Nos, nekem a boszorkányokról egészen más emlékeim voltak még gyerekkoromból, a mesekönyvekből, de egy újabb bizonyíték, hogy az irodalom nem egyezik meg a valósággal, ahogy a vámpírok sem olyanok, mint azt az emberek hiszik, vagy csak hinni akarják. De arra nem számítottam, hogy egy boszorkányra azt fogom mondani, hogy kifejezetten szép és nem egy vén, botjára támaszkodó, púpos hátú banya. Bár elég érdekes volt a bemutatkozó szövege, azért bíztam benne, hogy sikerül meggyőznöm őt, és segíteni fog. Hirtelen elárasztott a reménykedés, és eszembe jutott, hogy ez az, amiért én két hete ide jöttem, mert meg akartam menteni Sergiot.

A nő nem hagyott nekem sok felocsúdási lehetőséget, de szerencsére nem is azért jött ide, mert előtte szeretne velem kellemesen eltársalogni, és ő vágott a téma közepébe. Ezzel fellélegeztem, ugyanis nem nagyon tudtam volna egy boszorkánnyal felhőtlenül beszélgetni. Talán bennem van a hiba, de nekem bizarr volt, amiért ennyire szép.

- A nevem Amy, és javaslom, tegeződjünk a jövőben. Jesus nagyjából már felvázolta a helyzetet, de honnan veszed, hogy segíteni fogok?

Nem volt utálat sem rosszindulat a hangjában, de egyáltalán nem esett jól a kérdése, hiszen számomra túlságosan is logikus volt, hogy neki is jobb, ha egy őrült vámpírral kevesebb rohangál az utcákon, és leveszi róla a varázslatot. Sergio őt is képes lenne bántani, bár nem láttam még a boszorkányokat munka közben. Lehet, egy csettintéssel vagy valami szöveggel megölné őt. Jó, ezzel inkább nem kellene kísérletezni, nem is olyan biztos, hogy tudni szerettem volna, mikre is képesek az ilyen boszorkányok. Pedig számtalan mese jutott az eszembe, de valamiért úgy gondoltam, hogy nem fogja Sergiot békává varázsolni, hogy ezzel ártalmatlanítsa.

- Mert Sergio mindenkire veszélyt jelent.

A nő hosszan fürkészte az arcomat, majd Jesus fele fordult.

- Akkor megölöm őt. Azt itt helyben el tudnám végezni, ha adsz róla egy képet. Gondolom, van.

Jesus bólintott, de én majdnem rosszul lettem a gondolattól is, hogy itt a szemem láttára elvégeznek egy olyan varázsaltot, ami véget vet Sergio életének. Nem, azt nem élném túl. Olyan szorító érzés fogott el, hogy szinte fulladozni kezdtem, pedig már tényleg nem volt szükségem oxigénre. Egyszerűen olyan jeges rémület futott végig rajtam, hogy azt hittem még működik a szívem, és pont most fog majd leállni szívroham következtében. Nem, senki sem ölhette meg Sergiot, ahhoz előbb velem kellene végezni. Ezt mondatta velem az érzelmeim és az is, hogy a teremtőm és a klán vezére. Bár ő megtagadott magától, én egyelőre nem tudtam őt.

Amy elvigyorodott, mikor látta az arckifejezésemet, és el tudom képzelni, mit olvashatott ki rajta. Kétségbeesést, színtiszta kétségbeesést, és nem féltem azonnal Sergio védelmére kelni, hiszen nem hagyhattam, hogy véghezvigyék. Akkor sem hagyott volna semlegesen, ha egy olyan vámpírral végeznek, akit nem is ismerek, de mivel ez pont az én szerelmem volt, így képtelen voltam ezt csak így hagyni. Nem érdekelt, hogy átvágott, hogy meg szeretett volna ölni, én akkor sem egy olyan ember voltam, aki egy ilyet hagyna

- Nem ölhetik meg csak úgy. Nem tehet róla, amiért hatalom alá került. Egyszerűen le kell róla venni. – Hagytam, hogy a pánik szertefoszoljon, és logikusabban gondolkozzak, mert tudtam, ezek nagyon gyenge érvelések, leginkább személyes kötödésé, amit nem hittem volna, hogy a boszorkányt egy pillanatra is meghatja. – Meg ha ő meghal, akkor a chicagóiak leverik Sergio seregét, ezzel pedig túlságosan felerősödnek, és nem fognak itt megállni. Már pedig, ha Sergio tényleg meghal, akkor a detroitiek nagyon le fognak gyengülni, onnantól kezdve gyerekjáték lenne őket eltaposni.

- Akkor majd mi bevesszük Detroitet. – vágott körbe Jesus a legnagyobb rémületemre. – Ez nem rossz ötlet, nemde? Én nem vagyok olyan hataloméhes, mint Helena, nincs is igazán szükségem Detroitre, de hogy ne azé a vámpíré legyen, ezért elfoglalom, és Sergiot nyugodtan meg lehet ölni.

Egy pillanatra elhűltem, és azt gondoltam, hogy Jesus se jobb Sergionál, látszik, hogy testvérek. Vagy inkább látszik, hogy mind a ketten vérbeli vámpírok voltak. Mert az egy dolog, amit Sergio tett Jesusszal. Az is nagyon kegyetlen és aljas cselekedet volt, de egyrészt akkor sem végzett vele örökké, csak az emberi életétől fosztotta meg, de Jesus mindörökre le akart vele számolni. És ha tényleg komolyan gondolta, akkor én nagyon kevés voltam, hogy erről lebeszéljem. Mivel elméletileg azért vagyok itt, hogy segítséget kérjek az ügy rendezéséhez, és ha ők ez alatt azt értik, hogy Sergiot meg kell ölni, akkor nekem nem volt egy szavam sem, mert a segítséget megkaptam. Nem lehettem önző, a legtöbb embernek így lesz jó, csak az a kérdés, velem mi lesz, ha Sergio meghal. Nem hinném, hogy azzal a tudattal élni tudnék, hogy gyakorlatilag az én lelkemen száradna a vére, mert én rohantam el a boszorkányért, aki anélkül végezne vele, hogy személyesen találkozniuk kellene.

- De ez akkor sem tisztességes, hogy csak úgy elveszitek az életét tőle, amikor meg is lehetne menteni.

Jesus rám nézett, és egy pillanatig elidőzött a szeme rajtam, majd fejcsóválás mellett elfordította a fejét.

- Te vagy az egyetlen, aki még hisz benne, hogy Sergio valahol még jó ember. De a részemről nem bánom. Tényleg nem annyira vonz Detroit.

Amy még mindig szélesen mosolygott, és mielőtt válaszolhattam volna Jesus sértésére, gyorsan ő is odaszúrt nekem.

- Ejha, nagyon erősek az érzéseid iránta. – Ehhez nem kellett semmi jóstehetség, hogy bebizonyítsa, hanem a következő állítása sokkal inkább meglepett. – Talán képes is elvakítani téged a szerelem.

- Ez nem így van! – vitatkoztam azonnal. - Oké, beismerem, hogy szeretem Sergiot annak ellenére is, amivé vált öntudatán kívül, de hagyjon már mindenki békén azzal, hogy annyira belezúgtam, hogy szinte képtelen lennék semmi másra sem koncentrálni.

Ez a fajta szerelem szerintem egyszerűen nem létezett, mert senki sem vesztheti el önmagát egy kapcsolatban, ahogy én sem fogok ebbe a gigantikus hibába beleesni. Jó, amiért ma itt vagyok, annak van köze hozzá is, de anélkül nem jöttem volna el, ha nem kértek volna meg. Most pedig félig személyes, félig hivatali ügy miatt vagyok itt. Szerintem ez így nagyon korrekt.

A boszorkány arca megmerevedett, és éreztem rajta a hangulatváltozást. Kellett nekem megfeledkeznem a tiszteletről, még a végén magamra haragítom, és nem fog segíteni. De egyszerűen képtelen voltam olyan dolgokat elismerni, amik egyszerűen nem voltak igazak rám. Sosem voltam az az ember, aki simán legyűri a hazugságokat.

- Rendben, tegyük felé így van. – Elgondolkozott ezután - De hajlandó lennél nekem bebizonyítani a hűségedet felé?

A meglepetés erejével szolgált a kérdése, hiszen nem hinném, bármit is bizonyítanom kellene, különben már eleve nem lennék itt, de nem szerettem volna kötözködni, hiszen nem veszthettem el minden jóindulatát, különben is, egy próbát még valahogyan csak ki fogok bírni. Csak éppen fogalmam sem lehetett, hogy ezt hogyan igazolhattam volna neki. Talán valamilyen próbatétellel? Nehezen képzeltem el azt, amit nem tudnék végrehajtani, úgyhogy semmi rossz nem sülhetett ki abból, ha csak meghallgattam.

Amy előbb Jesusra nézett, aki cseppet sem palástolta a döbbenetét. Úgy látszik, ő már tudta azt, amit én nem.

- Tudod, ahhoz hogy segítsek neked, viszonzásra van szükségem, és a legjobban te tudsz nekem segíteni, és ezzel együtt Sergionak is bizonyítasz. Sok évvel ezelőtt elvesztettem a legjobb barátnőmet, aki egyben Sergio társa is volt. Azt szeretném, ha bosszút állnál az elkövetőn, és végezz vele.

Néhány átkozott pillanatig csak bámultam magam elé, és azon morfondíroztam, hogy ez vajon gyilkosságot jelent, de aztán ennél szörnyűbb dolog esett le: Sergio régi társa az a vámpír volt, akit az apám megölt. Celia. Tehát Amy azt szeretné tőlem, hogy azzal bizonyítsak és segítsek neki, hogy ő levegye a varázslatot, ha megölöm a saját apámat. Ez teljességgel abszurd és kivitelezhetetlen, hiszen ő akkor az édesapám, ha legszívesebben a saját kezével ölne is meg csak azért, mert vámpír lettem. Én nem tudnám ezt megtenni érte, szerintem még Sergio lelkéért sem cserébe, pláne nem azért, hogy bizonyítsak egy átkozott boszorkánynak. Egyetlen embert sem ölnék meg, nemhogy a saját apámat, nem is értem, mért kellett ezt kérnie tőlem. Hiszen tisztában volt már a válasszal. Sosem vinne erre rá a lélek, sosem válnék egy gyilkossá.

Amy fürkészően figyelte az arcomat, és biztos voltam benne, hogy valahogyan érzékeli, mi is játszódik most le bennem. Jesuson legalább láttam az együttérzés valamilyen jelét, de Stellát mulattatta a helyzetem, amibe belekényszerültem. Amennyire utált engem teljesen alaptalanul, úgy biztos nagyon jól esett az önérzetének, hogy most mibe kényszerültem. A rosszindulat egy nagyon undorító szokás volt, és nem is értettem, Jesus mért egy ilyen lányt választott, aki talán a legundokabb a világon, de hát a szerelem vak. Ezt sajnos a saját példámon tapasztalhattam, mert én sem a jó emberbe szerettem bele.

Választanom kellett, de én sosem leszek képes meghozni a döntést, mert nem fogom megölni azt az embert, akinek részben az életemet köszönhetem, aki a lehetőségekhez képest igyekezett normálisan felnevelni. És ezen nem volt mit vacillálni. Vissza akarom kapni Sergiot, vagy legalábbis azt a tudatot, hogy jól van, ismét önmaga, még ha látni sem akar engem többé, de ezért cserébe nem fogok az apámmal végezni. Hiszen mi lenne vele azután a családommal? Így is eléggé reménytelen a helyzetük, hát még ha az apám is elhagyná őket, mert a saját lánya legyilkolná egy átmeneti szerelme miatt. Még ha valahol tudtam, illetve éreztem is, hogy ez nem pusztán egy átmeneti szerelem, de az egész nem ért meg annyit. És Mindenki sejtette, hogy ezt nem fogom tudni bevállalni.


- Gondolkozz logikusan – sürgetett Amy. – Ha nem teszed meg, akkor Sergio továbbra is mészárolni fog, és tudomásom van róla, hogy már így is emberéleteket követelt a dühkitörése, és ma éjszaka látogatást fog tenni nálatok. Gondolhatod, hogy nem egy teadélutánra készül, és ne fogadj arra sem, hogy ha már ott van, akkor csak az apádat fogja bántani. Így is, úgy is halálra van ítélve, esetleg annyit segíthetsz neki, hogy gyorsan végzel vele, mert Sergio nagyon el fogja húzni. Gondolj csak bele. Előbb vámpírrá változtatja, majd elkezdi kiéheztetni. Te is tudod, hogy ez mennyire szörnyű, ezt te sem akarhatod egy olyan embernek, akit ennyire szeretsz.

Jeges rémület fogott el arra a tudatra, hogy akit igazán szeretek képes lenne kiirtani a családomat, és a legrosszabb, egyáltalán nem kételkedtem Amy szavaiban, pedig akár az orromnál fogva is vezethetett, ha a családomról van szó. Tudtam, mire képes Sergio, mekkora ereje van, és azt is tudtam, hogy a nagy gyűlölet miatt az apám irányába nagyon súlyos tettekre fogja őt sarkalni. Ha mag is ölné a családomat, biztosan nem túl gyors módszerrel, hiszen velem sem azonnal végzett, és ha nem segítettek volna elszökni, lehet, még mindig kínlódnék valahol élet és halál között. Ráadásul azt végképp nem szerettem volna, ha bárkit is vámpírrá változtat, mert az óriási kiszúrás lett volna velük szemben. Ugyan nem nagyon hittem ebben a menny-pokol dologban, de azért szöget ütött a fejemben, hiszen tényleg valami természetellenes jelenségek vagyunk a Földön. Vajon halálunk után hova kerülhetünk? Akárhova is, a szüleim ezt nem fogják megtapasztalni. Nem, ettől meg kell óvnom a családomat. Azonnal visszamegyek Chicagóba.

- Rendben, akkor utazom Chicagóba azonnal.

A többiek nem mozdultak a helyükről. Türelmetlen pillantást vettettem rájuk. Sajnos, nagyon is értettem, miért maradnak még mindig egy helyben.

- Én nem vicceltem Christine. – Amy hangja nyugodt volt, de valahogy mélyen fenyegetést éreztem ki belőle. – Nem érdekel, Sergio mekkora veszélyt jelent, addig nem fogok vele törődni, míg az apád meg nem hal. Ha nagyon elszúrod a dolgokat, akkor ma este mindenki meg fog halni. Neked kell választanod.

Valamit sürgősen ki kellett találnom, de biztos voltam benne, eszem ágában sem volt végezni a saját apámmal, de Sergiot sem akartam elveszteni, mert ha most odamennék, és csatára kerülne sor, akkor valamelyikünk meghalna. Jó eséllyel én. De most időt kellett nyernem, hogy gondolkozhassak, nem volt egy egyszerű döntős. Valami köztes megoldást kell találnom. Talán nem a legszebb dolog, és veszélyes lehet az is, ha rájön, de be kellett átmenetileg csapnom a boszorkányt, hiszen oda kellett mennem minél előbb Chicagóba, hogy megvédhessem a családomat.

- Rendben. Megteszem. És hogy jutunk oda?

Jesus közbeszólt.

- Mindannyian megyünk egy kis erősítéssel, a magángépem már kint vár.

Órák múlva értünk Chicagóba, de én úgy éreztem, hogy ez az idő is egy örökkévalóság, nagyon szerettem volna már odaérni, és végig attól tartottam, hogy túl késő lesz. Furcsa mód nem csak a szüleimért voltam ideges, hiszen apám csak megölt egy vámpírt már, akkor lehet, Sergioval is képes végezni, bár ő egyike volt a legerősebb vámpíroknak, szóval nem biztos. Mindenesetre ma újra fogom őket látni, és rá fognak jönni, mi is lett belőlem. Valahogy ki kell játszanom a boszorkányt és Jesust, és megszöktetnem őket. Sokkal jobb lenne a helyzetem, ha Amy nem lenne itt, ugyanis nem voltam tisztában a boszorkányok képességeivel, lehet, rám találna mindenképpen.

Közben azon is töprengtem az úton, hogy vajon Vickyért is kell-e aggódnom. A múltkor Sergio vele fenyegetett meg, így nem lehet az ő életére sem garancia, ugyanakkor nem szerettem volna ismét feltűnni az életében, mert ez a két hét egy kicsit talán elég volt arra, hogy összeszedje magát. Reméltem, ő ki fog maradni a mai, nagyon hosszúnak ígérkező estéből.

A reptéren szálltunk le Chicagóban, ez kellően messze volt a vámpírok tanyájától. Leginkább Helena hiányzott volna a mai estéről, akkor garantáltan fantasztikus lett volna az amúgy sem kellemes programom. Már így is nagyon érett a háború kitörése, a végső megmérettetés, de a mai estére volt éppen elég elfoglaltságom, így hát jelen pillanatban a hátam közepére sem kívántam őt. Bár abban is biztos voltam, ha Sergio esetleg vissza fog térni a régi önmagához, akkor nem sokáig fog késlekedni, hogy a szenvedésekért bosszút álljon Helenán. Valahol meg is érteném, viszont valahol nem nagyon vártam ezt a csatát. De előbb a mai napon legyünk túl.

Mielőtt útnak indultam volna, Amy csapatutasítást osztott, amit elméletileg hajszálpontosan be kellett volna tartanom.

- Engem nem érdekel, hogy hogyan, de végezned kell az apáddal, majd szépen bevárjuk Sergiot. Még nincs ott, de már olyan messze sincs, szóval ne vesztegesd el az idődet. Azt javaslom, azonnal végezz vele. A családod többi tagja minket nem érdekel, nekik nem kell meghalniuk, őket a te sorsodra bízom. Maradj odabent, mi meg elfogjuk majd Sergiot, de ez csak akkor történik majd meg, ha az apád már nem él. Ellenkező esetben Sergio maradék kegyelmére leszel bízva, és gondolom, nem nagyon kell mondanom, hogy ez jelen pillanatban mit is jelent.

Sergio maradék kegyelme? Az annyit jelent, hogy kénytelen leszek megbirkózni vele ma éjjel, és egyikünk tényleg meg fog halni. Jó eséllyel ez én leszek, de remélem, fel tudom tartani annyira, hogy a családom kimenekülhessen, amíg mi harcolunk. Utána már semmi sem fog számítani, hiszen Amy valószínűleg nem ölne embert, még akkor sem, ha az apámról van szó, Jesusnak semmit sem ártott Celia meggyilkolásával, Sergiot meg képes leszek fenntartani néhány órán át, amíg biztonságba kerülhetnek. Csupán az a baj, hogy ez egy nagyon rizikós terv, de semmi jobb nem jutott az eszembe.

Ugyanakkor még ott lesz Amy is. Észre fogja venni, ha szöktetni próbálom az apámat, és nem tudhattam, hogy nem fogja-e bántani, amíg én odabent fogok küzdeni, de erre már nem volt jobb tervem. A szerencsére fogom bízni ezt a részt. Sajnos nem lehetek egyszerre két helyen is, örülök, ha eddig sikerül majd betartanom a tervemet. Bár én megpróbáltam hinni magamban, és a képességemet is ügyesen tudtam használni.

- Értem.

Amy elmosolyodott.

- Ennek ellenére te nem fogod betartani az utasításaimat. – Nem volt figyelmeztetés ezúttal a hangjában, talán kiismert engem már ennyire. Azon már fel sem akadtam, hogy minden egyes gondolatomat kitalálja, valószínűleg valami boszorkány képesség lehetett. Éppenséggel fején találta a szöget.

Nem szóltam semmit, hiszen nem volt már tényleg elvesztegetni való idő, nem akartam megint mindent hajnalra hagyni, ezért elindultam a házunk felé a lehető legnagyobb tempómban. Nyugodtan állíthatom, még sosem futottam ilyen sebességgel, de ez annak is köszönhető volt, hogy az intenzív edzésnek hála erősebb voltam, mint valaha. Csak nem voltam olyan erős, mint egy több száz éves vámpír. Ennek ellenére bíztam magamban, és az biztos, hogy ma meg kell küzdenem ellene. Remélem, képes leszek rá.

Nem igazán érdekelt, hogy azzal törődjek, összetalálkozok-e egy helyi vámpírral, hiszen az még hab a tortán lett volna, ha Helena csapatával is meg kell mérkőznöm. De hát jelenleg most tényleg ez izgatott a legkevésbé. Igazából, ahogy futás közben még jobban átgondoltam a taktikámat, rájöttem, hogy ez egy rém rossz módszer, de már nem volt időm variálni rajta annak ellenére sem, hogy talán az est végére nem is egy halott lesz. Próbáljon valaki okos lenni az én helyzetemben, így is boldog voltam, hogy egyáltalán valamit kitaláltam. Ehhez azonban rengeteg tényező kell, és nem biztos, hogy mindegyik nekem fog kedvezni. De majd ha odaérek, akkor okosabb leszek.

A gyors rohanásomnak hála nem tartott sokáig odaérni a házunkhoz, és éppen csak annyi időre álltam meg a lépcsőházban a küszöb előtt, hogy meggyőződhessek róla, nincs semmilyen behatoló. Nem volt. Hallottam a három egyenletes légzést, amint mélyen alszanak, ezért feltépte a zárat, ugyanis be volt zárva, és egyáltalán nem akartam azzal szöszölni, hogy a jól bevált betöréses módszerekkel nyitom ki.

Nagy zajt csapott, amire mindhárman felkeltek, és azonnal lépteket hallottam, amint valaki álmosan kifelé kászálódott. Anyám halkan suttogott, hogy vigyázzon az apám, de ő csak rendületlenül jött előre. Na ez volt az a pont, amikor én teljesen lefagytam. És most mit tegyek? Pillanatokon belül előttem terem, de nekem szintén kevés időm van arra, hogy meggyőzzem őket, el kell hagyniuk a házat.

- Ki van ott?

Apám fordult ki a folyosóra, majd felkapcsolta a lámpát. Ekkor néztünk egymással farkasszemet. Semmit sem változott. Éppolyan jó megjelenésű, negyvenes férfi volt, mint volt, de most hogy jobban megnéztem, nem is értettem, mért nem tűnt fel előtte sosem, amiért ennyire izmos. Hogy mért járt el folyton minden reggel edzeni, futni. Hát persze, hogy azért, mert félt a vámpíroktól, és azt hitte, lesz olyan erős, hogy megtámadjon engem. Barna hajába már keveredett néhány ősz hajszál, ahogy pár ránc is végigfutott a szeme alatt, de ez, ha lehet, még sármosabbá tette. Ugyanakkor nem azért jöttem, hogy most alaposan szemügyre vegyem, nem is azért, mert az eltévedt lánya hazatalált. Életveszélyben voltak, és erről egy pillanatra sem feledkezhettem meg, bármennyire is feltörtek belőlem az érzelmek, amiért ennyi idő után viszontláthatom.

Egy pár kínzó másodpercig farkasszemet néztünk egymással, mialatt láttam benne először a döbbenetet majd a megértést. És igen, a rosszabbik számításom jött be. Szívéből megvetett engem, és rettegett tőlem, ezzel letörve bennem minden családias érzést, amit eddig éreztem. Mégis mit hittem? Hiszen a legnagyobb ellenségévé váltam, még ha ez pont az ő hibájából történt?

- Mit keresel itt? – A hangjából sütött a megvetés és a düh. – Te már nem vagy a lányom, hagyd el a házat, vagy megöllek!

A nagyobb hatás kedvéért ökölbe szorította a kezét, még ha tudta is, ez ellenem semmit sem fog használni. Ha kell, simán kettéroppanthatnám a gerincét, de természetesen erre nem fog sor kerülni. Csak azért, mert ő kitagadott engem, én még nem fogok emiatt halálos bosszút állni, habár kétségkívül nagyon rosszul esett, amiért ezt mondta nekem.

- Próbáld csak meg! – vágtam vissza. Komolyan a szívemből ajánlottam magamban, hogy ne ingereljen fel engem, mert tényleg nekimegyek. – És akkor egyedül fogsz Sergioval megküzdeni, drága édesapám.

Jó ég, én magam sem tudom mi ütött belém, amiért így beszéltem vele, de azt hiszem túl sok mindenen mentem keresztül az elmúlt hetek során, amiről csak ő tehetett, meg azok az átkozott titkai. Nem tehettem róla, hogy most a nagy feszültség bunkóság formájában tört elő belőlem, de nem bírtam elviselni, hogy valakinek a megmentésére érkeztem, és az ennyire elutasító velem szemben. Ráadásul úgy, hogy a tulajdon lánya vagyok. No, de sebaj. Amint itt végeztem, egészen biztosan örökre elhagyom őket.

Ekkor anyám lépett ki egy köntösben. Sikított, mikor meglátott, majd felém szeretett volna jönni, de apám elállta az útját.

- Drágám ne. Most már ő is egy szörnyeteg.

Mielőtt anyám erre bármit válaszolhatott volna, gyorsan megelőztem. Anyámmal mindig szorosabb volt a kapcsolatom, sokkal jobban szerettem őt, nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha ő is bántana engem, bár már az is felért egy kínzással, hogy tudott a vámpírokról. Lehet, apámnak falazott, és már ő is teljes szívéből megvet engem, amiért egy lettem azok közül, akiket mindketten szívükből megvetnek. De ez mind nem az én hibám volt, nem felelhettem olyasvalamiért, ami teljességgel önhibámon kívül volt.

Közelebb mentem pár lépést, de ők úgy araszoltak hátrébb. Nagyon rettegtek tőlem, ezek szerint nem túl pozitív élményeik lehettek a vámpírokról. Valahogy nem igazán sikerült eddig kiderítenem, hogyan is szegődött apám Helena szolgálatába, ráadásul úgy, hogy nem is fizetett túl jól, és bár Sergio biztosan tudta erre a választ, valahogy nem éreztem, hogy tőle kellene ezt megtudnom. És voltam annyira buta még mindig, hogy nem sikerült összeraknom a képet.

- Drága édesapám, a szörnyetegekről beszélhetnénk órák hosszán át. Vajon ki a rosszabb? Az, aki hagyja, hogy a lányát elvigyék a vámpírok, és őt is azzá változtassa, vagy az a vámpír, aki nem tehet erről, ami, de megpróbálja normálisan élni az életét, már amennyire lehet. Mert bizony az sem rajtad múlott, hogy Sergio meg ne öljön cserébe, amiért megölted a volt feleségét. Gondolom, még mindig rémlik valami. Ne add a szentet, mert bizony távolról sem vagy az. És ha tényleg ennyire féltek tőlem, akkor lehet valami vaj a fületek mögött, mert én még mindig az a lány vagyok, akit felneveltetek. Való igaz, rengeteg erősödtem, már nem vagyok ember, de ez is a ti hibátokból történt.

Egyre dühösebb lettem, és tudtam, hogy ez nem egy jó dolog a jelen helyzetben, hiszen nem engedhettem meg magamnak, hogy megint a fejem irányítson. Higgadtságra volt szükségem, de jelen helyzetben túlságosan is elárulva éreztem magam. Muszáj volt rájuk zúdítanom a nyomoromat.

- Talán jobb is lett volna, ha meghaltál volna. – Ezek már anyám szavai voltak. A hangjából ítélve ő sokkal jobban meg volt rémülve, mint az apám, de egyben ellenséges is volt felem. Ez pedig esküszöm, jobban fájt, mintha ezüstökkel aggatnák tele a testemet.

Néhány bénult pillanatig csak magam elé meredtem, és azt fontolgattam, hogy egyszerűen a sorsukra hagyom, és elmegyek. Vagy esetleg teljesítem Amy követeléseit, ha volna szívem hozzá, de akkor is ők voltak egykoron a családom, még ha most ellenségeimmé is váltak. Tudtam, hogy nem fognak beletörődni abba, amivé váltam, de elvégre az ő hibájuk, valami részvétet vagy szánakozást mutathatnának, nem kellene azonnal bántani engem. Ha elég erősek lettek volna, azonnal megöltek volna. Vajon fájt nekik, hogy így kellett látniuk vagy egyszerűen beletörődtek, hogy elvesztettek engem, és már csak tényleg holmi vérszívó szörnyeteg maradtam számukra?

- Hármunk közül jelenleg mindenki életveszélyben van. – Kicsit higgadtabbak próbáltam viselkedni, ha más nem is, de az még motivált engem, hogy a húgom is a házban volt, és bár nem tudott a vámpírok létezéséről, akkor sem tagadott volna ki. – Gondolom, számítottatok arra, hogy Sergio egyszer bosszút fog állni Celia haláláért, és hamarosan itt lesz még a ma éjszaka folyamán.

Egy ideig csak üres tekintettel meredtek rám, azt találgathatták, hogy vajon igazat beszélek-e, hiszen logikusan kikövetkeztethették, hogy Sergio csapatához tartozom, ahol az árulás halálos bűn. Gyakorlatilag most is nagyot vétkeztem, de nem az ellen a Sergio ellen, akit én szeretek. De azt hiszem, ez az egész túlságosan is az elevenjükbe talált, hogy az ilyesmit csak úgy a szőnyeg alá söpörjenek, és ne törődjenek vele, hiszen ha tényleg idejön, akkor ketten együtt sem tudnak vele elbánni, pár másodperc alatt az egész családot képes lenne kiíratni, ezért szükségük volt rám.

- Úgy érted, a detroiti mestervámpír idejön? – Apám még mindig nem fogta fel a szavaimat, bár nagyon nem akarózott kétszer is elismételnem, hiszen attól tartottam, hogy meg fogom magam gondolni, mert túlságosan is fájt a viselkedésük, és bár az elmúlt idők során rengeteg önuralmat tanultam, amióta vámpírrá változtam, még mindig hagyott némi kívánnivalót maga után.

- Igen, hozzátok Norát, és elmenekülünk innen.

Egy ideig tétlenül álltak, majd apám befutott a szobájába. Gondoltam, hogy valami nem stimmel itt, főleg, amikor egy ezüstkaróval tért vissza pár másodperc során. Te jó ég, komolyan képes lenne velem harca szállni, ráadásul úgy, hogy vámpír voltam. Nem akartam őt bántani, remélem ezt nem gondolta komolyan. Ez az egész csak pazarlás. Lassan ide fog érni Sergio.

- Tedd le azt a karót! Erre nincs időnk!

Meg se mozdult, gyilkos pillantásokat lövellt felém anyám mellől, aki kétségbeesetten pillantott hol rám, hol az apámra. Tényleg nem volt erre időnk, és ha mást nem is, de a húgomat ki szerettem volna menekíteni nem tehettem arról, amiért a szüleim képtelenek voltak felfogni, hogy mekkora bajban voltak.

Apám sokat sejtetően feljebb emelte a karót a kezében, majd lassan közeledni kezdett felém. Nem tettem egy mozdulatot sem, mert elég lett volna egy kicsit erősebben megszorítanom a kezét, hogy az darabokra törjön, és kiessen a karó a kezéből. De vártam a legvégső pillanatig, hátha nem kell bántanom, és meggondolja magát.

- Csak engedd, hogy végezzek veled! Nem élhetsz így. Már rég nem a mi lányunk vagy, és szívszorító téged így látni. Engedd meg, hogy megszabadítsalak a szenvedésektől, és nyugodtan pihenhess. A lelkednek el kell hagynia ezt a testet, így nem tudsz élni. Had öljelek meg, Christine.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, hirtelen éreztem egy összehasonlíthatatlan suhogást valahol a lépcsőház felől. A szüleim ezt nem érzékelhették, de én tisztán kivettem, hogy ahol én bejöttem, ott most egy másik vámpír áll, és nem Jesus vagy valamelyik katonája volt, mivel ők kint álltak lesben, hátha Sergio errefelé jön. Bár azt mondták nekem, hogy abban az esetben, ha nem ölöm meg az apámat, akkor nem fogják Sergiot fenntartani, és most hát nem úgy nézett ki, mintha eddig bárki is halott lenne, szóval könnyen előfordulhat, hogy egyszerűen csak engedték Sergiot beengedni. Ha így volt, akkor óriási bajban voltunk, hiszen már nem volt hova menekülni, és minden bizonnyal az éjszaka folyamán még vér fog folyni, és az én felelősségem, hogy megvédjem az embereket. Akárki is volt az, annyi biztos, hogy már nem én voltam az egyetlen vámpír a házban.

Apám is megláthatott valamit az arckifejezésemen, mert már nem közelített felém, de volt annyira okos, hogy nem is szólalt meg, csak kíváncsian méregetett. Tudta, hogy mi minden apró neszt meghallunk, és azt hiszem, ezzel a Sergio-üggyel kicsit paranoiássá is tettem, de jelenleg én sem tudtam, hogy mi az igazság. Ha tényleg itt van, akkor máris át kellene variálnom a tervemet, de erre gondolni sem mertem. Tisztában voltam vele, hogy most már semmit sem tudnék kitalálni, és csak a szerencsénkre lennénk bízva, ami sosem túl kecsegtető.

Csak én nézhettem meg, hogy mi is történik, de lehet, ez egy csapda. Lehet, csak arról van szó, hogy Amynek nem tetszik, amiért a szüleimmel alkudozok, és kitalált valamit, amivel rám tud ijeszteni, hátha meggondolom magam. Nem nagyon hittem ebben a verzióban, de még ez lett volna a barátságosabb része. Mindenesetre intettem a szüleimnek, hogy léceljenek le. Anyám meg is próbálta, vonszolta apám karját maga után, de ő ott állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és kíváncsian leste, mi történhet. Nekem meg nem volt annyi időm, hogy külön kérvényt nyújtsak be neki, azonnal utána kellett néznem. De ha tényleg Sergio, akkor nekem és a családomnak is vége van. Már nem lehet elmenekülni, hiszen az egyetlen kijáratot elfoglalta az eddig még ismeretlen vámpír, és nem akartam megszólalni, ezért nem mondtam, hogy fogják Norát, és másszanak ki az ablakon, mert akkor a vámpír itt is hagyhatott volna engem, és gyorsan elpusztítaná az embereket. Egy másodperc is elég neki ahhoz, hogy három hullatest is heverjen a padlón az ő keze által.

Óvatosan elkezdtem a bejárati ajtó elé lopakodni, és igyekeztem teljesen hangtalanul közlekedni, de hiszen mindhiába, hiszen a vámpírok akkor is érzik mások jelenlétét, és ahogy egyre közelebb értem, úgy lettem magamban egyre biztosabb, hogy ki is lehet a mi hívatlan vendégünk: Sergio. Nem tudtam nem megítélni, annyira éreztem azt a bizonyos közvetlen köteléket tőle, és az elektromos pulzálást, ami az erejéből fakadt. Ezer körül is megismertem volna, de más körülmények között talán még értékelni is tudtam volna, most viszont nagyon el voltam keseredve miatta.

Mindig is meg tudtam különböztetni őt a többi vámpírtól, mert az erejének köszönhetően éreztem egy kis változást a levegőben, ahogy az erő kitöltötte azt körülötte. És tudta ő is, hogy ott vagyok, csupán a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsaphasson rám és a családomra. Ez nagyon nehéz helyzet volt, és nem tagadhatom, hogy eléggé meg voltam rémülve, hiszen nem voltam elég erős szembeszállni vele, és ezek szerint kintről sem kaptam segítséget. Talán még nem lenne késő, ha megölném az apámat, de erre akkor sem vitt rá engem a lélek, még ha az utolsó remény is volt. Valószínűleg így is, úgy is meghalunk mindannyian, maximum csak elhúzom az idejét ennek. Már pedig én nem fogom feladni.

Mögöttem hallottam az óvatos lépeket, de nem volt időm szólni az apámnak, hogy ebből szálljon ki, mert nem fogok felette bábáskodni, ekkor azonban hideg meglepetés ért. Bevetve minden emberi erejét, ami viszont szépen volt neki, a hátamba szúrta a karót, és egyenesen a szívemet célozta meg.

Azonnal összegörnyedtem, és hirtelen tényleg azt hittem, hogy itt a vége, de szerencsére a karó egy-két centire mellément, vagy csak súrolta a szívemet, mindenesetre élve maradtam, de így harcképtelenné váltam, ugyanis teljesen lebénultan feküdtem el a földön, és olyan rossz fájdalom volt, ami már túlságosan is ismerős volt számomra. De legjobban az fájt, hogy az az ember próbált velem végezni, akit éppen meg szerettem volna menteni, most viszont már semmit sem tehetek, én is kiszolgálttá váltam. Nem tudok tovább harcolni, amíg a szívem mellet van az a nyamvadt karó. Nem tudom, mi volt ezzel a célja az apámnak, de éppen most írta alá a halálos ítéletét.

Próbáltam valamelyest felverekedni magam, de csak annyira futotta az erőmből, hogy karral feltámaszkodtam, és láttam, ahogy apám ott áll fölöttem, és remegő testtel engem néz. Nem messze anyám sírt. Én azt elhiszem, hogy fájt nekik a látvány, hogy az egykor még szeretett lányukat így kell látniuk, de könyörgöm, minek kellett belém vájni ezt az átkozott karót, amikor már csak én voltam az utolsó esélyük?

- Fussatok! – nyögtem ki. Bár még nem haltam meg, de elhihetitek, hogy egy karó a hátamban nem a legegészségesebb dolog, ráadásul nem tudtam, hogy mennyit kell ahhoz mozognom, hogy felsértse a szívemet. Úgy éreztem, hogy nem volt túl messze tőle, így tényleg minden egyes mozdulatomat alaposan át kellett gondolnom. – Sergio itt van. Vedd ki a karót a hátamból, és védekezz!

Úgy is cselekedett, habár már minden késő volt. Újabb rosszullét, míg kihúzta a véres karót a hátamból, majd abban a percben Sergio előbújt a konyhából, ahol eddig rejtőzködött, ezzel felfedve, hogy tényleg nagyon veszettül rosszul állt a helyzet.

Nem sok mindent változott, mióta utoljára láttam, igaz, az túlságosan is nemrég volt még, és jobban értékeltem volna, ha egy jó ideig nem is kell viszont látnom. Azon a bámulatosan szép arcon, ugyanaz a gonosz, önelégült vigyor ült, ami nem túl sok jóval kecsegtetett nekem. Hát igen, talán valahol bíztam benne, hogy majd magától meggyógyul, de ez nem így alakult. Még mindig rajta volt az az átkozott varázslat, és a boszorkány sem segített nekem, ami azt jelenti, hogy egyedül nekem kell megoldani. Csakhogy egyelőre felállni sem voltam képes. A vámpírok szinte azonnal meggyógyulnak, de nem az ezüst általi sebekből, azokhoz általában emberi vér kell. Pedig most ahhoz semmiképpen sem fogok tudni hozzájutni, mert kötve hinném, hogy a családom önszántából felajánlaná, szóval egy újabb érdekes helyzet elé néztünk.

És jaj az érzéseim. Amint megláttam, legszívesebben az ölébe pottyantan volna, hogy segítsen a fájdalmamon. Annyira szerettem már, hogy az szinte fájt. És még mindig annyira nehéz volt felfogni, hogy mi lett belőle. Olyan, mintha még minden rendben lenne köztünk. Annyira hiányzott nekem, de nem mutathattam ki. Nem adhattam ki magam gyengének, habár látta a rossz állapotomat, innentől azt tett velem, amit akart.

- No lám, no lám. Hát kit látnak szemeim? Csak nem az én Napsugaramat? Ha jól emlékszem, akkor mondtam neked, hogy menekülj előlem, mert legközelebb nem úszod meg. Egyszer kicsúsztál a karmaim közül ugyan, de ezúttal nem fog többet előfordulni. Azt hiszem, lesz mit bepótolnunk. – Majd az apám felé pislantott. – Ejnye, jó uram. Talán nekem dolgozik, hogy a házban az egyetlen vámpírt is megpróbálja kinyírni?

Természetesen apám semmit sem szólt, ismét sikerült neki lecövekelnie. Most már lépnem kellett, mert Sergio nem az a fajta, aki olyan sokáig csak bámulni fogja, ahogy én csak szenvedek, apám meg őt bámulja, a háttérben pedig már feltűnt a húgom is. Szegény Nora. Vajon mit sejthet abból, amit lát? Bár már elég nagy volt ahhoz, hogy sok mindent megértsen, ettől azonban mégis megkíméltem volna.

Nora igazából az anyámra hasonlított a legjobban, mivel neki is hasonlóan vörös volt a haja, csak a göndör fürjei jóval hosszabbak voltak nála. Hát igen, a házban az összes lánynak erősen göndör a haja. Még nem volt 16 éves sem, ugyanis jó hat évvel leelőztem őt.
Nagy küszködés árán felkeltem a padlóról, és ideje volt, hogy irányítsam az új képességemet. Sergio ismerte ezt, hiszen tőle örököltem, de eddig abban a hitben élt, hogy nem tudom irányítani. Nem tudta, hogy a testvérénél töltöttem az elmúlt napokat, ahol rendesen kiképeztek vele. Jó, ez túlzás, hiszen a normális elsajátítása évekig tart, de most gyorsított tempóban sikerült végigvennünk. Most azonban kénytelen voltam jól teljesíteni, csak az a gond, hogy akkor már tökéletes fizikai állapotban voltam, ami most nem mondható el rólam.

Körbenéztem a folyosón, és pont belátás nyílt a konyhába, ahol megláttam a közepén heverő kis asztalt. Édes kevés egy vámpírnak, de átmenetileg talán legyengítheti. Próbáltam minden kellemes érzést kizárni, ami vele kapcsolatos volt, és csak arra koncentráltam, hogy mennyire jó lenne most őt fejbe verni az asztallal. És az asztal megmozdult, majd Sergio felé repült. Olyan sebességgel találta el a fejét, hogy ripityára törött az asztal, és a darabjai messze szálltak. Sergio pedig szédült az átmeneti fájdalomtól.

- Menjetek! – szóltam oda ismét a családomnak. – Majd én feltartom őt.

Apám ott állt az ezüstkaróval a kezében, és éppen közeledett, hogy leszúrja Sergiot. Volt valami, amit mondott nekem Amy és Jesus, hogy hamarosan az a szerelem fogja kitölteni minden cselekedetemet, amit Sergio iránt érzek, hiszen megfogtam a karjánál, mire kisebb kiáltás után kiejtette a kezéből az ezüstöt. Nem értettem miért volt erre szükség, hiszen meg kellett ölni Sergiot, de mégis képtelen voltam rá. Már a gondolattól bepánikoltam, hogy ő halott legyen, pedig ez volt a legmegfelelőbb pillanat. És nem volt túl jó jel, hogy ezért a szerelemért bántottam az apámat. Valami tényleg nem stimmelt már velem, mert az érzéseim is irányítottak, nemcsak az eszem.

- Elment az eszed, te nyomorult? – káromkodott az apám. – Benned tényleg a gonosz lakozik. Tűnj el innen.

Megfogtam a vállánál, és igyekeztem ezúttal nem szorítani. Könnyen lehet, hogy az előző alkalommal ugyanis eltörtem pár csontot.

- Nem, te tűnsz el a családoddal, különben nem éritek meg a reggelt. Indulj! Menjetek, mert nem sokáig fog tartani.

Meglöktem a kijárat fele, majd intettem anyáméknak, hogy ők is menjenek. Elfutottak mellettünk, míg Sergio még mindig imbolygott egy kicsit, de már sokkal jobban volt. Végül, amint végleg kiértek, már csak ketten maradtunk a házban, és nagyon úgy fest, hogy egyikünknek meg kell halnia, és az én leszek, mert nem akarok több kárt okozni benne. Egyszerűen még ettől is rosszul voltam, és az erőm is elszállt apámnak köszönhetően meg a nyavalyás karójának.

Támadóállást vettem fel, bár minden egyes mozdulat megtétele fájt. Annyira reméltem, hogy egyszer csak odajön hozzám, és átölel. Annyira hiányzott a kemény csókja, az izmos teste… De ezek örökre már csak vágyálmok maradnak, és nem szabad, hogy nagyon eltereljem erre az irányra a gondolataimat. Egyedül nem tudom róla levenni a varázslatot, a boszorkány pedig nem hajlandó segíteni most, hogy szabadjára engedtem a szüleimet. Meg nem is biztos, hogy képes lennék úgy is tovább élni, ha a szemembe mondja, hogy az égvilágon semmit sem jelentek neki, csak a gonosz énje súgta neki, hogy el kell csábítania. Elvégre is én voltam a szerelme gyilkosának a lánya.

Mostanra már teljesen felocsúdott az ütésből, és dühödt szemekkel méregetett. Azt hiszem, egy normális emberi koponya az asztallal együtt tört volna ezer darabra, de nem egy vámpíré. Csupán átmeneti kellemetlenséget okozott.

- Sergio! – szólaltam meg bizonytalan hangon. – Ne tedd ezt velem! Tudod, mennyit jelentesz nekem, és nem fogok veled harcolni.

Gúnyos mosoly terült szét az arcán.

- Ez csak természetes, hiszen az apád éppen szíven próbált szúrni. Szerencsére elvétette, és meghagyta nekem a végső döfést, azonban nem úszód meg ennyivel. Nagyon rossz döntés volt őket elereszteni. És természetesen értelmetlenség. Te is tudod, hogy bárhol megtalálom őket, és nem sokáig fognak élni.

A szavait igyekeztem elengedni a fülem mellett. Ő nem az, akit szeretek. Ő nem Sergio. De akkor is komoly érzelmeket táplálok iránta.

- Szeretlek!

Ezzel egy pillanatra elbizonytalanítottam, de csak egy kicsit. És arra a kis alkalomra úgy éreztem, hogy talán van esély arra, hogy visszakapjam a régi szerelmemet, de aztán éppolyan számító lett az arckifejezése, mint volt. Valahol ott legbelül felfogta a szavaim komolyságát, de a felszínen a gonosz erők munkálkodtam, ami által kutyába se vett engem.

- Az nem jó. Nem szerettem volna a szívedet is összetörni a csinos kis pofikád mellett. – Végigsimított az arcomon, de cseppet sem volt gyengéd mozdulat. – Én viszont utállak téged. Harcolj, vagy megöllek!

- Ölj!

Felemelte az egyik szemöldökét, amint egészen közel hajolt az arcomhoz. Éppen azt vonhatta kétségbe, hogy vajon normális vagyok-e vagy teljesen meghibbantam. Nos, jelenleg erre én sem tudtam volna válaszolni. Csak azt tudtam, hogy nem fogok vele megmérkőzni, mert teljesen ki voltam merülve. Ha nem bírom őt meggyőzni érzelmi téren, akkor egyébként is megérdemlem a halált. Senkim sem maradt már, aki mellettem állna, így már nem is láttam oly sok értelmét az életnek.

Aztán hirtelen az ajkamra tapadt, és olyan mohon falta a számat, hogy a nagy hévbe beleharapott az ajkamba, így a vérem saját ízét is megtapasztalhattam. Viszonoztam a csókot, és egyre mélyebben elmerültünk benne, még ha tudtam, hogy ez nála csupán egyféle állati ösztön, hogy most nekem rontott, míg nálam kizárólag érzelmi alapon történt. Órákig folytattam volna vele, de egyszer csak megszakította.

- Francba is! Már el is felejtettem, hogy milyen jó veled csókolózni.

Ó istenem, mennyire vágytam, hogy ott folytassuk, ahol a faházban még meghitten abbahagytuk, de ez nem az én Sergiom volt. Vele sosem feküdnék le.

- Akkor gyere vissza hozzám! Had kapjam meg a régi énedet!

Felnevetett érdes hangon.

- Hogy ismét olyan rossz érzéseim legyenek, mint amilyenek akkor voltak? Hogy a hatalmába kerítsen a gyász és a magány? Nem. Soha!

Megérintettem az arcánál, és a fejemet a homlokának döntöttem. Nem húzódott el, és nem is pofozott fel, amit óriási előrelépésnek tulajdonítottam. Nem akartam ennyire kiszolgáltatottá válni előtte, de szerettem. El se tudtam volna mondani, hogy mennyire, és boldog szerettem volna lenni vele.

Mozgást hallottam körülöttünk, mire Sergio megremegett. Olyan nehéz volt elhúzódni tőle, de éreztem, hogy már nem, vagyunk ketten a szobában. Amy, Jesus és néhány vámpír jött utánunk, és megmerevedtek, amikor megláttak minket.

Sergio azonnal felpattant, de négyen rávetették magukat. Furcsa, de nem ellenkezett, sokkal nyugodtabb lett.

Amy közelebb lépett hozzá, pedig arra számítottam, hogy rendesen leolt engem, amiért megszegtem az egyezségünket, de valahogy úgy éreztem, hogy ez is be fog majd következni, méghozzá a közeljövőben. De csak bámulta Sergiot, aki viszonozta a pillantását, immáron csaknem nyugodt állapotban. Legalábbis látszólag, valójában tudtam, hogy nagy harcot vívott, hogy visszafogja magában a sötétséget.

- Istenem, Sergio! Ha valakit, akkor téged aztán nem akartalak volna ilyen állapotban látni. – A boszorkány hangja őszinte sajnálatot tükrözött.

- Segíts nekem Amy! – Majd rám pillantott. – És tüntessétek el a lányt! Nem akarok több kárt okozni benne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés