalózokig, akik fosztogatnak, ölnek és elhurcolják a nőket is, csakhogy fenntartsák magukat, és megvédjék az esőerdőt. Én azonban szentül meg voltam győződve arról, hogy ez mind csak kitaláció, valakinek túl élénk a fantáziája, vagy azt hiszi, hogy még mindig a XVIII. században élünk. Semmi értelme már nomád életmódot folytatni, már csak nem mindenki modernizálódott, habár voltak róla sejtéseim, hogy kisebb, elzárt törzsek még mindig léteztek, de inkább Afrikában, ahol túl nagy a szegénység. Hallottam róla, hogy Dél-Amerika egyes részein is elég nagy a szegénység, de akkor sem kell még kalózokról meg ehhez hasonló hülyeségekről beszélni.

De ami számomra fontosabb volt, hogy egy nagy problémát még meg kellett oldanom: a hajó csak Rióig visz el, onnantól kezdve viszont nekem kell majd eljutnom Argentínába. Portugálul makogok valamit, de legfőbb nyelvismeretem az angol, német és a latin volt, így nem tudom, hogyan fogom magam Brazíliában megértetni, de majd kézzel-lábbal csak sikerül valahogy megoldanom. De végül is majd egy olcsóbb busszal simán át tudok jutni, vagy megpróbálhatok egészen odáig elstoppolni. Az idő egy kicsit kergetett, még két napom maradt az első munkanapomig, mindenképpen időben szerettem volna először odaérni, nem akartam rögtön rossz benyomást gyakorolni a főnökömre. Ott kapni fogok szállást is, éppen ezért egy kicsit keveset fogok keresni, de arra bőven elég lesz, hogy eltartsam magamat. És így legalább a szüleim nyakán sem kell élősködnöm, bár sosem voltak anyagi gondjaik. Ha apám nem lett volna ilyen makacs, simán vehetett volna nekem egy házat is az új lakhelyemen, és akkor többet kerestem volna, de ha ezt felvetettem volna, biztosan nem engedtek volna el.

Végre ma reggel már az utolsó napra ébredhettünk fel, már csak órák voltak vissza a partraszállásig, és kezdődhet az igazi kaland, de előtte még helyt kellett állnom a jelenlegi munkámban, hiszen a kapitány többször is célzott rá, hogyha elégedett lesz velem, akkor nemcsak az utazási költséget fogja beleszámolni a munkámba. Úgyhogy végeztem a dolgomat. Ilyenkor kétszer annyi munka is adódott, hiszen a hajónak csillogni-villogni kellett, hátha így jobb benyomást tesz majd a felvásárlók szemében, és megemelik az árajánlatukat. Ugyan ez csak egy kósza kísérlet volt, de mégis mindannyian örömmel sikáltuk végig minden egyes sarkot is, mert legalább ezzel is telt az idő, és nem csak sóhajtozva vártunk volna arra, hogy mikor tűnik fel az első szárazföld. Hiába, azért ez a sok tengeri hánykolódást hamar megunta az ember, mert a mozgástere is jelentősen leszűkült. Ráadásul nehéz volt elviselni, hogy folyton mozgásban voltunk, és a hullámok ringatták a hajót. Tengeri betegséget csak egyszer kaptam, mikor egyik éjjel viharba keveredtünk. Na azon az éjjelen először és utoljára megbántam, hogy nekiveselkedtem ennek a hosszú útnak. De szerencsére a hajónak semmi baja sem lett, és nem találkoztunk több viharral sem. Összességében nem volt annyira vészes az út, a legénységet is sikerült hamar megkedvelnem, csak az volt számomra a különös, hogy mind jóval idősebbek voltak nálam, és engem elszámítva csak két lány volt rajta. De mindenkivel kijöttem.

Miután végeztünk, és a kapitány is leellenőrzött minket, kikészítettük a holminkat a fedélzetre, hogy onnan már csak le kelljen dobálni őket. A legénység nagyon feldobódott, és vígan dalolásztak, amibe belevontak engem is. Egyszer csak egy közlegény éles, rémült hangja kettétörte a mulatozásunkat.

- Hajók! Kapitány, hajók érkeznek nyugati irányból! – ordította az árbocra szerelt kis kosárkából.

Hirtelen megfagyott mindenki, és iszonyatos felfordulás keletkezett egy fél perc alatt, mintha a világ legnagyobb katasztrófáját kellene megfékezni. Értetlenül ücsörögtem egy hordó tetején, miközben a legénység puskákat és ágyúgolyókat készített elő. Csak remélni mertem, hogy ez csupán valami óvintézkedés, de amint kitekintettem én is az érkező hajókra, a reményeim tovaszálltak, valószínűleg ebből csata lesz. Három, nálunk sokkal, de sokkal nagyobb és erősebb közeledett vészesen felénk, és a legénység száját sem hagyta el semmi bíztató szó. Csupán pár mondatot sikerült elcsípnem, amik úgy hangzottak, hogy „végünk”, „túlerőben vannak” és „semmi esélyünk”. Ezek szerint igenis vannak errefele kalózok, és meg fogunk mindnyájan halni. Furcsa, de ez a gondolat olyan élesen hasított az elmémbe, de mégsem sikerült igazán felfognom a veszélyt. Hát persze, a szobámban ücsörögve mi volt az eddigi legrosszabb? Néha maximum belerúgtam véletlenül valamibe.

De aztán ahogy felidéztem híres kalózfilmeket magamban, már egyáltalán nem voltam nyugodt. A rémület egy pillanatra eluralkodott rajtam, és vétkesnek tartottam magam azért, miért az otthoni jólétet képes voltam feladni, és eljöttem kockáztatni az életemet, ami a jelek szerint nemsokára vége szakad. Szerencsétlen szüleim meg fognak őrülni, ha a tudomásukra jut, hogy, hogy kivégeztek az óceánon. Ha egyáltalán meg fogják valaha is tudni. Mert tudtommal a kalózok mindenkit eltakarítanak az útból, legyen az nő vagy férfi.

Nem adtam azonban túl sok időt az ijedtségemnek, elszántam pattantam én is talpra, bár ez az eltökéltség egy szánalmas próbálkozás volt, de mégis csak több a semminél. Nem engedhettem meg magamnak most a kétségbeesést, harcolnom kell az életemért. Harcolni kell, még ha oly reménytelennek tűnik is az életben maradás. Sokkal jobb volt ez a taktika, míg megvárni, amíg kinyírnak minket, bár nagyjából az eredmény ugyanaz lett volna. Nem voltam képzett harcos, még sosem verekedtem össze senkivel, így nem igazán volt benne tapasztalatom, mit is kellene csinálnom.

Fogtam egy kalapot és egy mellényt, hogy a csinos kis ruhámat eltakarjam vele, ezáltal ne tűnjön fel a kalózoknak, hogy a gyengébbik nemhez tartozom, ugyanis így könnyebben elbánhattak volna velem vagy éppen jobban a célpontjukká váltam volna, mondván, hogy legalább egyel kevesebben legyenek. Egyenlőséget akartam, hogy én is segíthessem a hajó legénységét. Hirtelen olyan lett minden, mintha csak egy akció filmbe csöppentünk volna, bár a képernyőről sokkal nyugodtabban szemléltem volna. Ott szinte örökérvényű igazság, hogy a jó emberek mindig győzedelmeskednek, a rosszak pedig meghalnak. Csak sajnos ez nagyon is a valóság volt, ahol fikarcnyi esélyünk sem volt talán. Vagy ha volt is, akkor az nem igen látszott meg.

Kezembe kaptam egy puskát, és bár még sosem harcoltam, a frontvonalhoz léptem, ahol már mindenki felsorakozott. Gyáva dolog lett volna meghátrálni, és ezáltal cserbenhagyni a többieket, még ha így sem fognak velem túl sokra menni. Így is, úgy is meghalok, akkor legalább már hősies végzetem legyen, ne a sarokban sírdogálva öljenek meg. Az életem amúgy is értéktelen volt, én tipikusan az az ember voltam, aki nem fog senkinek sem hiányozni, csak talán a családomnak eszébe jutok néha. Tényleg otthon kellett volna maradnom, most már látom, nem hiába figyelmeztettek a szüleim arra, mennyire veszélyes tud lenni a világ. De már késő volt ezen gondolkozni, most már lesz, ami lesz. Csak abban reménykedem, hogyha meg is kell halnom, nem fog nagyon fájni.

Feszülten vártunk, hogy most mi fog történni. Tehetetlenül néztük, ahogy körbezártak minket, és emiatt nem találtunk semmilyen egérutat a menekülésre. A levegő szinte forrt, én meg még alig bírtam feleszmélni, hirtelen annyi minden történt. Mindenki nagyon erősen markolta a saját fegyverét, az enyémből sem lehetett volna kirántani a markomból, de közben titokban azon morfondíroztam, hogyan lehet vele lőni.

Vártunk az ellenségünk vezényszavára, és talán mindannyian a békében reménykedtünk még mindig. Talán ha látják, hogy többszörös túlerőben vannak, akkor nem ölnek meg minket. Csakhogy ez hiú ábrándnak bizonyult egy vérszomjas kalózhadsereggel szemben. Tényleg félelmetesek voltak így messzebbről is, hát amikor még a közelünkbe értek. Amit viszont hiányoltam, az a fekete zászló volt a hatalmas hajóikról. Minden kalózhajón volt, legalábbis a filmekben.

- Tűz! – hallatszott a vezényszó egyszerre odaátról, és elviselhetetlen zaj támadt az ágyúk és a puskák dörrenése miatt. A többiekkel együtt automatikusan emeltem a fülemre a kezemet, hogy legalább a dobhártyám egyben maradjon. Felesleges volt harcolni, és ezt mindenki belátta, mert sokan a földre vetődtek, szinte megadva magukat a halálnak, csupán páran tartották még a puskát a kezükben. Gyakorlatilag mindenfajta ellenállás nélkül tűrtük, hogy megsemmisítsenek minket. Azonban nem szerettem volna ilyen könnyedén az életemet odaadni, én is a fegyverem után nyúltam, és bár célozni sem bírtam vele, sikerült elsütnöm. Kétszer is, mire kifogyott a golyó belőle. Kétlem, hogy valakit is lelőttem volna, de legalább a szándék meg volt. Utána én is a földre rogytam, hogy ne vehessenek észre. Pedig csak egyetlenegy hajó támadt minket, a többi tisztes távolból szemlélte az eseményeket. Tényleg nem tehettünk semmit, esélytelenek voltunk. De még mindig nem éreztem azt, hogy kétségbe kellene esnem, csak belenyugodtam a sorsomba. Tulajdonképpen valahol meg is érdemlem a halált, már régóta kijárt volna nekem, nem is értem, mért váratott eddig.

Az ágyuk egy idő után elhalkultak, miután a hajó észrevehetően elkezdett süllyedni, de a puskák sortüze továbbra is nagy ricsajjal csapott le ránk. Ahogy a hajó megbillent, a kapitány utasítására gyorsan átfutottunk az egyik végből a másikba ellensúlyként. És mivel mozgásba lendültünk, kitűnő célpontot adtunk a kalózoknak, akik így már sokkal jobban tudtak ránk célozni a puskájukkal. A támadó hajón is többen voltak, mint mi. Tehetetlenül néztem, ahogy több ember is elfekszik emiatt a földön, majd magam sem tudtam, hogy a combomhoz vagy a kezemhez kapjak a hatalmas fájdalom miatt. Éreztem, ahogy a golyók átszakítják a bőrömet, eljutva így a csontomig, amik viszont már megállították. Fogalmam sincs, hogy azok eltörtek-e vagy egyben maradtak, de semmi másra nem vágytam, minthogy ennek az egésznek legyen vége. Ne kínozzanak tovább. Én megadom magam, csak ezt a fájdalmat tűntessék el!

Elestem a fedélzeten, miközben a hajó tovább süllyedt, és hamarosan fel fog borulni, mert csaknem mindenki megsebesült, vagy halott. Ahogy szorítottam a sebeimet, körbenéztem, mi a helyzet a többiekkel. Bár ne tettem volna! Többen is halálos sebet kaptak, vagy már meg is haltak. Közvetlenül mellettem is feküdt az egyik lány a kettőből, aki a szívére kapta a sebet. Semmi esély rá, hogy még életben legyen.

A hajó nem bírta tovább, az oldalára bukott, ahogy feltehetőleg csupán az egyik része telt meg vízzel, így az lehúzta a másik felét is. Folyamatosan dülöngélt már így is, és várható volt a felborulása, de mégis ez volt a lehető legrosszabb része. Már teljesen feladtam a küzdelmet, ahogy begurultam a vízbe, mert nem bírtam megkapaszkodni a felszínen. Kínzó fájdalom gyötört mindenhol, és ez lehetetlenné tette az úszást, mégis sikerült az ép karommal egy törmelékbe belekapaszkodnom.

És ekkor valami megváltozott bennem. Eszembe jutott az új élet, amit kezdeni szerettem volna, ahol boldog lehettem volna, és most mégis mindennek vége szakad. Egyáltalán nem biztos, hogy ez így tisztességes. Csak ennyit érdemeltem volna az élettől? Csak ennyi járt nekem? Elkövettem néhány hibát, köztük egy nagyon súlyosat is, de én azt már annyira mérhetetlenül megbántam, és nem lehet visszacsinálni. De rajtam viszont csak lehet még valahogy segíteni. Nem szerettem volna meghalni.

Rettegtem a haláltól, rettegtem, hogy belefulladok a vízbe, de még ha ez nem is következik be, a sebeim halálosak, és elvérzek. Tisztában voltam vele, hogy csupán néhány percet nyertem ezzel, de mégse akartam feladni. Semmiképp sem, hiába éreztem magam nagyon gyengének, a szívem szerint elengedtem volna magam, és a testem is sóvárgott az elernyedés után. A szemeim előtt lebegett a családom, amint megtudják a gyászhírt. Miattuk nem adhattam fel. Nemrég még önként eldobtam volna az életemet, most azonban új életet kezdtem, amiért foggal-körömmel harcolni fogok. Az új életem már akkor elkezdődött, amikor elindultam hazulról, de nem lesz neki máris vége.

A zajok lassan megcsendesedtek, majd teljesen megszűntek pár perc elteltével. Sejtettem, hogy rajtam kívül már mindenki halott, még az is, aki a fedélzeten még élt, hiszen a sebeik következtében belehaltak a fulladásba, mert nem volt mindenkinek olyan szerencséje, hogy találjon magának egy törmeléket, amiben megkapaszkodhat. Már csak én egyedül szenvedek itt, bár egyre inkább azt éreztem, hogy el fogok aludni, illetve nem tudom magamat tartani. Felnézni képtelen voltam, mert egy apró moccanást se bírtam tenni a hatalmas fájdalomtól, így csak az ágyútüzek zajától egy kicsit megtompult hallásomban bízhattam, ami evezők csapását vélte felfedezni, de lehet, hogy csak rosszul hallok.

De ez bizonyságot nyert mégis, miután emberek beszédét is meghallottam, amint egymás közt cseverésznek valahol a közelemben. Biztos átvizsgálják a hajót, hátha akad számukra valami értékes. Gondolom, amúgy is éppen ezért támadtak meg minket, habár azon nagyon csodálkoznék, ha az a hajó még a felszínen lenne. Már akkor is félig elsüllyedt, amikor a vízbe estem. A fémekkel majd tudnak is majd valamit kezdeni, hiszen eladhatják, vagy bármit építhetnek belőle, gondolom, ezért megtesznek mindent, hogy valahogy megkaparintsák. Rólam úgy sem fognak tudomást venni, hiszen ha látják is, hogy még életben vagyok, tudhatják, hogy ilyen sebekkel a nyílt óceánon nincs sok időm. Vagy lehet, meg akarják rövidíteni a szenvedéseimet, és majd jót vigyorognak magukban, hogy na végre valami jót is tettek ma, amiért egy szenvedő lányt a halálba segítették a nyomorából. Bár lehet, ez nekem jó hír lenne, mert nem kellene tovább vergődnöm.

Az utolsó erőm is elfogyott, így a törmelék kicsúszott a kezemből, én meg belecsúsztam a vízbe. Rögtön alásüllyedtem, nem bírtam magam a felszínen tartani. Már bántam, hogy gyerekkoromban semmilyen sporttevékenységen nem vettem részt, így úszni sem tudtam. Folyton csak a könyveket bújtam, de azokkal itt semmire sem mentem. Nem volt egyikben se megírva, hogy mit tegyek, hogyha két golyóval a testemben beleesek a vízbe, és ennek tetejében még úszni sem tudok, bár ezekkel a sérülésekkel semmiképp sem tudtam volna. A tüdőmbe egyből beáramlott a sós víz, ami marni kezdett. Szinte súlytalanul lebegtem, ahogy az oxigénem egyre inkább elfogyott. Minden olyan nyugodt volt már, csak kezdetben zavart a levegő hiánya. Bár nem is harcoltam, mégis egyre fáradtabbnak éreztem magam. Nem a legszebb halál, de jobb, mintha egyszerűen elvéreznék. Szerettem volna még ugyan valamit tenni magamért, de nem tudtam. Egyre lejjebb és lejjebb sodródtam a felszín alatt. Nem volt erőm kétségbeesni az oxigén hiánya miatt, de ezt a könnyű lebegéssel még élveztem is. A víz teljesen kitöltötte a tüdőmet, mert aztán már a légszomjam is megszűnt. Hamarosan már a szemeimet sem bírtam csukva tartani. Haldoklottam. Fuldoklottam

Azután a kellemes béke helyett egyszer csak azt éreztem, hogy valami körbefog, és elkezd magával húzni. Csak remélni mertem, hogy nem valami cápaféle vagy más szörnyűség, ami ezt az állapotot megszűnteti. Ez már nem a súlytalan, kellemes lebegés volt, ez már nem tetszett. Nem tudtam felfogni a tompuló agyammal, hogy lefelé vagy felfelé tartunk, de csendben tűrtem, hogy azt tegyen velem, amit akar, mert képtelen voltam ellenkezni. Utána a víz egyszerre lezúdult volna, és én visszacsöppentem a könnyű lebegésből a valóságba. Hirtelen többmázsásnak éreztem magam, ahogy a Nap égetni kezdte a bőrömet. Kiemeltek a vízből a csónakra, de amint levegőért kaptam volna, képtelen voltam oxigént nyelni. Kétségbeesetten kezdtem el kapálózni és nyöszörögni, ahogy egyre inkább a fulladás közelébe értem.

- Nem lélegzik, és sokkot kapott. – Hallottam meg egy hangot, aki lefogott. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy néhány ember körbefog, köztük az is, aki éppen most szállt vissza a csónakba – velem. Fölém hajolt, hogy meghallgassa a nem létező légzésemet. A hosszú haja ki volt engedve, így rám csurgott róla a víz. Már nem bírtam tartani a szemhéjamat.

Egy hatalmas erő érte a mellkasomat, és még magamnál voltam annyira, hogy megérezzem, ez egy emberi kéz. Agyon akarnak verni? Akkor már mért nem hagytak engem megfulladni? Mért ugrottak utánam? A kéz ezúttal még erősebben lesújtott, mire a tüdőmet irdatlan mennyiségű víz hagyta el a számon keresztül, majd mohon kapkodtam levegő után.

Hallottam, ahogy sípolva beáramlik az éltető levegő, és valamivel több erőm lett emiatt. Mindeközben a kezek lefogva tartottak, de feltehetőleg azért, mert túl erősen rángatóztam, mintsem attól tartva, hogy ebben az állapotban elszököm. Inkább a csónak borult fel majdnem miattam. Hosszú percekig lélegeztem nagyokat, és eléggé megrémültem a saját sípoló hangomtól is, ahogy az oxigén ismét feltölt élettel.

- Gabriel, a sebei. – Hallottam a lábamnál fekvő ember hangját, amint megérinti a lábamat. – Súlyosak?

A hosszú hajú fiú a fejemnél –aki egyben kihúzott engem és megszabadította a tüdőmet a víztől –óvatosan megérintette a kezemet, ahol szintén elért az egyik golyó – amit nem mellesleg ők lőttek belém!

- Eléggé. Menjünk!

Csak ekkor éreztem újra meg azt az elviselhetetlen fájdalmat, ami a fuldoklásom előtt is kínzott. Gyakorlatilag megmoccanni sem bírtam volna, így teljesen ki voltam nekik szolgáltatva.

Félszegen néztem fel ismét, és jó pár szem az enyémbe fúródott. Összesen öten vettek körbe. A fejemnél ült az a fiatalember, aki kihúzott a vízből, a lábamnál meg az, amelyik az állapotomról kérdezősködött. De mindannyian másképp néztek ki. Az egyik hófehér volt, a másik fekete, a harmadik bronzbőrű, a negyedik valószínűleg kínai, míg az ötödik is fehér, de nő.

- Hogy hívnak? – kérdezte tőlem a megmentőm.

- Ra... Raquel Fernandez – nyögtem ki halkan, elcsukló hangon, majd felszisszentettem, ahogy megpróbáltam megmozdítani a lábamat. Bőgni szerettem volna, vagy csak egyszerűen ordítani, de volt még bennem némi tartás, és nem akartam mások előtt megalázkodni. Főleg nem előttük.

- Raquel, nem lesz semmi baj – bíztatott. – Rendbe fogunk hozni. – Az ujjaival kisöpörte a hajamat az arcomból. – Mért utaztál ezen a hajón? Hova mész?

Nem akartam válaszolni, ezek az emberek épp az előbb mészároltak le egy egész hajónyi embert. Remegni kezdtem, hiába volt rettentően nagy a hőség.

- Hova visznek? – Megpróbáltam felülni, de nem bírtam mozogni, és nem azért, mert lefogtak volna, hanem amint egy picit is megmoccantan, hatalmas fájdalom szúrt bele minden egyes porcikámban. Hangosan feljajdultam. – Hagyjanak békén! – ordítottam, ahogy ismét lefogott a fejemnél ülő fiú. Vajon mért mentett meg? Mit akart tőlem ezek után? Számtalan rossz gondolat cikázott végig az agyamon, de ezeket megpróbáltam elhessegetni.

- Ne mozogj! Nem lesz baj. Csak pihenj. Biztonságos helyre viszünk – nyugtatgatott, ahogy egy rongyot szorítgatott a kezében, majd áthajolva fölöttem, a combomról szakította le a ruhát.

- Ne! – sikítottam. – Inkább öljetek meg! – Attól féltem a legjobban, hogy ott helyben megbecstelenítenek, de mivel ellenállást nem bírtam tanúsítani, ezért nyugodtam folytathatták a dolgukat. Magamban azt reméltem, hogy meghalok még mielőtt bármiféle érintést is megéreznék, ami egyet jelentene a megerőszakolással. De ezt az érzést nem tapasztaltam, csupán, hogy a sebemre szorítanak valamit, ami csíp. De nem fájt annyira, már semmi sem fájt annyira, mert egyre jobban elhagyott az erőm.

- Ne aggódj! – szólt újra a vizes hajú srác. - Nem bántunk, csupán muszáj ellátnunk a sebeidet.

Az utolsó szuflán is elfogyott, ezért félájultan még ugyan éreztem, hogy felemeltek a hajóra, és betakartak valami meleg ronggyal. Utolsó emlékem a Nap sugarai voltak, amint felnéztem rájuk, hogy vajon viszont láthatom-e őket hamarosan.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.05.17. 17:11 Aurora M. Amit az első fejezetről gondoltam, leírtam neked annak idején, amikor olvastam. Azóta is csak egy dolgot tudok neked mondani: MÉG! MÉG! MÉG! FOLYTATÁST AKAROK!