Mindenki döbbenten figyelte Sergio változását. A boszorkány mormogott valamit, miközben Sergio fejét fogta, de a szöveg nem angolul volt. Talán latinul. Akárhogyan is, nagyon hatásos volt, ugyanis a mérge egyre jobban elpárolgott. Többen az ajtó felé húztak, hiszen Sergio kívánta így, hogy engem távolítsanak el innen.

Végül beültünk Jesusszal egy autóba, és ott vártunk néhány percig, míg Amy befejezi az átok levételét. Nem tettem meg, amit kért, mert nem volt hozzá elég lelkierőm, de ennek ellenére is segített. Valamikor egész biztosan vissza fogja ezt nekem adni, de nem féltem előre a bosszújától.

Visszautaztam a kastélyba, hiszen ott volt a helyem, Sergio klánjához tartóztam még mindig. És hát nem is lett volna máshová mennem. Jó, kimondom őszintén: kifejezetten boldog voltam, amiért megint ott élhetem, hiszen ott legalább voltak ismerős arcok, mint például Veronica, Michael, Thomas.

Amy és néhány vámpír utazott Sergioval, hogy felügyeljék. Hallottam még, amikor azt mondták, hogy most elájult, de hamarosan magához térhet. Szerettem volna odamenni hozzá, de úgy sem engedtek volna. Így hát ha nehezen is, de a fenekemen maradtam.

- Minden rendben lesz vele – szólalt meg Jesus a hosszú hallgatás után. Talán mindkettőnkben túl heves érzelmek folytak le, ezért az út nagy részét némaságba burkolózva töltöttük.

- Tudom. De mi lesz veletek? Továbbra is rosszban maradtok, kerülitek egymást, mintha nem is lennétek testvérek.

- Már nem vagyunk azok, Christine. Te is tudod, hogy a vámpírsággal eltörlődnek az emberi kapcsolataid. Segítettem neki, ez igaz, de többet nem vagyok hajlandó látni. Ezt sem miatta tettem, hanem a vámpírnemzet miatt.

Ebben benne volt minden, amire kíváncsi voltam. Nem fognak kibékülni. Nem akartam ebbe jobban belefolyni, hiszen nekem ehhez semmi közöm, így is túl sokat kértem Jesustól, amiért ide rángattam, és ezzel kétségkívül felfedtem a régi, még vérző sebeket, ugyanis egy ideje már nyugtalanul viselkedik.

Szerettem volna elterelni a témát. Erről ő sem beszélt szívesen.

- Amy mért nem ölt meg engem? Vagy mért vette le végül is Sergioról a varázslatot? Nem teljesítettem, amire kért cserébe.

Jesus hallgatott egy ideig, mielőtt bármit mondott volna róla. De tudtam jól, hogy ez a csend rosszat sejtet.

- Tudod, Amy egy kicsit többet érez Sergio iránt, minthogy csak hagyja veszni. Amikor kiszabta a feltételt, akkor is csak téged szeretett volna tesztelni. Hogy mennyire érdemled meg Sergiot, mire lennél érte képes. És bár vámpír és boszorkány sosem létesíthet kapcsolatot egymással, mert a boszorkány egyetlen érintése is kárt okozhat bennünk, akkor legalább egy olyan lányt szeretne a bátyám mellé, aki illik hozzá. Aki elég jó. És azt hiszem, te megfelelsz. – Rám, mosolygott, mire nekem is viszonoznom kellett. – Sosem kedvelte Celiát. Hazudott neked. Túlságosan beképzeltnek és felszínesnek tartotta, aki egyáltalán nem szerette Sergiot, csupán a hatalma vonzotta.

Remek! Mik ki nem derülnek még így a nap végére. Bár ez a megoldás így tényleg jó volt, hogy Amy nem kérte tőlem komolyan, hogy öljem meg az apámat, azért egy kicsit bosszantott, hogy ennyire kiszúrt velem. Sokkal könnyebb lett volna, ha simán együttműködik velem, próbatétel ide vagy oda. Bár szerencsére a végén jól sült el, de könnyen katasztrófába is torkolhatott volna.

Ugyan nem ismertem Sergio immáron halott feleségét, de még így távlatból is gyűlöltem. Pedig halottakról nem szabad rosszat gondolni.

- Majdnem meghaltam. Akkor mindegy lett volna, hogy mennyire illenék Sergiohoz.

Erre felnevetett.

- Amy nagyon ravasz. Nem hagyta volna, hogy Sergio megöljön. Közbeavatkozott volna. Végig ott volt az ajtó előtt, már elő is készített egy varázslatot.

Hát ez most már tényleg nagyszerű! Akkor teljesen feleslegesen vontam bele a családomat is ebbe az átkozott ramazúriba, és Amy még azt állította nekem, hogy nem is ismeri Sergiot. Szerintem régen vertek át ennyire, és egy darabig biztosan jót fog majd ő is szórakozni rajtam. De legalább most már minden rendben van.

- És az is az ő műve, hogy Sergio a végén egy kicsit megenyhült?

Azt hiszem, ez csalódás lett volna a számomra, hiszen abban bíztam, egy pillanatra tényleg felerősödtek benne az érzelmei irántam, még annak dacára is, amivé a varázslat miatt változott.

Jesus csak ennyit tett hozzá.

- Nem. Az a te műved volt. A szeretetedé. De most már teljesen önmaga. Amy a világ egyik legnagyobb erejével rendelkező boszorkány, majdnem minden trükköt ismer, így ő volt a megfelelő ember, hogy segítsen. Más boszorkány aligha tudta volna megfékezni őt.

Már vége volt az éjszakának, amikor behajtottunk a kastélyba, szinte kicentiztük, hogy mikorra kell ideérnünk. Esélyem sem volt Sergiot látni, mert bár kiszálltam, és hátramentem hozzá, elhessegettek onnan, hogy legalább egy napot hagyjam őt békén. Nem volt jogom ellenkezni, hiszen maga Sergio akarta azt, hogy kerüljek el a szemem elől, de remélem, másnap már beszélni fog velem. De esküszöm, rettegtem attól, ami rám vár. Most, hogy teljesen magánál volt, talán higgadt fejjel is ugyanazt fogja mondani, mint amikor még a varázslat alatt állt. Talán még mindig nem kellek neki, és ez nem is fog változni. És ennek tisztázása érdekében szerettem volna vele beszélni, de tényleg jobb, ha most békén hagyom, hiszen nem lehetett egyszerű neki szembesülni mindazzal, amit tett. Hiszen a boszorkány szerint embereket is ölt.

Elénk jött néhány őr, akik bekísértek minket a helyünkre. Én már ugyan ismertem a járást, de Jesus még nem. Mivel elkezdett hajnalodni, kénytelen volt itt megszállni erre az éjszakára, különben a Nap felperzselné őt. Így az egész brigádja itt maradt nappalra, beleértve Amyt is, aki valószínűleg Sergiot fogja felügyelni.

Előbb értünk oda az én szobámhoz, minthogy Jesus is megtalálta volna az övét, így itt volt az idő a búcsúzkodásra.

- Mire felkelsz, én már úton leszek.

Bólintottam. Pontosan erre számítottam, habár borzasztó nehéz volt visszatartani a késztetést, hogy marasztaljam őt. Az én családi drámám sem ért véget boldog befejezéssel, de attól ők még elválhattak volna úgy, mintha valaha tényleg testvérek lettek volna. De legalább ennyit megtett a testvéréért, és ez is rendes volt tőle, főként, ha tényleg teljes szívéből gyűlöli.

Megöleltem gyorsan.

- Köszönöm a segítséget! Örökké hálás leszek neked érte!

Elhúzódott tőlem, majd még rám mosolyodott.

- Vigyázz rá! Lehet, hogy még nem olyanok az érzései irántad, mint azt szeretnéd, de ha kellően harcolsz érte, akkor megkaphatod a dermedt szívét. Egy kis időre szüksége van, mire teljesen felépül mentálisan,

Mosolyogtam, pedig egyben sírni is szerettem volna. Nem magam miatt, hanem kettejük miatt. Az, hogy én valaha így utáljam a testvéremet, szinte elképzelhetetlennek tűnt.

Gyorsan eltűnt a szemem elől, és ekkor végre benyitottam a szobánkba. Veronica azonnal ott termett előttem, és szorosan magához ölelt. Talán egy kicsit túlságosan is kemény volt, de én is örültem a viszontlátásnak, hiszen nemrég azt hittem, erre sosem lesz már többé módon. Nagyon megkedveltem őt, így Sergio mellett ő hiányzott volna a legjobban a házból, bár nem igazán törődtem bele, hogy nem jöhetek ide vissza.

- Jesszusom, hol voltál? Sergio azt mondta, hogy soha többet nem jössz vissza!

Elmeséltem neki mindent, bár azt hiszem, már elég sokszor jártattam ez ügyben a számat, de őt sem hagyhattam ki belőle, hiszen komolyan aggódott értem, és valamiért nem lepett meg, amiért Sergio azt mondta neki, hogy végzett velem. Elvégre ez volt a terve. Csak én képes voltam rajta változtatni, és most először tudatosult bennem, hogy mit is tettem valójában Sergioért.

Mikor végeztem, csak ennyit voltam képes megkérdezni tőle:

- Szerinted van esély rá, hogy megszeressen?

Veronica először csak bambán bámult, majd, mint aki mindent tud, szélesen vigyorogni kezdett.

- Tudtam, hogy szereted Sergiot, de azt nem, hogy egyenesen belé vagy zúgva.

Közben lezuhantam az ágyra. Kaptam vért, tehát szinte már minden rendben volt, attól függetlenül most már fáradt voltam, és aludni szerettem volna. No persze az is benne volt, hogy másnap talán lesz esélyem Sergioval beszélni.

- Pedig bele. Méghozzá fülig.

Este úgy pattantam ki az ágyamból, mintha puskából lőttek volna ki, pedig ráadásul sikerült is egy kicsit hosszabb ideig elszundítanom, mert Veronica sem volt már az ágyában. Igyekeztem magam nagyon hamar összekapni, ami csak azt jelentette, hogy felkaptam az első ruhát, amit kivettem a szekrényből, vettem egy gyors zuhanyt, és a hajammal már nem is törődtem, pedig egy madárfészek ehhez képest maga volt a rend. Csak őt akartam látni, csak rá tudtam gondolni.

Már éppen elindultam a szobája felé, amikor kifordulva az ajtómon éppen Michaelbe botlottam, aki Thomasszal együtt segített nekem megszökni, amikor Sergio elfogott, hogy megkínozzon, majd megöljön. Bár eléggé sietősnek éreztem a dolgomat, szerettem volna pár szót váltani vele.

- Szia! Csak nem Sergiohoz mész? – kérdezte sokat sejtető hangon.

Mindenki tudta, hogy milyen mélyek az érzéseim iránta, és nemrég még azt hitték, hogy Sergio viszonozza őket. Talán sokan még mindig ebben a hitben élnek, mert igyekezték a lehető legjobban eltitkolni az ilyesfajta híreket, minthogy a mesterünk teljesen meghibbant, csak hát a vámpírok megbírnak lenni pletykák nélkül is, az emberek viszont már kevésbé, és végül annyira témává vált, hogy embertől, vámpírtól csak ezt lehetett hallani.

- De igen. – Eszembe jutott, hogy mekkora rizikót vállaltak fel, amikor engem szabadjára eresztettek. – Ezek szerint Sergio elhitte a mesét, hogy a képességemnek köszönhetően szabadultam ki?

- Persze. De finoman szólva nem fogadta túl boldogan, de magát is hibáztatta. És persze leginkább minket is, de viszonylag olcsón megúsztuk. - Voltak róla elképzeléseim, mit is jelenthetett ez. – De nagyon örülök neki, hogy sikerült megoldanod. Szerintem sosem tudjuk viszonozni, amit értünk tettél.

- Nekem is fontos volt.

Elmosolyodott. Nem kellett megindokolnom, hogy mért, de azt hiszem, ez mindig is rám volt írva, mióta rájöttem az érzéseimre vele kapcsolatban.

- Akkor siess a lovagodhoz!

Sergio szobájában nem volt senki, csak ő maga, ahogy azt az ajtó előtt kihallottam, még is féltem benyitni hozzá. Most az egyszer nekem kedvezett, hogy már nem vagyok ember, mert a szívroham veszélye állna fent, annyira izgultam. Nem tudtam, hogyan fog reagálni a látogatásromra, nem fogja-e magát kényelmetlenül érezni, mert esetleg marja a lelkiismeretét a tettei. Ezt tegnap még elképzelni sem tudtam volna róla, hogy valami miatt kellemetlenül érezze magát, de azóta rengeteget változott. Csak muszáj volt egymással beszélnünk, mert úgy érzem, a fennálló helyzetet tisztáznunk kellett.

Végül benyitottam hozzá, már valószínűleg így is meghallotta a jelenlétemet, az ő érzékei ugyanis még nálam is fejlettebbek voltak.

De nem vett észre, ugyanis még mindig aludt és eléggé megfáradtan nézett ki. Az ágyában feküdt, derekáig be volt takarva, onnantól felfele viszont semmi sem fedte. Bár egészségesen látnám őt így, akkor egyenesen imádnám a látványt, a tökéletes, izmos felsőtestet, így viszont aggódtam érte. Még a vámpírokhoz képest is túl sápadt volt, nem hittem volna, hogy a varázslat oldása miatt ennyire kimerül. Kifejezetten olyan volt a látványa, mint egy hulláé, ami mondjuk nem nagy szó, mert mindannyian úgy festünk ki, mint egy egynapos hulla. Mert körülbelül ennyit áll a testünk, mire vámpírokként újraéledünk. De Sergio még ezt is überelte, nagyon beteges kinézete volt.

Odaültem az ágya szélére, közel az arcához, majd végighúztam a kezemet a selymes bőrén. A haja talán még kócosabb volt, mint az enyém. De így is annyira gyönyörű volt. Így is bomlanának érte a nők, de én csak magamnak akartam. Lehet, egy kicsit önző vagyok, de úgy éreztem, kiérdemeltem a szeretetét, mert rengeteget küzdöttem érte. Remélem, ha felébred, már nem fog utálni.

Aprót moccant, amint végeztem vele, majd lassan felnyitotta a szemeit. Egy vámpírnak nagyon könnyedén megy az ébredés, kivéve, amikor le van gyengülve. Mi is tudunk olyan betegek lenni, mint az emberek, még ha az influenza egy kis torokgyulladást sem okoz nekünk, de vannak sokkal nagyobb ellenségeink is, mint például az ezüst, és ezek szerint az a rohadt varázslat. Bár nemigen hallottam olyan esetről, hogy egy vámpír több hétre is beteg lett volna, de bizony pár nap azért nekünk is kell egy ilyen eset után. Bár aggódtam Sergioért, ugyanakkor tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, míg teljesen felépül, mert a korával még gyorsabban rendbe fog jönni.

Hosszasan fürkészett a szemeivel, egy kicsit meglepettnek látszott, amiért ott voltam mellette, majd ahogy tisztább lett az elméje, úgy egyre jobban sikerült felfognia a történteket. Nem tudtam, mit is kellene neki mondanom, hiszen annyit bántott, hogy más épeszű nő, hátra se nézne rá, hanem menekülne egyenesen előre, én viszont itt vártam őt az ágyánál. Nem vagyok teljesen normális, erre már magamtól is rájöttem.

Megmozdult, majd a felém indult a keze, egyenesen az enyémhez. Hirtelen csak azt hittem, hogy ez csak egy álom, de még ha az is lett volna, akkor azt kívántam, bár ne ébrednék fel soha, de ez a boldog valóság volt. Nem bírtam visszafojtani az önfeledt mosolyomat. Végre pár hét után látszott már az alagút vége, és talán esélyem olt egy normális életre.

- Christine – sóhajtotta. – Mért jöttél ide? Messziről el kellene kerülnöd.

Nagyon megkönnyebbültem, amiért nem küldött el egyből. Mikor a szüleimnél sikerült egy kicsit megpuhítanom a szívét, akkor éreztem már, hogy minden rendben lesz majd velünk, de azért bennem volt a félsz, hogy nemcsak a varázslat miatt utált. Mostanra viszont ezek is szertefoszlottak bennem.

- Tudom. De aggódtam érted. Pihenned kellene – mondtam gyorsan, amikor feljebb próbálta tornázni magát az ágyon.

Nevetni kezdett, és milyen édesen. Azt hiszem, ez volt a legőszintébb nevetése, amit eddig hallottam, hiszen azok a sötét foltok végre eltűntek az elméjéből. Nagyon remélem, több ilyennel nem kell megküzdenünk.

- Nyugi, megleszek. De te... Jól vagy? Nem szerettem volna neked ártani.

Mosolyogtam. Jobban éreztem már magam, mint előtte bármikor, hiszen talán vége a feszültséggel teli időszaknak, és nyugodtabbra fordul majd az életem. Ez már amúgy is kijárt volna nekem.

- Jól – mondtam. – Csak egy kicsit fáradtan.

Végignézett. Nem tudtam megítélni, hogy most teljesen férfiszemmel, vagy csak annyit, hogy mennyit változtam. Talán mindkettővel.

– Megerősödtél. Sokkal izmosabb vagy, mint amikor utoljára láttalak. Biztosan rengeteget edzettél.

Tényleg meglehetősen az voltam, és egyáltalán nem szerettem az izmaimat, mert szerintem inkább egy férfi legyen az erősebb. De szerencsére még így is olyan alkatom volt, ami miatt még talán jól is álltak az izomtömbök, mert kihangsúlyozták a nőiességemet. A vállaimon esett a legnagyobb változás, szélesebb lett, de régen pont az volt a problémám, hogy túl keskeny volt. Egyszóval annyira nem lett vészes a végeredmény, de azért jobban éreztem volna magam, ha nem kellett volna ennyit küszködnöm, ha most nem kellene ennyire erősnek lennem. Ennek ellenére az elkövetkezendő időszakban is sokat fogok gyakorolni, mert ha már az alapokat viszonylag jól elsajátítottam, akkor nem fogom abbahagyni addig, még tényleg nem leszek annyira erős, hogy akár Sergiot is legyőzhetném.

- A testvérednél edzettem.

Már cseppet sem tűnt olyan feloldottnak, de legalább most tudtam az arcvonásaiból olvasni, régen olyan gondosan rejtette el előlem. Megértettem, mért nem fogadta olyan jól a témát, hiszen amit művelt vele, az megmagyarázhatatlan, bár erre nem is most szerettem volna kitérni. Egyelőre hagytam regenerálódni, ez ráfért mind a kettőnkre. De vissza fogok erre még térni, akár szeretné, akár nem.

- Miattam kényszerültél oda. Annyi hülyeséget tettem veled, ami egyáltalán nem rám vall. Nem tagadom, halálosan gyűlölöm az apádat, de ettől még sosem bűntettem volna a tettéért egy ártatlan embert. Ez nagyon nem rám vall, és sosem tudom ezt megbocsátani magamnak, ahogy tőled sem várom.

Elhallgattattam. Az ujjaimat rátettem a szájára, hogy elcsendesítsem, nem akartam most ezzel terhelni, hogy színt kellene vallania. Nagyon nehéz volt ez az időszak, de most már lezárult. Ideje végre megízlelni, hogy milyen is az a boldogság. Bár valahogy nehezemre esett elhinni, hogy most tényleg nyugodt időszak következne, valahogy nem ehhez szoktam.

- Tudom, hogy sajnálod. Eleinte én is nagyon bánkódtam emiatt, de aztán végül rájöttem, hogy így talán nem leszek annyira magányos, mint amilyen emberként voltam. Már nem bánom, hogy átváltoztattál.

Nem úgy tűnt, mint aki ettől sokkal vidámabb lett, még mindig eléggé bánatosan nézett rám, azokkal a meleg, ezúttal szeretettel teli szemeivel. Pedig tényleg nem haragudtam már rá. Kezdetben igen, de ez, hogy majdnem elvesztettem őt, végleg megtört engem, és abban is megvilágosodtam, hogy a szüleim nem azok az emberek, akiket szeretnem kellene, és számomra ők már nem léteztek. Továbbléptem az emberi életemen, végre elkezdődhetett az igazi vámpírlét.

Muszáj volt valakivel megosztanom a frissen szerzett bánatomat, és még mindig Sergio volt az első számú beszélgetőpartnerem, annak dacára is, amiken most keresztülmentünk. Már nem bírtam magamban tartani.

- A szüleim nagyon csúnya dolgokat vágtak a fejemhez. Apám majdnem megölt. Csak azért utálnak, mert vámpír lettem.

Arrébb húzódott az ágyon, és a kezével megpaskolta azt a helyet, ahova szerette volna, ha melléfekszem. Nem vitatkoztam vele, hiszen másra sem vágytam, hogy ismét a közelében tudhassam magam, és mikor átölelt, egy pillanatra olyan volt, mintha eljutottam volna a mennyországba. Nagyon boldognak éreztem magam, és nagy öröm volt, hogy Sergio most már nem játssza meg magát.

Nem szerettem volna nagyon emészteni magamat, ami történt, de azt nem felejthettem el, amikor az apám a szívembe szerette volna fúrni az ezüstkarót, és csak a szerencse mentett meg, illetve az ő bénasága. De emellett még mind a ketten az anyámmal együtt nagyon durva dolgokat vágtak a fejemre. Én elhiszem, hogy már vámpír vagyok, nem tekintenek a lányuknak, mert gyakorlatilag már nem is voltam az.

- Fogalmuk sincs, hogy milyen egy vámpír. Helena utasítja őket, hogy szolgái legyenek, fenyegeti őket. Ebből és a vérívásból leszűrve nem várhatod el, hogy jó képet alakítsanak ki egy vámpírról. Ha vennék a fáradtságot, és megismernének, akkor rájönnének, hogy alapjában véve nem sokat változtál. Adj egy kis időt nekik.

Igaza volt. Eddig nem is tudtam, hogy Helena zsarolja őket, csak sejtettem. Nem kellett megkérdeznem, hogy mivel, mert ismertem már a módszereit, biztosan halállal fenyegette őket. Ilyen szempontból meg kellett őket értenem, és tényleg időre van szükségük, bár szerintem ez egy olyan hír, amit sosem lesznek képesek megemészteni, amíg csak élnek, így inkább jobb, ha beletörődök, hogy elvesztettem őket. Jobb ez mindannyinknak, amúgy sem élhetnénk egymás mellett. Az emberek észrevennék, hogy nem öregszem, nem mehetek vissza az emberi világba.

- Most már nem is tiltasz tőlük? Elég goromba voltál velem ezen a téren.

Sergio arca megrándult. Most már sokkal több érzelmet mutatott ki, mint előtte, mikor igyekezett minden egyes mozdulatát kontrollálni, hogy be tudjon engem csapni. Szerettem az arcvonásokban olvasni, így nem bántam a változást.

-Rengeteg csúnya szót vágtam hozzád, amit nem gondoltam komolyan. Ez is egy volt közülük, habár tényleg úgy vélem, nem szerencsés tartani velük a kapcsolatot, mert te már halott vagy gyakorlatilag, egy másik világhoz tartozol most már, és nekik nem is kéne szabad, hogy tudjanak rólunk. – Majd kitért az általam jobban érdekelt témára. - Nem utállak, és nem akartalak elcsábítani azért, hogy később pofára ejtselek.

Kényes témához értünk, és bár utáltam nyomulósnak mutatkozni, mégis képtelen voltam elszalasztani ezt az időpontot.

- Vagy egyáltalán nem akartál elcsábítani?

Nem úgy nézett ki, mint aki meglepődött volna a kérdésem miatt, persze egy ennyi idős vámpírt nagyon nehéz lenne meglepni, és látszott rajta, hogy próbálja higgadtan kezelni a témát, habár kicsit sajnáltam őt, amiért máris felhozom neki, hiszen inkább pihennie kellett volna, semmint velem társalognia. De én már majdnem meghaltam, hogy választ kapjak erre a kérdésre, mert más se járt mostanában a fejemben. Akkor nagyon meggyőző volt, de lehet, ezt is csak én akartam magamnak bebeszélni.

- Néha tudtam magamon uralkodni, vissza tudtam fogni magamban a gonoszt, így néhány közeledésem nem a varázslat miatt volt. Őszinte voltam veled, amikor összetörtél Veronica halála miatt, amikor megcsókoltalak először, és őszinte volt a gyász is, amit éreztem, és aggódtam érted, mikor Helena elrabolt. Még néhányszor pár pillanatra vissza tudtam nyerni az önkontrollomat, de aztán teljesen elveszett, és nagyon ronda dolgokat műveltem. De csak az számít, hogy most mi van. Nem tudom elfelejtetni veled azt, ami történt, de próbálj meg túllépni ezen, rendben?

Nem biztos, hogy hallani akartam, miket is pontosan, de tudni szerettem volna mindent róla, ami vele kapcsolatos, és hátha neki is könnyebb, ha valakivel megoszthatja, mert mással úgy sem lenne erre lehetősége. Ugyanakkor, ha nagyon-nagyon véres és undorítókat művelt valóban, akkor egyáltalán nem biztos, hogy hallani akarom. Már így se normális dolog, hogy még mindig kitartok mellette, régen ott kellett volna hagynom, de ugyanakkor éppen ezért a legbensőbb mélyemen tudtam, hogy nem tud nekem olyat mondani, ami meghátrálásra kényszerítene.

Belenéztem azokba a sötét szemekbe, amelyek már visszakapták az ismerős fényeket, és nem voltak fenyegetően mélyek.

- Miket? – kérdeztem vissza gyorsan, de nem akartam nagyon tolakodónak mutatkozni. - Nyugodtan elmondhatod, hiszen én tudom, hogy ezek nem a te műveid voltak, hanem a benned levő sötétségé.

Lecsukta a szemét egy pillanatra, majd mikor kinyitotta, láttam a szemei sarkában a vörös könnyeket. Ő mindig olyan erős és érzelemmentes volt, és tudtommal a régi énje se nagyon különbözött ebben, mióta elvesztette a feleségét. Most mégis olyan törékenynek bizonyult, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, de féltem, attól csak elveszem a kedvét, hogy elmondja nekem. Talán tudok neki segíteni.

- Miután megszöktél, néhány napra itt hagytam a kastélyt, hogy elmenjek a belvárosba szórakozni. Gondolom, tudod, hogy ezalatt mit értek. – Nagyjából voltak sajnos elképzeléseim, de továbbot intettem, hogy ő maga mesélje el nekem. Talán mégsem olyan rossz a történet, mint amit elképzeltem. – Nőket öltem és erőszakoltam meg. Némelyiket ugyan életben hagytam, de súlyos sérülésekkel, vérveszteséggel, és nem töröltem ki a memóriájukat, hogy emlékezzenek rá, mi történt. De teljesen össze voltak törve. Ez az, ami miatt egyelőre úgy érzem, nem kellene egy kapcsolatba belebonyolódnak, még ha tényleg őszintén kedvellek is. Nem én akartam így, mert amikor valakinek udvarolok, még ha csak egy kicsit is, akkor nem szoktam félre lépni. Erőszakosan meg főleg nem szoktam senkivel sem bánni, sosem szoktam az embereket megerőszakolni. Amit a halott feleségemről mondtam neked, az is csak részben volt igaz. Szerettem őt, de már lassan megtanultam továbblépni a múlton, hiszen ő már végleg elment. Ennek ellenére még maradtak róla érzelmeim, amik a rosszabb napjaimon felélénkülnek, de nagyon lassan sikerül túllépnem rajta.

Az utolsó mondatait csak nagyon halványan bírtam felfogni, teljesen ledöbbentem az első szavain.

Megcsalt. Oké, nem biztos, hogy önszántából akart velem járni, és nem is igazán Sergio tehetett erről, de attól még nekem ugyanúgy fájt. Ez semmit sem változtatott azon, hogy szerettem, de pont azért, mert szerettem őt tiszta szívemből, ezért bántott annyira, amit tett. És ez pokoli fájdalom volt. Eszembe juttatta a karácsony estét, mikor elmentünk egy romantikus kis kiruccanásra, aztán végül csúfos végbe torkollott. Tudom, hogy azok a nők sem jelentettek neki sokat, ráadásul a többségük már halott, avagy sokkhatás alatt állnak még mindig, de attól még nagyon rossz volt. Velük volt, és nem velem.

- Nem számít - mondtam végül, és mosolyt próbáltam magamra erőltetni. Nem akartam, hogy pont ez miatt kezdjen eltávolodni tőlem, mert rosszul érzi magát, amiért velem viselkedett, hiszen fontos voltam neki. Ezt is elismerte. Nem mondom azt, hogy ezen egyhamar túl fogom tenni magamat, de ha tényleg szeretjük egymást, legalábbis én őt, akkor végső soron ez nem fog számítani. – Akkor egy kicsit pihentetjük ezt a dolgot. Hiszen… valószínűleg úgy sem lenne esélyünk.

- Te képes lennél engem elfogadni még ezek után is? – kérdezte hitetlenkedve.

- Természetesen. Majd csak elfelejtem ezeket a dolgokat.

Nem hitt nekem, és továbbra is fürkészően, lemondással méregette az arcomat. Nem tudtam őt megtéveszteni a színjátékommal, pedig szerettem volna erősnek látszani előtte, nem akartam most őt az én féltékenységemmel nyaggatni. Csak egyszerűen olyan rossz volt elképzelni, hogy akit szeretek, mással volt, és nem velem. Mert nekem eszemben sem volt másra nézni, míg érte harcoltam, pedig lett volna rá alkalmas jelölt. Ott volt például Jesus, aki szinte éppolyan helyes volt, mint Sergio.

Végül odadőltem a mellkasának, és halkan sírni kezdtem. Annyira, de annyira igyekeztem erős lenni az elmúlt hetekben, és bár néhányszor eltörött a mécses, az utolsó akadályokat sikeresen vetem, és most kezdett rajtam minden kijönni. Onnan kezdődött, amikor elmenekültem Vickyhez, akitől örökre elbúcsúztam már, majd utána Sergio ismét elfogott, de sikerült elmenekülnöm Kanadába a testvéréhez, akitől nagyon kemény edzéseket kaptam, és amiket becsületesen végig teljesítettem. De igazán a tegnap este tette be nálam a kaput, mikor a szüleim meg akartak ölni, és amikor azt hittem, végre teljesen visszakapom Sergiot, erre korlátozni akarja a kapcsolatunkat. Nem, ez nem a megfelelő kifejezés rá. Inkább el akar hagyni végleg. De nem fogom engedni neki. Azt még elviselem, hogy a családomat nem láthatom újra, hiszen mint kiderült, halálos ellenségként tekintenek rám, és már soha többet nem akartam velük beszélni, de ez azt is jelentette, hogy immár csak Sergio volt fontos az életemben, senki más. És oroszlánként fogok érte harcolni, akár tetszik neki, akár nem. Mert annyit megtettem érte, hogy visszakapja a régi önmagát, annyit megtettem a kettőnk kapcsolatáért, hogy nem tudtam már lemondani róla. Ahhoz már túlságosan is szerelmes lettem. Talán ez is baj, hogy egyáltalán bele szerettem, hiszen Jesus is sajnált, mikor bevallottam neki. Vámpírként sokkal erősebbek az érzelmek, és ezt tapasztalom is. Annyira kell nekem, hogy amikor nincs mellettem, akkor olyan vagyok, mint egy korhadó fadarab, amit megfosztottak a legfontosabb elemétől, az éltetőjétől.

A könnyeimmel összepiszkítottam a mellkasát, de nem úgy nézett ki, mint akit ez zavarná, inkább megpróbált vigasztalni. Ő is tisztában volt vele, hogy mennyi mindent megtettem annak érdekében, hogy ismét együtt lehessünk, és bár nem ezen a hisztin akartam őt meggyőzni, de csak kikívánkozott. Nagyon hosszú ideig nem fogom megemészteni azt a tényt, hogy egy csomó lánnyal volt, amíg én azon fáradoztam, hogy megmentsem a lelkét – ami mellesleg nem is biztos, hogy van egy vámpírnak. Talán már nekem sincs? Erre sosem tudtam a választ. De akkor is éppen úgy éreztem a szerelmet, mint egy közönséges ember. Illetve még egy kicsit felturbózva.

- Ha kedvelsz, akkor most nem fogsz elhagyni. Én tudom, hogy amit tettem érted illetve értünk, azt bármelyik szolgád megtette volna a helyemben, de én nem csak a kötelességért tettem, hanem mert szeretlek. És csak akkor utasíts vissza, ha semmit nem jelentek a számodra. Nem mondom, hogy nem érdekel, amit tettél azokkal a nőkkel, mert fáj, és fájni is fog, de csak úgy bírom elviselni a vámpírlétet, ha velem vagy.

Megcsókolt a homlokomnál.

- Veled vagyok.

Ez nem volt egyenértékű azzal, hogy ő is szeret, de jobb, mint a semmi. Időt kellett neki adnom, még ha ez nekem nem is volt olyan könnyű, hiszen csak most nyerte vissza a régi önmagát, fel kellett még dolgoznia, amiket művelt, illetve helyre kellett raknia az érzéseit. De reméltem azért, szerepelni fogok majd a jövőjében.

Egy ideig egyikünk sem mondott többet, illetve mozdult meg, csak egy kis időt adtunk egymásnak, mert legalábbis nekem szükségem volt erre, hogy a bennem örvénylő ezernyi érzés egy kicsit lecsillapodjon, és végre elkezdjek felhőtlenül ünnepelni. Igen, még időre van szükségem, míg mindent megemésztek, de az elmúlt időszakban nem a semmiért akartam küzdeni, és bár csak egy jelentéktelen vámpír voltam a házból, de Sergio számára nem akartam közömbös maradni, és egyre jobban azt éreztem, hogy nem is vagyok az.

Elképzeltem vele egy boldog folytatást a végtelenségig, merthogy örökké fogunk élni. Ez nem is hangzik így elsőre annyira rossznak, de ha belegondolunk, nagyon sok hátulütője van. Sergio is néha már túlságosan életuntan viselkedett, hiszen már mindent látott, és lehet, nekem is csak az első pár száz év fog tetszeni. És soha nem leszek már huszonegy éves, amitől Amerikában is nagykorúnak számíthatok, de mégis az volt a legnagyobb veszteség a számomra, hogy sosem lehet majd családom. Imádtam a húgomat, mikor mindig én pátyolgattam, és magamban már elterveztem, hogy lesz két gyerekem legalább, akiknek majd mindent meg tudok adni, és hihetetlenül boldogok leszünk majd négyen a férjemmel együtt. Ha talán Sergioval is maradok, akkor sem lehet sosem gyerekünk, így ezek az álmok már teljesen kettétörtek. Igaz, rengeteg más minden is történhet még. Csak ennek ellenére sosem születhet majd gyerekem, és mivel családcentrikusnak vallom magamat, ezért ez azért elég nagy érvágás, de nincs olyan, amit nem lehetne túlélni.

- Fel kellene kelnünk – szólalt meg végül Sergio.

Olyan csendben volt, hogy azt hittem, már alszik. Hát igen, van némi hátulütője annak, ha valakinek nem dobog a szíve és nem lélegzik, magyarán semmilyen életjelet nem ad magáról. Ugyanakkor most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem történhet vele semmi rossz. Legalábbis ma nem. Igaz, annyit kapott ebben az elmúlt időszakban, ami egy olyan hosszú életre is bőven elég lenne, mint amennyivel ő rendelkezett, de valószínűleg itt még nincs vége a megpróbáltatásoknak.

Napokig ellettem volna így, hogy hozzábújok a mellkasához, és ő az egyik kezével a hátamat ölelgeti, főként, amikor már a bennem fortyogó indulatok is lecsillapodtak. Olyanok voltunk, mint egy szerelmespár, habár abban biztos vagyok, hogy még ki kell állnunk néhány próbát, mint például a chicagóiak elleni háború sem ért véget, bármikor érhet minket kellemetlen meglepetés.

- Mért? Neked nem kellene még pihenned?

Őszintén szólva kétkedtem, hogy bárki rá bízott volna bármit is a mai nappal, hiszen nem volt szerintem titok, ami történt. Talán az igen, hogy Sergio elvesztette egy kicsit az önkontrollját, de azt mindenki tudta, hogy rossz állapotban érkezett vissza, mert hallottam, amint erről beszélgettek néhányan.

- Nem. Jól leszek. De van néhány fontos elintéznivalóm.

Ezt olyan hangsúllyal mondta ki, hogy kétségem sem volt afelől, hogy le akar engem koptatni magáról. De nem, nem fogom engedni.

- Mért akarsz tőlem ennyire megszabadulni? Legalább mondd meg az igazat!

Ez így nem lesz jó, hogy folyton csak az jár a fejemben, hogy egyáltalán nem akar tőlem semmit, csak esetleg a lelkiismerete miatt hagy magához közel engedni, mert gyakorlatilag megmentettem az életét. Nem tartozik nekem semmivel, ilyen álkapcsolattal meg pláne nem. Akkor legalább küldjön el, és ne áltassuk egymást, mert egyikünknek sem lesz jó. Az már teljesen már kérdés lenne, hogy hogyan törődnék bele, ha végleg szakítana velem, de még mindig jobb lenne, mint a folytonos bizonytalankodás.

Felállt az ágyról, majd magára rántott egy fekete pólót. Ha kicsit oldottabb lenne a helyzet, akkor már szóltam volna neki, hogy próbáljon ki más színt is, de ezúttal nagyon bölcsen cselekedtem, és csendben maradtam. A derekától lefelé egy koptatott farmert viselt. Már az ajtónál állt meg, onnan tekintett rám vissza.

- Christine, ha valaki, akkor én aztán tudom, hogy milyen vámpírmértékkel az igazi szerelem, és így azt is tudom, hogy ez sokkal mélyebb, mint az emberi, de ne vakítson el, és lásd tisztán a helyzetet! Kis híján megöltelek, megcsaltalak, számtalan kárt tettem benned, és az sem feltétlen mentség, hogy nem voltam magamnál. Tudod, nagyon megrémít, amit veled tettem, de hidd el, nem vagyok semmi a valóságban sem, azt hiszem elég magas a vérmérsékletem – mármint képletesen, de a lényeg, hogy sokkal jobb fiú illene hozzád, aki kellően nyugodt, mint te. Én nem vagyok jó, semmiképpen sem, és nem akarnék kárt tenni egy olyan lányban, mint te. Ezért szerintem jobb, ha most vetünk ennek véget, még mielőtt bármi is kialakulhatna vagy elkezdődne köztünk.

Ott termettem előtte, mielőtt lenyomta volna azt az átkozott kilincset, mert ezt mindenképpen tisztázni szerettem volna vele. Meglepte az erőm, amivel megragadtam őt, és a falhoz vágtam teljes erővel, majd szorosan hozzábújtam. Engem is meglepett, hogy ennyire könnyedén elbántam vele, de hát Sergio sem volt igazán jó erőben, így előnyben voltam a rengeteg edzéssel együtt. Nem véletlenül voltam vele ennyire erőszakos, mert azt tényleg nem beképzeltem csak, hogy vonzódott hozzám. Lehet, hogy még nem szeretett, de nem foszthatja meg tőlem az esélyt, hogy elhódítsam a szívét.

Az ajkaink már majdnem súrolták egymáséit, de hősiesen ellenálltam a kísértésnek, hogy smároljak vele. Saját magam is tehetetlenül álltam a viselkedésem előtt, hiszen olyan voltam, mint egy ragadozó vadmacska, amely mindent bevet, hogy elkapja az áldozatát, bár jobban belegondolva, a hasonlat nagyon is megállta a helyét. Már nem voltam ember, nem érdekelt, hogy ez esetleg kínos viselkedés, vámpír voltam, és a vámpírösztöneim ezt diktálták, és szemmel láthatóan Sergionak is tetszett a vadságom.

- Én nem is kívánom, hogy változz meg, amúgy sem akarok egy papucsot magam mellé, de ha bármit is érzel irántam, akkor ne taszíts el magadtól egyből! Talán megérdemelnénk egy esélyt. Talán hiba, amit tennénk, de semmiképpen sem bánnám meg. – Csak úgy előbuktak belőlem a szavak, nem igazán gondoltam át a jelentésüket, de úgy voltam vele, hogy legalább egyszer életemben had mondjam ki azt, amit érzek. Lehet, teljesen nevetséges vagyok, hiszen mit tudhatok én ennyi idősen az örök szerelemről meg egyáltalán a szerelmi életemről, amikor még sosem voltam az. De most minden kétséget kizáróan teljesen bele voltam habarodva Sergioba, és tudom, hogy nagyon boldog lennék vele.

Az ajkaimra pillantott, amiből kiszűrtem, hogy ő is éppen annyira vágyott a csókra, mint én, és lehet, hogy ez nem csak egy puszta fizikai vonzódás, hanem érzelmi is. Jó, én is vonzódtam hozzá testileg is, főként, amikor éppen az előbb láttam félmeztelenül, aminek a képét nem tudom kiverni az agyamból, de tényleg nem akartam egy egyszerű ágytornát. Most semmiképpen, csak a szívét szerettem volna megkapni. Egyszer már megismertük egymás testét közelebbről, ami véleményem szerint folytatásért kiáltott.

Látszott rajta, hogy nem volt hozzászokva az ilyen helyzetekhez, amikor ő van sarokba szorítva, de igyekezett higgadtan megoldani, habár véleményem szerint nem sok kellett volna ahhoz, hogy nekem essen. Nem akartam, hogy most viselkedjen, legalábbis egy bizonyos pontig nem kellett volna feszélyeztetnie önmagát.

- Fontos vagy nekem. – Rezzenéstelenül tartotta a szemkontaktust, de a hangja egy kicsit megremegett. – De fogalmad sincs, hogy én milyen voltam ezelőtt, mert nincs múltunk.

- Hogy milyen voltál ezelőtt? De, éppenséggel vannak róla elképzeléseim. Hóhérként dolgoztál, de én még ezért sem tudlak megvetni. Majdnem megerőszakoltál, de még mindig itt vagyok. Aligha tudnál mással meglepni.

- Képes lennél így elfogadni, Napsugaram?

Válaszul megcsókoltam. De úgy igazán. Ha Sergio csókja durva volt tegnap, akkor az enyém felért egy kínzással, de természetesen ez egy nagyon édes kínzás volt, miközben az egész testemet bevetve odaszorítottam a falhoz. Még az a szerencse, hogy nem volt szüksége levegőre, mert különben megfojtottam volna. Most nem szerettem volna visszafogni magam, hogy ezzel is bizonyítsak neki.

A csók egyre durvább és durvább lett, míg bár az elején a döbbenettől úgy állt, mint egy fadarab, hamar viszonozni kezdte, és ő sem kímélt engem. Fájt, de ez egy nagyon édes fájdalom volt, ahogy a szemfogaink felsértették a másiknak a bőrét, így akaratlanul is ittunk egymás véréből, miközben őrült nyelvjátékba kezdtünk. A vámpírvér nem táplál minket, de sok minden más folyamatot elindít bennünk, mint például a kéjvágy, és azt hiszem, ennél finomabbat még sosem ittam, de ebben benne volt a szerelem íze is. Utána szándékosan felsértettem a bőrét, hogy még több vért ihassak belőle, és mintha minden egyes cseppnél egyre jobban vonzódnék hozzá, és egyre jobban akarnám. Ma éjjel nem fogunk tovább menni, de azért egy kis kóstolgatás nem ártott.

Sergiot sem zavarta a támadásom, inkább kifejezetten élvezte, és ő is igyekezett belőlem minél többet inni, és kifejezetten hálás voltam, amiért nem úgy bánt velem, mint egy törékeny lánnyal, aki semmi tapasztalattal nem rendelkezik. Jó, ez volt az igazság, de igyekeztem kompenzálni a lemaradásomat, és szerintem sikerült.

Égetően vágytam rá, és nagyon kevés önuralmam maradt csak bennem. De tudom, hogy képes vagyok most megállni, csak az a kérdés meddig. Egy napig? Egy hétig? Esetleg még ennél is tovább? Nem hiszem.

Ő húzódott el végül előbb, nem pedig én. Tudom, hogy ezzel még nem oldottam meg senkit, de legalább felcsigáztam az érdeklődését, de végül is nem akartam abbahagyni az előző témát, csak egy kicsit szerettem volna rásegíteni.

Megcsókolta gyengéden a nyakamat, és egy kis ideig elidőzött ott, mielőtt válaszolt volna, de aztán olyan mélyen nézett a szemembe, hogy legszívesebben elolvadtam volna, és a hangja is komoly volt, de ugyanakkor volt benne némi lágyság is.

- Neked sincs fogalmad arról, hogy én milyen vagyok –mondtam végül, amire felkapta a fejét. – Azt hiszed, hogy egy gyámoltalan kislány vagyok, ami egy jó pár héttel ezelőtt igaz is lett volna rám. De ma már nem. Már más vagyok.

Mosolygott, ahogy látta a tüzet a szemeimben. Szenvedélyesen beszéltem, az egyszer biztos, mert küzdöttem érte.

- Szexis vagy, amikor mérges vagy. Ezt már tudom.

Megforgattam a szemeimet az élcelődő megjegyzésétől, de ha sértegetni próbált, akkor az nem jött össze neki. Ennyitől nem fogok durcáskodni. Inkább, ha már játszunk egymással, akkor én is bevetem magam.

- Hát még akkor milyen lehetek, amikor alattad fekszem, és te azt teszel velem, amit csak akarsz. Akkor milyennek találnál?

Megremegett az ajka, és szinte éreztem, hogy mennyire szeretné kipróbálni. Hogy a saját szemével nézze meg a látványt. Megijesztett a gondolat, hogy én is mennyire vágytam rá, pedig csak viccnek szántam.

- Dögösnek.

- Akkor mit szólnál, ha adnánk egy kis időt egymásnak, és felfedeznénk egymást. Elvégre időből rengeteg van.

Vigyor ült ki az arcára, de ebben annyi minden benne volt, és csakis pozitív értelemben. Őrülten szexi volt, szívdöglesztő, szenvedélyes, és talán ő is viszonozni kezdett valamit abból a féktelen rajongásomból.

Hamar felcserélődött a felállás, és most ő volt az, aki a falhoz nyomott engem, míg az ajkai veszélyesen megközelítették az enyéimet, alig választotta el néhány hajszálnyi távolság, és nagyon is vágytam arra a csókra, de inkább mélyen magába szívta az illatomat, majd sóhajtott egyet. Amikor végre rám nézett, akkor a tekintete minden eddiginél éberebb volt, és csupa erő sugárzott belőle.

- Ez egy felhívás egy keringőre?

- Igen. Leszel a partnerem?

- A legnagyobb örömmel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés