Aznap éjjel, alighogy életre kelt a kastély, hatalmas nagy felfordulás keletkezett. Mindenki megtudta, hogy még a mai nap folyamán támadást fogunk intézni Chicagónak, és hatalmas izgalom tört ki. Mindenkit meglepett, de ugyanakkor mindenki nagyon elszántan készült és várta ezt a napot, amikor megfizethetünk az ősi ellenségünknek, így mást se lehetett hallani, minthogy a különböző taktikákat egyeztették össze, amikből néha-néha még én is elkaptam egy-két foszlányt, de nem igazán érdekelt. Én is részt fogok venni a csatában, habár a kiképzésem szerint még nem tartottam abban a státuszban, de annyi minden mentem már keresztül, egy kis csata ide vagy oda olyan mindegy volt. Igen, ebből is látszik, hogy pocsék lelki formában voltam, hiába próbált meg Veronica egy csomó időn keresztül vigasztalni, hajthatatlan voltam. De már egy kicsivel jobban éreztem magam, ugyanis kellően kisírtam magam, úgyhogy már csak a kótyagos fejemmel nem tudtam mit kezdeni. De rendben leszek, és harcolni fogok én is.

Az események nagyon hamar felgyorsultak, hamarosan egy értekezletet hívtak össze a társalgóban, és nagyon sokan lettünk. Nyilván Sergio még azokat is riadóztatta, akik nem éltek a kastélyban, de hozzá tartoztak, mert szinte egymást tapostuk a tömegben, pedig egyetlenegy ember sem volt jelen.

Hamarosan Sergio jelent meg az asztalfőnél, én a lehető legmesszebb voltam tőle, de ahelyett, hogy elfoglalta volna a helyét, felszökkent a tetejére. A szemeiben ott égett a tűz, cseppet sem olyannak tűnt, mint aki egy kicsit is bánkódna a szakításunk miatt. Tudom, jelen helyzetben meglehetősen önző érdek volt erre gondolni, de valahogy kevésbé tudtam átérezni ezt a hatalmas eufóriát, ami körbelengte a helységet.

- Drága klánom, családom! – kezdte Sergio a beszédet. – Nem hinném, hogy bárkinek el kellene mesélnem, mért is hívtalak titeket össze. Ma éjjel lerohanjuk Chicagót, és ha kell, az életünket is feltesszük azért, hogy igazságot szolgáltassunk végre. Évek óta tűrjük, hogy a lehető legalattomosabb módon megtámadjanak minket, megöljék a családtagjainkat, de ennek most vége! Ma éjjel mindenkit lemészárolunk, akinek bárki köze lett volna a kialakult háborúhoz, és visszafoglaljuk Chicagót, ami minket illet. – Egy pillanatra félbe kellett szakítania a mondókáját, akkora éljenzés tört ki, de csendre tudta inteni őket, hiszen mindenki hallgatott rá. – A fegyverraktárunk tele van, mindenki fogjon fel valamit, és több csapatra fogunk bomlani. Körbevesszük a várat, és lerohanjuk őket. Lehet, hogy nagyon erős varázslattal védik, de el fogjuk fogni a boszorkányukat, akit rá fogunk kényszeríteni, hogy törje fel a varázslatot. Ha nem fog sikerülni, akkor valahogy kicsalogatjuk őket. Nincsen vesztegetni való időnk, reggelre valamelyikünk halott lesz.

Hatalmas felfordulás támadt, ahogy mindegyik vámpír céltudatosan elindult a fegyverraktár felé leszámítva engemet. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, ugyanis Sergio szavai megrémítettek. Az, hogy mindenkit kivégeznek, akinek köze volt a háborúhoz nagyon erősen azt a gyanút keltegette bennem, hogy az én szüleim sem fogják ez esetben megérni a reggelt, függetlenül attól, hogy Sergio tudja, mit okozna nekem azzal, ha megöletné őket. Amennyire még mindig szerette a volt feleségét, azt sem tartottam kizártnak, hogy ő maga fog velük végezni. Csakhogy én nem fogom hagyni! Biztosan nem ez lesz az első, hogy odamennek, addig én odaérhetek, és elköltöztethetem őket. Tudom, hogy valószínűleg ellenkezni fognak, de ha megmondom nekik, mire készülnek Sergioék, csaknem lesznek olyan bolondok, hogy ellenkezzenek.

Most már egy kicsit határozottabban indultam el a kijárat fele, tele tervekkel, hogy hova is fogom őket cipelni. Valami nyugodt és elzárt helyet fogok nekik keresni, valami elhagyatott helyen, ahol véletlenül sem keresnék őket.

De mielőtt kisurranhattam volna a tömeg között a szobából, valaki karon ragadott. Dühösen néztem vissza a személyre, de csakhamar csodálkozás váltotta fel a mérgemet, mivel Sergio volt az.

- Christine, te nem vehetsz részt a csatában, mivel érzelmileg elfogult vagy. Tudom, hogy a szüleidet akarod megmenteni, de ők is bűnösök, mind a ketten, ezért nem adhatok nekik kegyelmet, meg kell halniuk.

Életem legnagyobb türelmét mutattam, amikor nem vágtam pofon, ugyanis túl sok szemtanú lett volna, engem meg minden bizonnyal elzártak volna valamelyik börtönbe, így aztán tényleg nem segíthettek volna a családomon. De így is magamat ostoroztam, amiért nem vettem észre, milyen alakot szeretek, kibe vagyok szerelmes.

Tudtam, kockázatos bármit is mondani, mert meghallhatják, de nem bírtam megállni, hogy ne vágjak vissza, és egy kicsit ne mutassam ki én is a fogam fehérjét.

- Ha egyetlen hajuk szála is meggörbül miattad, addig nem nyugszom, amíg meg nem öllek. Ez esetben nemcsak egy ellenséged lesz, hanem mindjárt kettő, és kettőnk közül valaki reggelre meg fog halni. Jó eséllyel én, de előbb halok én meg, minthogy hagyjam, hogy a szüleimet bánthasd.

Megleptem a szavaim keménységével, de pont ez volt a célom. Nem értettem miért csodálkozott ennyire, a cselekedeteimmel eddig is bebizonyítottam, hogy nem vagyok egy elhanyagolható probléma, és szerintem nem a legjobb valakinek, ha én ellenség vagyok. Persze, képtelen lennék Sergiot bántani, most is fájt, amiért így kellett vele beszélnem, de a családom és ő között még mindig az előbbiek élveznek előnyt, habár mind a ketten ellöktek már egyszer maguktól. De a szüleim voltak azok, akiknek mégis annyi mindent köszönhettem, és Sergio illetve én is már tudtuk, hogy nem önként álltak Helena mellé, hanem kényszeríttették őket.

Sergio nem eresztett a szorításából, még mindig keményen markolta a karomat. A tekintete sziklaszilárd volt, és tele volt dühvel. No lám, nem kellett neki varázslat ahhoz, hogy kiderüljön, valóban szőrösszívű szörnyeteg.

- Egyedül vagy, Napsugaram! Mellettem van az egész csapatom, mégis mire számítasz? Ha meglátom, hogy elárultál, nyilvánosan foglak kivégeztetni.

Egy pillanatra megrémültem, mert tudtam, nem szokott a levegőbe beszélni, de egyben el is borzadtam tőle. Hogy lehet képes valaki így beszélni azok után, hogy lefektetett?

- Ha egyedül vagy, akkor mitől tartasz? Eressz el, és meglátod, mihez fogok kezdeni.

Még egy másodpercig ridegen szemezett velem, majd eleresztett. Pedig arra számítottam, hogy bebörtönöz, vagy csak rám küldi valamelyik őrét, de hát egyik sem történ meg. Talán nem tart engem eléggé veszélyesnek ahhoz, hogy több időt rám szánjon.

- Nincs időm veled külön foglalkozni, de ostobaságra készülsz. Ezzel ma este aláírod a halálos ítéletedet.

Nem törődtem már vele, rohanni kezdtem a kapu fele, amely ezúttal le volt engedve, és páran már kifele mentek, útban Chicagóba. Már nagyon jól ismertem az utat arrafelé, így nem kellett azt figyelnem, ki merre megy, mehettem a saját tempómban, ami ezúttal sietősebb volt bárkinél. Mindenkit lehagytam, ahogy szedtem a lábamat, mert tudtam, minden egyes perccel romlottak az esélyeim.

Elég mindenen mentem már keresztül az elmúlt hetekben. Jóval többön, mint amennyivel egy magam korú nő meg tudna birkózni, de sosem adtam fel a reményt. Egy pillanatra sem. Vámpírrá változtam? Már nem érzem tragédiának. Megkínoztak? Túléltem. Összetörték a szívemet? Majd később összeragasztgatom a darabkáit. Végeznének a családommal? Na erről már szó sem lehet.

Rekord idő alatt értem a szüleim házához, a belemet is kifutottam, mégsem voltam fáradt. Azt hiszem az adrenalin és az aggódás különös keveréke fűtött ma engem, de amikor a lakásunk elé értem, szimplán csak aggódtam és rettegtem. Nem hallottam belülről szívveréseket, ami vagy azt jelentette, hogy elmentek valahova ma este vagy... nem.

Berontottam a lakásba, immár másodszorra is tönkretéve a zárat, és gyorsan körbejártam az egészet. Nem találtam őket sehol. Sem a konyhában, sem a fürdőszobában, de még csak a két szobában sem. Első blikkre azt gondoltam, hogy a múltkori történtek miatt elköltöztek, de még pontosan éreztem az illatukat, így nem mehettek el, csupán alig egy órája. A szüleim meg nem azok az éjjeli sétálgatós fajták voltak, ki sem mozdultak, miután már lement a Nap. Valami szörnyűség történhetett velük. Valami, aminek semmi köze Sergiohoz, hiszen nem érhetett még ide, így már csak Helena maradt.

Leültem a padlóra, és hagytam, hogy a kétségbeesés és a tehetetlenség egy pillanatra elöntse az agyamat. Ha nem sírtam volna el az összes könnyemet pár nappal ezelőtt, akkor most zokogtam volna, amiért nem volt semmi ötletem, habár ez sem segített volna rajtuk. Meg sem fordult a fejemben, hogy Helena is bánthatná őket, mert annak semmi értelme nem volt, mivel az ő emberei voltak. Lehet, megneszelt valamit a háborúból, és gyorsan behívatta minden emberét.

Talpra szökkentem. Mostanra oda kellett érniük a többieknek is a chicagói kastélyhoz, mert az jóval előbb van, mint a régi lakásunk, és jeges rémület kúszott végig a hátamon arra az ötletre, hogy javában zajlik a harc, és a családom valahol ott lehet a frontközelben. Még a szegény húgom is, aki biztosan semmit sem fog fel az egészből, csak annyit, hogy valami természetfeletti kények mászkálnak körülötte, pont olyanok, mint amivé a nővére is vált, hiszen a múltkor ő is szemtanúja volt a legutóbbi találkozásunknak.

Nem gondolkoztam, rohantam egyenesen tovább az éjszakában, és már nagyjából egy mérföldről is hallani lehetett a csata zajait. Üvöltések és csataszavak lengték be a város nyugalmát, és fogalmam sem volt, hogy hogyan nem hallhatták meg az emberek, vagy mit tettek Sergioék ez ellen, mert elég hangosak voltak ahhoz, hogy az emberek is tudomást vegyenek róla, főleg ott a közvetlen közelükben. Talán ez is valamilyen mágiának vagy varázslatnak volt köszönhető. Vagy valahogyan mély álmot zúdítottak a városra, mert dacára annak, hogy még nem volt annyira késő, egyetlen embert sem láttam, ahogy végigszáguldoztam az egész városon. Még autók sem nehezítették a közlekedésemet, csend és béke honolt mindenütt.

Valahogy sikerülhetett meggyőzni a helyi boszorkányt, hogy vegye le a varázslatot, mert a mi embereink elelegyedtek a chicagóiakkal harcolás közben, ahogy ostromozták a várat. Már messziről is félelmetes látványnak tűnt, ahogy vérre menően küzdött mind a két fél, közelebb érve meg egyenesen ijesztő volt. A mieink igyekeztek bejutni a kastély belsejébe, míg a védők mindenféle ezüstös öntetet zúdította a nyakukra. Mi sem voltunk fegyvertelenek, mert bár én hülye módon elfelejtettem magamhoz valami fegyvert venni, addig a többieknek különböző szerszámaik voltak. Volt többek között olyan puska, ami ezüsttel volt megtöltve és olyan kardjaink, amiknek a fémje színezüstből készült, tehát hatalmas fájdalmat tudtak vele elérni, ha sikerült valakit eltalálni. Halottak már bőven akadtak mind a két oldalon, és bármennyire is utálatos és szemét volt velem Sergio, azért abban rimánkodtam, hogy ő ne legyen az áldozatok között.

Hallgatózni kezdtem, hogy kiszűrjem, hogyan is állunk jelenleg, és nagyon megkönnyebbültem, amikor a tömegben meghallottam a hangját. Tényleg szánalmas, amiért ennyire szeretem, holott teljes szívemből meg kellene vetnem, amiért ilyen kétszínűen viselkedett velem, illetve lefeküdt velem, és rögtön utána el is hagyott. De jelenleg sokkal fontosabb dolgom volt, minthogy csak az érzéseimmel törődjek.

Még közelebb húzódtam, egyenesen a vár falához, ahol hallottam Sergio hangját. Közben meglöktek, párszor elestem, egyszer egy golyó fütyült el a fejem mellett, de összességében épségben odajutottam. Sergio nagyon keményen harcolt egy szál ezüst karddal. A mentális erejét nem vetette be, hogy dolgokat megmozdítson és azzal is támadja az ellenséget, amit nem csodáltam, mert nagyon hamar elnyelné az összes energiáját.

Én mivel fegyver híján voltam, mégis ehhez futamodtam, és a mellette a földön heverő három ezüst kardot nagyjából két méter távolságból belevágtam az őt támadó vámpírok szívébe, ezzel véget vetettem az életüknek. Ezután a fáradtság hullámokban öntött el, de legalább megmentettem Sergio életét.

Megfordult, és mikor észrevett engem, a szeme derültséggel csillant fel, de közben nagyon óvatos volt, a szeme egyik sarkából folyton azt nézte, nem fogják-e ismét megtámadni, de jelenleg ez az oldal tisztábbnak tűnt a többinél, úgy ítéltem meg, hogy több itt a chicagói halott, mint a detroiti.

- Hogy oldottátok fel a varázslatot? – kérdeztem, ahogy odamentem hozzá.

Ezernyi sebből vérzett, emberi vérre lett volna szüksége, mert nagyon rosszul nézett ki, de nem törődhettem ezzel is. A családomat jöttem kiszabadítani, az csak egy gáláns gesztus volt tőlem, hogy megmentettem Sergio életét, a többivel már nem kívántam foglalkozni. Biztos lesz olyan is, aki szívesen ellátja.

Fájdalmai is voltak, és bár próbálta nem mutatni, sikerült a mozgásából leszűrnöm, ami máskor olyan kecses és elegáns szokott lenni, most nehézkes volt.

- Sikerült elkapnunk egy chicagói vámpírt, akiből kiszedtük a boszorkány tartózkodási helyét. Összesen harminc vámpír ment érte. Lehet, hogy nagy az ereje, de harminc vámpírral még ő sem tud mit kezdeni.

- Ezek szerint akár be is lehet menni?

Furcsa pillantást vetett rám. Szerintem nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy rájöjjön, valamit forgatok a fejemben.

- Mire készülsz? Hol vannak a szüleid?

Nem tudom, mennyire bízhattam meg benne, mennyire lehetne neki elárulnom azt, amire jutottam, hiszen nemrégen még halálosan megfenyegetett, hogyha kimenekítem a szüleimet, akkor ki fog engem végezni. Ezek után kétszer is meg kellett fontolnom, mi az, amit el fogok neki mondani, és mi az, amit igyekszem egyedül megoldani. Csak voltak olyan helyzetek, amiket nem igen tudtam kezelni, de segítséget sem várhattam tőle.

Mégis nem volt időm ezen vacillálni, mert nagyon gyorsan lépnem kellett valamit, még a kockázatokat is fel kellett vállalni.

- Én hazamentem. – ismertem be félénken, mert tartottam tőle, hogy már erre is le fog engem csapni. Komorrá vált a tekintete, de nem szólt semmit. Továbbot intett. – Hazamentem, de nem volt senki sem otthon. Először azt hittem, kivégezték az egész családomat, mert semmilyen emberi létnyomot nem találtam, de akkor éreztem, hogy alig egy órája mehettek el otthonról, mert még nagyon intenzíven lehetett érezni az illatukat.

Nem bírtam leplezni a kétségbeesésemet, és ismét félelmetesen közel kerültem ahhoz, hogy elsírjam magamat. Sergio egy kicsit együtt érzővé vált, ahogy látta elfátyolosodni a tekintetemet, de meg sem próbált engemet megvigasztalni. Tudom, már nem vagyunk egy pár, és itt helye sincs az érzelmeknek, de olyan jól esett volna egy ölelés.

- Dulakodásnak volt nyoma?

- Nem.

Ezen elgondolkodott.

- Hamar híre mehetett a kastélyban is, hogy támadni fogunk. Helena gyorsan begyűjtette az embereket, hogy legyen miből táplálkozniuk a harc közben. Ez nem egy rossz gondolat, ugyanakkor ennyivel előrébb vannak, mint mi.

- Bemegyek!

Sergio megfogott a vállamnál fogva, és durván maga felé fordított.

- Elment az eszed? Semmi esetre sem tudnál túljutni a védelmen! Ki fognak azonnal végezni!
Álltam a tekintetét, ami azt sugározta, hogy nem vagyok normális. Ezúttal nem fogom azért sem azt tenni, amit ő mond. Nem fogok megfutamodni, csak azért, mert szerinte ezzel hülyeséget követek el.

- Lehet, de mondj két indokot, amiért érdemes lenne tovább élnem! – Ezzel sikerült őt is és magamat is meglepnem, mert sosem fenyegetőztem, még az életem eldobásával. – Elhagytál engem, ahogy a szüleimet és a húgomat meg fogják ölni ma este. Akkor mégis mért ne próbálhatnám meg? Nincs mit vesztenem, csak ezt az értéktelen életet.

- Ne mondj ilyeneket – súgta csendesebben.

Hátat fordítottam neki, és bár a szívem megszakadt, hogy ilyet kellett neki mondanom, azért igyekeztem ismét kizárni az érzelmeket magamból. Nem féltem attól, ami rám fog várni a kapukon belül. Igen, nagy valószínűség szerint a saját vesztembe rohanok, de mindezt olyan emberekért teszem, akikért nem sajnálom az értéktelen életemet. Ha meghalok, akkor végre a testem is nyugalomban lehet a lelkem után, nem kell elviselnem ezt a természetfeletti létezést a többi negatív velejárójával. Egyszerűen meghalok. De ha sikerül bejutnom valamilyen csoda folytán, akkor hatalmasat nyerhetek, hiszen nagyjából sejtettem, merrefelé zárhatták az embereket. Úgy hittem, valahova oda, ahova engemet is, vagy egy felsőbb szintre, ahol kéznél voltak, hogyha kellettek.

- Nekem nem számít semmi sem, csak az, hogy tegyek meg mindent a szüleimért. Még ha lehetetlen is. Inkább halljak meg így, mint másként. Mellesleg ott van a képességem is, ami hatalmas előnyt jelent.

Nem hagytam több időt ellenkezni őt, mert a végén még sikerült volna lebeszélnie engemet., inkább hátat fordítva neki elindultam egyenesen a kapu felé. Valóban reménytelennek tűnt a helyzet, de az én őrült fejemmel olyan voltam, mint aki hősiesen nekilódult az utolsó, mindent eldöntő csatának.

- Christine!

Meghallottam Sergio ordítását mögöttem, majd a következő pillanatban leterített a lábamról. Rám vetődött, és így mind a ketten elestünk.

Először nem értettem az okát, csak mikor továbbra is rajtam feküdt, és jól hallatóan az előbb valahol a közelünkben szólt egy puska, rémülten letettem őt a hátamról, és sajnos beigazolódott, amitől féltem. Nem mozdult továbbra sem, és a szíve körül vár szivárgott a mellkasából. Ó nem! Nem lehet! Ugye nem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés