Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy helyes dolog itt lennem, inkább a meggyőződésem szerint ennek kellene lennie az utolsó helynek, ahova beteszem a lábamat, de a kétségbeesés ide vezérelt, és látni szerettem volna a legjobb barátnőmet. Persze, én már vámpír vagyok, az emberi múltamat eltörölték, de az emlékeket és a szeretetet lehetetlen volt kiüríteni belőlem, és ma különösen vágytam arra, hogy találkozhassam vele. Hiba volt. Óriási hiba, mert ezzel veszélybe sodorhatom őt is, de bíztam, hogy ez egyszer a szerencse a mi oldalunkra áll, és eltölthetek nála egy nappalt. Csak hát a barátság a véleményem szerint az önzetlenségről szól, és én roppant módon önző voltam, amiért a saját érdekemben ide jöttem, és ezzel még az ő életét is veszélyeztetem. Csak kellett nekem végre valaki, aki fontos, és a családomtól egyelőre túlságosan is tartottam, hogy mit szólnának, ha meglátnák, mi is lettem valójában, és abban bíztam, Vicky elfogadja a tényt, és még így is szeretni fog.

Már hajnal felé járt erősen, tehát az időm vészesen fogytán volt. Mikor este felébredtem a kisházban, kint már javában sötét volt, és azonnal eldöntöttem, hogy ide jövök, hiszen konkrét cél kellett, mert rendesen elaludtam, nem volt időm még vacillálni. Csak egy napra volt szükségem, míg lelki támaszt kaphatok Vickytől, azután tovább állok, mert úgy van jól, ha ő is éli az életét, meg én is folytatom az enyémet is, bármi vár is rám. Az egész éjszakám ráment, mire Kanadából eltaláltam idáig, bár nem futottam rossz időt. Ártatlan, eltévedt turistának álcázva magamat, megkérdeztem az embereket, hogy melyik irányba is kell mennem, majd gyalogosan elindultam. Ha teljes erőben lennék, a fele idő alatt ide értem volna, de gyakran meg kellett állnom szünetelni, mert az elmúlt napok eljuttattak oda, hogy lassan a teljes kimerülés határáig jutok.

Egy szerencsém volt, Vicky lakása a földszinten volt, míg a szüleimé a negyedik emeleten, így jó eséllyel elkerülhetem őket. Semmi esetre sem látogathatom meg őket, bár nem voltak azok a nagyon korán kelők és az időből sejtetve még bőven aludtak, hiszen most a húgomnak sem kell iskolába mennie a karácsonyi szünet miatt. Egyrészt nem szerettem volna, ha megtudják, mivé is váltam. És azt sem tudtam, hogy én hogyan reagálnék, ha meglátnám a húgomat. Az én hőn szeretett kistestvéremet. Lehet, soha többet nem akarnék elmenni, ami azt jelenti, hogy lassan kiöregednének mellőlem, illetve sokáig nem titkolhatnám a húgom elől sem, hogy mi is vagyok valójában, pedig szerettem volna, ha ő nem tud a vámpírok létezéséről. Saját tapasztalatból tudom, mennyivel gondtalanabb, jobb élet, ha az ember nem tudja, hogy mi is veszi körül. És azon is elméláztam, vajon apám hogyan tekintene rám? Talán azonnal kitagadna, vagy megölne. Esetleg megbocsátana? Ezt sosem szabadna letesztelnem. Messziről el kell őket kerülnöm, az lesz mindenkinek a legjobb. Amiről nem tudnak, az nem is fáj, és abban reménykedtem, Helena sem árulta el az apámnak, miután olyan kedvesen vendégül látott a kastélyában.

A lépcsőházat még így se kockáztathattam meg, mert nem attól féltem, hogy ilyen időtáj fogok beletoppanni a szüleimbe, de nem tudhattam biztosra, hogy esetleg nem Vicky anyja nyitná-e ki az ajtót nekem, és akkor nem tudnék mit mondani neki. Így hát egyszerűen bekopogtam Vicky ablakán, amit pont elértem. De nem szerettem volna nyakig belemászni a hazugságokba, mert azokból sosem jöttem ki jól. Éppen ezért fogom felfedni majd Vicky előtt is az igazat, még ha nem is tudom áttekinteni, hogy milyen következményei lehetnek ennek. Csak meg kell valakivel osztanom már a titkaimat, és ki mással, ha nem a legjobb barátnőmmel, akit már hetek óta nem is láttam?

Legalább öt perc telt el, ami egy örökkévalóságnak tűnt nekem, mire a legjobb barátnőm álmos képe megjelent az ablakban. Minden bizonnyal én ébresztettem fel, bár eleve tudtam róla, hogy képes egy fél napot átaludni, én magam is ilyen voltam egykor, mivel semmi mást nem tudtam tenni, ugyanis a szüleim korlátozták a szabadidős tevékenységemet. Talán a húgommal töltöttem Vickyn kívül a legtöbb időmet, mivel négy év köztünk a korkülönbség, ami egyáltalán nem olyan sok, és eléggé is hasonlóak vagyunk, ezért mindig is jól kijöttünk egymással. Ezért is nehéz most nekem, amiért itt alszik pár emelettel feljebb, és én nem látogathatom meg. Pedig ő is hiányzott nekem, nagyon sok rosszban részt vettünk együtt, mi ketten néha nagyon a szüleink agyára tudtunk menni, de ezeknek az időknek vége. Mostanában amúgy sem volt valami viharmentes a kapcsolatunk, hiszen elkezdett velem versenyezni, hogy ki a szebb és a tehetségesebb. Véleményem szerint mind a két fronton ő volt a győztes, de ő meg az ellenkezőjét állította, és bár az elég butaságnak tűnhet, de végül ez egy kicsit megmérgezte a kettőnk kapcsolatát, és már nem beszélgettünk olyan jókat, mint évekkel ezelőtt. Ennek ellenére most jobban hiányzott, mint az anyám vagy az apám, mert róla tudom, hogy bármi történne is velem, azt akkor is elfogadná.

Vicky világosbarna haja kócosan keretezte az arcát, szegénykém talán azt sem tudta, éppen hol van, és ki ez a barom, aki kora hajnalban felzörgeti. Hát, amikor rám tévedt a pillantása, akkor finoman szólva megdöbbent, és nem nagyon akarta elhinni, hogy valóban engem lát.

Legalább egy percig csak tágra nyílt szemekkel bámult, nem tudta eldönteni, hogy káprázik-e a szeme vagy sem, aztán végre kinyitotta az ablakot. Nagyjából negyedszerre próbálkozott megszólalni, és ekkor találta csak meg a hangját. Én próbáltam teljesen természetesen viselkedni, holott én is ideges voltam. Be kell vallanom neki a titkomat, pedig tudom, hogy hiba. Tudom, hogy nem kellene.

-T e jó ég, Christine Sunbeam! Te meg hogy az ördögbe kerülsz ide éjnek évadján? Hol a francba voltál eddig?

Egyből megcsapott a bentről jövő meleg, és mit sem szerettem volna jobban, hogy egy kicsit felmelegedjek, és érezzem a testemet. És arra még jobban vágytam, hogy végre kialudjam magam. Nos, mondjuk ez nem ma fog megtörténni, mert ha még Vicky be is enged, este olyan hamar el kell mennem, amennyire csak tudok, nem kockáztathatom tovább az életét. Sergio talán itt fog először keresni, ha van egy kis csepp esze, ugyanis nem kell sokat gondolkodnia, hova is mehettem, amikor már semmim sem maradt. Ismert annyira, hogy tudta, a szüleimet nem fogom belekeverni a játékunkba, éppen ezért a barátnőmnél fog kutatni. Azt meg nagyon nehezen viselném el, ha Vickynek miattam bármiféle baja essen, mert óvatlan és ostoba voltam.

Nem terveltem még ki semmit, amit mondhattam volna neki így bemutatkozás gyanánt, miközben lassan remegni kezdtem, de nem a félelemtől vagy a hidegtől. Lassan felkelt a Nap, és sokkal gyengébbnek kezdtem el érezni magam, és hullámokban tört rám a szédülés. Még soha nem jutottam ilyen közel a napfelkeltéhez, és ez veszélyes volt. Ha még tovább várnék valószínűleg elevenen elégnék itt előtte, de nem szerettem volna ajtóstul rontani a házba, nem akartam illetlen lenni előtte.

- Mindent elmagyarázok, csak engedj be, kérlek!

- Jó, de itt az ablakon? Mért nem a szüleidhez mész? – kérdezte, de közben azért félig elállta az utamat a bejárattól.

Gyorsan bent termettem a szobájában, mert az első sugarak szabályosan perzselni kezdték a bőrömet. Nos, az a sok mendemonda, amit olvasni lehetett arról, hogy a vámpírok elégnek a napon, igaz volt, és én majdnem ennek az egyik alapos támpontja lettem, bár arra kíváncsi lettem volna, Vicky vajon mit szólt volna, ha a barátnőjéből pillanatokon belül csak hamvak maradnának.

- Oké, mindent el fogok árulni, de most ígérd meg, hogy nem fogsz hanyatt vágódni a látványtól.

Az egész szoba berendezése egy ágyból, egy asztalból és egy szekrényből állt, ugyanis ők sem voltak eleresztve anyagilag, ráadásul az édesanyja tolószékbe kényszerült, mozgáskorlátozott lett, szóval nem sok jövedelemből tudtak megélni, mert Vicky sem kapott semmilyen állást a közelben, hosszabb távon meg nem hagyhatja egyedül az anyját, szóval nekik is rendesen megvolt a maguk baja. Ha lehet, nekik még ennél is sokkal rosszabb volt a helyzetük, hiszen Vicky régen még iskola mellett is igyekezett dolgozni, amikor még bőven kiskorú volt, tehát szabálytalanul, de nem volt más esélyük az életben maradásért.

Vicky nem nagyon tudott szóhoz jutni.

- Ö... hát jó.

Felkaptam a szekrényt, és az ablak elé cipeltem, mintha valami könnyű kartonlap lett volna, de muszáj volt azonnal elzárnom a fény útját, és utána törődnöm minden mással –például a sokkolt barátnőmmel, aki egy pillanatig minden kommentár nélkül nézte a rövidke előadásomat, majd nem bírta megjegyzés nélkül.

- Oké, én elhiszem, hogy az elmúlt bő egy hónapban végig gyúrtál, na de ennyire kiizmosodtál volna?

Elmosolyodtam. Tényleg Vicky humora volt az, ami annyira hiányzott nekem. Ő minden helyzetben fel tudja dobni az ember hangulatát, még akkor is, ha annyira fáradt vagyok, hogy már járni is képtelen lennék.

- Éppenséggel beletrafáltál, ugyanis rendesen kidolgoztam a belemet.

Visszagondolva a rengeteg edzésre ez volt az igazság, bár még több kiképzés várt volna még rám, ám ezekre nem fog sor kerülni, legalábbis nem a kastélyban. Pedig valahol edzenem kell, mert egyelőre gyenge vagyok, tudok még ennél sokkal jobb is lenni. Bármikor rám támadhat egy vámpír, én meg nem akarok esélytelen lenni ellene úgy, mint amilyen tegnap este is voltam Sergio ellen. Azt csinálhatott volna velem, amit csak szeretett volna a végén, de egy kicsit tudtam hatni a szívére, és adott nekem egy nap előnyt. De mostantól kezdve mindenhonnan csak veszély fog rám leselkedni, rettegésben kellene élnem, hiszen szabad préda vagyok a vámpírok között. De nem fogom olyan könnyedén adni magam, sosem adnám fel küzdelem nélkül.

Láttam rajta, hogy nem nagyon találja a szavakat, pedig nagyon mondani szeretett volna valamit. Ez az erő egyértelműen természetfölötti volt, de egy olyan földhöz ragadt ember, amilyen Vicky, hogyan is hihetné el, hogy léteznek vámpírok. Már többször beszéltünk együtt, mióta barátok vagyunk, a vámpíros történetek ugyanis bejárták az egész világot, és mindketten elhittük, hogy csak egy fura ember agyszüleménye, és véleményem szerint, Vicky még mindig ebben a hitben él. De erre betoppanok én, aki rettenetesen fura dolgokat művel, furán viselkedik, akkor mégis mit gondoljon az ember?

- Jó, tegyük fel végig keményen kiképezted magad, és erőt gyűjtöttél, ami mellesleg meg is látszik rajtad. De miért menekülsz a Nap elől? És hogy kerültél hirtelen ide? És a francba is, a szekrényem tele van mindenféle lommal, de te úgy mozdítottad meg, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne. Valami nagyom nem stimmel veled.

Sajnos pont sikerült beletrafálnia a legérzékenyebb kérdésbe, ami elől nem tudtam kitérni. És nem is szerettem volna, mert sosem voltak egymás előtt titkaink, és most sem lesz. Lehet, néhány tényt el kell majd ferdíteni az ő érdekében, de ezt akkor is csak kegyes hazugságként említeném, nem szándékosan akartam átvágni.

- Nem érintkezhetek a nappal, és abban reménykedem, hogy sötétedésig meghúzhatom magam nálad. És igen, simán megmozdítottam azt a szekrényt, de még ennél súlyosabbakat is felbírnék emelni. Sokkal erősebb vagyok bármelyik embernél, bárkit le tudnék győzni, ha akarnék.

Most először láttam az arcán azt, amitől féltem. Kezdett nagyon megijedni tőlem vagy csak nem tudta elképzelni, hogy mi lelet belém. Talán veszélyesnek hitt engem? Éppenséggel ha igen, akkor tökéletesen igaza volt. Vagy egyszerűen csak azt próbálta felmérni, mennyire ment el az eszem, hogy ilyet mondok.

Láttam rajta, ahogy az első sokk után lassan magához tért. Tényleg nem volt az az ember, aki órákon át leragad egyetlen témánál.

- Mi vagy te?

Lélegzetvisszafojtva várta a válaszomat.

- Vámpír.

Fürkészni kezdte az arcomat, mert első kapásból bizonyosan azt gondolta, hogy csak próbálom elviccelni a helyzetet, de aztán ahogy látta, még mindig komor és egyhangú maradok, ezért lassan kezdett nekem hinni. Hiszen ki lenne az a sült bolond, aki ennyi idő után ezzel akarná átverni a barátját, úgy, hogy előtte meg hetekre eltűnt.

Mindenki más azonnal elkezdett volna hisztizni, vagy végül egyáltalán nem hitte volna el, de Vicky más volt. Ezt is kedveltem benne. Nem verte nagydobra, miután a döbbenetén sikeresen túljutott.

- Hogy a francba változtál te azzá?

Leültem az ágyára, és magam mellé ültettem. Mindenféle visszakozás nélkül követett, pedig ő is tudja, a vámpírok milyen veszélyesek, de úgy látszik, ennyire megbízott bennem. Azért jó tudni, hogy az oly erős barátságunk még ezt a komoly próbát is kiállja, habár arról még nem tudott, hogy terveim szerint ez az utolsó találkozásunk.

Ki kellett terítenem neki a lapjaimat, muszáj volt valakivel beszélnem, mielőtt nekiindulnék a nagyvilágnak.

Nem hagytam ki egyetlen mozdulatot sem, ami azután történt, mikor elváltunk a lépcsőházban azon a bizonyos estén. Már a megérzéseimről is beszéltem, amikor folyton azzal riogattam, valaki követ minket, és mint ki is derült, nem volt alaptalanok a feltételezéseim. De beszámoltam az átváltozásom körülményeiről, mikor megöltem baleset miatt egy embert, a támadást a kastély ellen, az elrablásomat, a kínzásomat, és az utolsó eseményeket is, amik végleg arra ösztönöztek, hogy hagyjam el Sergiot. És persze nem hagyhattam ki Sergiot, mint a férfit, akit szeretek, és aki egyben a legnagyobb veszélyforrásomra lépett elő. Őszintén kitártam az iránta érzett érzelmeimet, de elmondtam a furcsaságait is az elmúlt időben, és hogy pontosan mi is történt azon a bizonyos estén, mennyire közel kerülhettünk volna egymáshoz. Vicky pedig hallgatott, ahogy megígérte, egyszer sem vágott közbe, és láttam rajta a megértést és az együttérzést. Féltett, hogy ez talán már túl sok lesz nekem, ennyi érzelmi veszteség, de én nem aggódtam egyelőre emiatt.
Feltette azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

- És most hogyan tovább?

Mielőtt válaszoltam volna, ásítani kezdtem. Fent már magason járhatott a Nap, és muszáj volt egyet aludnom. És ha egyszer elalszom, akkor semmi sem fog felkelteni, már így is egy kisebb csoda, hogy még nyitva tudom tartani a szemeimet. Eddigi tapasztalataim szerint azonnal elaludtam, amint derengeni kezdett, de most a kényszer miatt egy kicsit ellenállóbb lett a testem.

- Este elmegyek. Az első hely, ahol keresnének, az ez lenne, és ide jönnének holnap legelőször. Tudják, hogy te vagy a legjobb barátom, tudnak rólad egy csomó információt, és nagyon nem akarom, hogy miattam essen bármi bajod, mert hidd el nekem, Sergio képes lenne megölni. Éppen ezért ne is áruld el senkinek, hogy itt láttál, az szintén túl veszélyes lenne. Ki fogok lépni az életedből hamarosan, és neked tovább kell lépned. Nem maradhatunk együtt, mert én sosem fogok meghalni, te viszont hamarosan megöregszel.

Ez elgondolkodtatta. Kétség kívül felötlött benne a lehetőség, hogy egy csapat vámpír rátámadhat, és akkor az anyjával együtt megölnének. Tudom, mennyire szereti őt, és ő sem kockáztatná meg az életét. Jól is van ez így. Való igaz, eleve nem kellett volna idejönnöm, de olyan kétségbeesett voltam, hogy legalább egy napig had érezzek egy barát közelségét, és Vicky már borzasztóan hiányzott. Azonban ez lesz az utolsó együtt töltött napunk, utána elmegyek innen messze. Még nem tudom merre. Talán fel, északra, ahol kedvezőbb a hely a vámpírok számára, bár az öt tó térsége sem rossz.

Abba is belegondoltam, hogy ezentúl nem nagyon lesz társaságom, hacsak nem kötök nagyon hamar új ismertségeket. Bár meg kell, hogy valljam a saját fajtám jelenleg túlságosan is elborzasztott, kerülni szerettem volna őket, ugyanakkor az emberekkel sem érdemes barátságot kötni, mert nagyon hamar észrevennék, hogy egy napot sem öregednék, de ha még el is fogadnák, hogy vámpír vagyok, akkor is nehéz lenne nézni, ahogy szépen a természet rendje szerint meghalnak.

- Mért nem lehetek én is vámpír? Akkor továbbra is a lehető legjobb barátok lehetnénk. Ráadásul mindörökre? Mért nem változtatsz azzá? Te képes vagy rá, nem? Meg tudod tenni? Gyerünk!

Egy percig szóhoz sem tudtam jutni, mert ha mégis megtettem volna, akkor nagyon durván lehurrogtam volna, hogy mégis mit képzel. Ugyanakkor meg kellett értetnem vele higgadtan, hogy ennek semmi értelme, ez nem élet, csak létezés, és az emberi világ sokkal jobb, mint a vámpíroké. De attól tartottam, ezek mind olyan érvek, amiket könnyen kimagyarázna, hiszen amit a fejébe vesz egyszer, arról nagyon nehéz őt lebeszélni, ezért megfogtam az ügy kellemetlenebbik részét.

- Neked ott van anyukád. Rá kell vigyáznod.

Sóhajtott egyet, amivel beismerte az igazamat.

- Tudom. És én vigyázni is fogok rá. És utána? Ne értsd félre, szó sem lehet arról, hogy én az anyukám halálát kívánjam, csak tudom, hogy már nagyon beteg, és hamarosan meghal, én meg egyedül maradok. Akkor mi történik majd? Akkor sem lehetek vámpír?

Ez is egy nagyon ügyes kérdés volt, amire sajnos már meg kellett mondanom őszintén a véleményemet, még ha fájt is egy kicsit. Nagyon csábítónak hangzott ugyanis, hogy örökre mellettem maradjon Vicky.

- Sosem foglak átváltoztatni. – jelentettem ki határozottan. – Egyrészt már csak azért sem, mert ehhez előbb meg kell, hogy öljelek. Erre képtelen lennék. Másrészt az emberi élet sokkal jobb, mint a miénk. Örökös menekülés a nap elől, elképesztő szigorú vámpír szabályok, folytonos harc. Hidd el nekem, ez nem az az élet, amire vágynál.

Nem úgy nézett ki, mint aki sikerült teljesen meggyőznöm, de nem szerette volna tovább feszegetni ezt a témát, aminek nagyon hálás voltam. Nem akartam, hogy a végén mégis rá vegyen, mert sosem lenne utána nyugodt a lelkiismeretem, amiért még egy embertől elvettem az életét az én önző érdekeim miatt.

- Rendben. Akkor most mi lesz?

- Perceken belül el fogok aludni, és olyanná válok, mint egy hulla. Bármi történjék is, ne engedd be a fényt, rendben? Csak akkor fogok felébredni, ha már beesteledett. Sajnálom, amiért így rád törtem.

- Semmi baj, elvégre barátok vagyunk.

Ezt mondhatta, de körülöttem lassan minden ködbe veszett.


Este Vicky ágyában ébredtem, és pár pillanatra azt kívántam, bárcsak álom lett volna az egész vámpíros hercehurca, és mindösszesen annyi történt volna, hogy elaludtam a legjobb barátnőmnél, és most bűntudattal kellene hazamennem, mert anyám hazarendelt este, és most nagyon keményen számon fog kérni. Ahogy őt ismertem, talán még szobafogságot is kiszabott volna. De sajnos egy pillanatra sem menekülhettem a problémáim elől, mert végzetes kihatással lettek volna, ezért nagyon gyorsan életet vertem magamba, ami ezúttal nagyon nehéznek ígérkezett, mert fáradt voltam.

Vicky sehol nem volt, gondolom kiment az anyjának segíteni. Így hát felkeltem, és visszatettem a szekrényt a helyére. A Nap még csak nemrég mehetett le, nagyon frissnek látszott az éjszaka. Régen, mikor nyugodtabbak voltak a körülmények, rengeteget aludtam új vámpírként, most azonban nagyon hamar fel kellett nőnöm. A vészlámpáim bekapcsolhattak, amiért sikerült ennyire időben magamhoz térnem, így jó eséllyel messze juthatok, mielőtt Sergioék a keresésemre indulnának.

Ekkor Vicky toppant be, óvatosan résnyire nyitva az ajtót, nehogy az anyja belásson. Egy tányért hozott magával, rajta valami sült hússal, ahogy az illatából meg tudtam állapítani, és volt hozzá egy kis köret is. Nos, értékeltem az igyekezetét, de szerintem nem gondolta át teljesen jól, mit is eszek valójában.

Vér. Két teljes napja ettem utoljára, ráadásul egy pokoli kínzás után jártam, és rengeteget kellett volna még mindig fogyasztanom belőle, hogy rendbe jöjjek, de nem volt rá alkalmam, hiszen nem volt elérhető vér a közelben. Borzasztó éhes voltam, és ez az éhség megmérgezte a kedvemet is.

- Hoztam neked egy adag sült csirkét rizsával, elvégre nem ér, hogy karácsony másnapján te éhezel. – Letette elém a tányért, de én csak magam elé meredtem. – Mi a baj?

- Vicky, én már mást eszek.

Reggel beszélgettünk Veronica balesetéről, amikor kiszívtam a lány vérét, akkor igazán eleget tudhatott arról, mit is eszem valójában. De úgy látszik, valahogy kiment a fejéből, vagy csak automatikusan gondolt arra, hogy az ő kajájának a felét nekem adja. Az egy nagyon aranyos gesztus volt tőle, de sajnos nem igazán vágytam arra, hogy megegyem azt az ételt. Valahogy már undorodtam inkább tőle, amiért olyan erősen éreztem a szagát.

Értetlenül nézett rám, majd elkerekedtek a szemei, ahogy leesett neki. Pillanatra azt hittem, hogy majd az állát is úgy kell felsöpörni a padlóról, de csak pár másodpercig tartott a döbbenete, majd egészen hihetetlen dolgot művelt. Felhúzta a pulóvere ujját, és elém tárta a csuklóját.

- Tudom, a legtöbb vámpír a nyakra megy, csak tudod, nem biztos, hogy takargatni tudnám a hegeket, ezért be kell érned ezzel.

Őrült. Egy normális ember nem ajánlja fel a vérét egy vámpírnak, ráadásul éppen úgy, hogy előtte nap beszélgettünk a balesetemről. Vele is könnyen előfordulhat, és akkor vagy hagyom teljesen meghalni vagy visszahozom vámpírként. Lehet, tényleg nagyon szoros a barátságunk és tényleg nagyon szeret engem, amiért még ezt is bevállalná érte, de nem tehetem meg.

- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan.

Egy cseppet sem tűnt olyannak, mint aki meggondolta volna magát, továbbra is előttem tartotta a kezét, és láttam a vér pulzálását. Ú a francba! Tényleg nagyon éhes vagyok már, de akkor sem fogok belőle enni.

- De, halálosan komolyan. Enni fogsz, mert úgy nézel ki, mint aki menten összeesik. Látnod kellene magad, hulla fehér vagy. Bocs, azt hiszem, ez egy rossz vicc volt.

Elmosolyodtam, de egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy óvatosan beleharapok a bőrébe, és magamba szívom a drága nedűt, ami most rengeteget segítene. Nem tudnék annyit kiszívni belőle, hogy minden nyavalyám eltűnjön, de egy kicsit erősödnék, kevésbé lennék fáradt, és nem környékezne annyira a halál, ugyanis egy vámpír vér nélkül mindenféle tünet jelentkezése nélkül egy napot bír ki. Én már jóval túlhaladtam, és már az előttről is voltak gondjaim az egészségemmel.

De még mindig viszolyogtam az ötlettől. A kastélyban rengeteg ember volt, akik önként felajánlották a vérüket, azt hiszem, ők valamennyire függővé is váltak, bármennyire is bizarr dolog ez. Emlékszem, mikor Sergio ivott a véremből, akkor nekem is csak egy kicsit fájt, és ha nem olyan helyzetben történik meg, akkor talán még élveztem is volna.

- Nézd, ez túl veszélyes, én meg nem fogom kockáztatni az életedet.

Gondoltam arra is, hogy majd betörök valamelyik kórházba, és ott amúgy is vannak vészhelyzet esetére vérzacskók, egy-kettőt ellopok, az meg elég lesz a mai napra. Holnap meg megismétlem egy másik kórházban. Arra semmiképp sem vetemedtem volna, hogy embereket öljek meg. Inkább akkor haljak meg én, mert nem bírnék egy gyilkosság tudatában élni. Az nem én vagyok.

Vickyt ez sem hatotta meg túlságosan, ami nem is csoda, hiszen fogalma sem volt, hogy egy vámpír mennyire lehet veszélyes, mennyire csak a vér tudja érdekelni, amikor eszik. Ilyenkor még saját magamat is emberre ártalmasnak találom.

- De akkor csak vegyél el annyit, ami még nem árthat nekem.

- Tudod, mi vámpírok olyanok vagyunk, mint a drogosok. Nincs megállás. Főleg nem az újoncok számára.

Értetlenül nézett, majd felvillanyozódott a szeme. Felpattant az ágyról, és előkotorászott valami a szekrénye egyik fiókjából. Először azt fogalmam sem volt, mi az, csak amikor visszaült az ágyamra, és széttárta a kezét. Egy ezüst karkötő volt benne, ami a legveszedelmesebb számomra. Azonnal hátrébb ültem tőle, mert szinte már így is éreztem, ahogy égeti a bőrömet, pont, mint a kínzásomkor. Elég rossz emlékeim voltak róla, ezért igyekeztem kerülni. Már majdnem könyörögni kezdtem, hogy azonnal tegye el.

- Te mégis mit művelsz? – kértem számon.

Meglobogtatta előttem, amitől még inkább kirázott a hideg, pedig a vámpírok tényleg nem fáznak.

- Ha esetleg elvesztenéd a fejed vérivás közben, akkor ezzel el tudlak választani rólam.

Hát ez nekem sosem jutott volna az eszemben, és kétségkívül egy működő ötletnek tűnt, ugyanis ha vérivás közben rám dobná, azonnal megérezném, és befejezném az evést, hogy lekotorjam magamról az ezüstöt. Ugyanis még táplálkozás közben is képes lennék megérezni a nagy fájdalmat, bármennyire is kikapcsol az agyam közben. Onnantól pedig a lehető legmesszebb menekülnék tőle.

Ugyanakkor még így sem voltam biztos ebben.

- Ha sok vért iszom, akkor legyengülsz.

Megvonta a vállát.

- Hát akkor majd kialszom magam.

Elfogytak a további ellenérveim. Tudom jól, hogy helytelen, hogy elfogadom, de igazából már csak a Veronicával történtek tartottak vissza.

Ismét kinyújtotta a csuklóját, és én megfogtam. Éreztem, ahogy a vér szaporán halad előre, ahol megérintettem, a bőrét, már másra sem vágytam jobban, minthogy a számban érezzem. Óvatosan haraptam bele a bőrébe, mert nem szerettem volna semmilyen fájdalmat okozni neki, majd a számban éreztem a laktató vért. Négy nagyobb kortyot ittam belőle, és őszintén mondom, abszolút nem vesztettem el a fejemet, volt magamban elég önerő, hogy magamtól abbahagyjam az evést, nem kellett Vicky-nek közbeavatkoznia.

A vér nem volt elég arra, hogy jól lakjam, és megszűnjön minden problémám, de a mai estét talán már ki fogom vele húzni. Nem akartam többet inni, mert a komoly vérveszteséget nem tudnám, csak vámpírvérrel pótolni, ott pedig megvan az esélye, hogy Vicky-ből is vámpír legyen.

Letörülgettem a számról a vért, majd a saját csuklómba haraptam, hogy egy kis vérhez jussak, amit Vicky csuklójához illesztve összeforrasztja a sebet, nem marad utána semmilyen heg. Ezt még sosem alkalmaztam, de működött. Csupán az idősebbektől lestem el. Bár ők se nagyon szokták használni, csak a súlyosabb eseteknél, mivel rengeteg ember mászkált ott harapásokkal telített nyakkal. Talán az emberek még büszkék is voltak rá, amiért be volt hegesedve a nyakuk, és az volt a legmenőbb köztük, akinek a legtöbb sebhelye volt. Ez afféle háziversenynek nevezhetjük.

- Köszönöm. Ezt a szívességet sosem leszek képes viszonozni.

Vicky sápadttá vált egy kicsit, de önmagánál volt teljesen. A vérem egy kicsit javított az állapotánál, így még egy széles mosolyra is futotta.

- A barátság az önzetlenségről szól. Adok, de nem várom el, hogy kapjak. Egy valamit biztosan kapok: szeretetet.

Megöleltem, de itt is vissza kellett fognom magam, mert ha túl szorosan fonnám körbe a karjaimmal, akkor akár a gerincét is elroppanthatnám, és talán már nem lenne az a vámpírvér, amivel helyrepofoznám.

Felsóhajtottam.

- Megyek.

Vicky olyan bánatosan nézett rám, hogy attól féltem, elsírja magát. Ó, hát ő is tisztában volt vele, hogy a jelenlegi helyzetek miatt soha többé nem jöhetek vissza hozzá, így ez lesz az utolsó találkozásunk. A barátság sosem érhet véget, hiszen két ember örökre beásta magát a másik szívébe, de sajnos a lehető legtávolabb kell elmennem tőle, még az is lehet, átmegyek egy másik kontinensre.

- Nem, az nem lehet, hogy csak ennyi idő jutott egymásra. Még nem mehetsz el.

Már így is nagyon elrepült az idő, ha Sergio elindult Detroitből, akkor lehet, hogy már félúton jár vagy már itt van valahol a közelben. Minél hamarabb el kell tűnnöm.

- De hamarosan itt fognak engem keresni. Ez lesz az első ház, amit átkutatnak. Sergio ismer engem. Nem maradhatok tovább.

- Akkor egy darabig elkísérlek! Ez ellen már nem lehet semmi kifogásod sem, hiszen idejöttél, én minden szó nélkül befogadtalak, most te jössz nekem annyival, hogy nem löksz el magadtól egyszerűen.

Forgattam a szemeimet. Mindent ő érte tettem, miatta akartam ilyen gyorsan eltűnni, de ezt hiába magyaráznám neki. Ismertem már annyira, hogy süket fülekre találnék, inkább csak igyekeztem egy kicsit modortalanabbul válaszolni, habár ez kétség kívül túlságosan is fájdalmas volt.

- Szóval ennyit az önzetlen barátságról.

Egy pillanatra elpirult, és bizonytalanná vált, miközben én meg szégyelltem magam, amiért ezt kellett neki mondanom. De mint mondtam már, ő Vicky, ha nem lenne, ki kellene találni, visszavágásokban ötös.

- A barátságunk önzetlen, csak én vagyok annyira önző, hogy még tovább akarlak látni, úgyhogy légy olyan kedves, és ne próbálj meg erről is lebeszélni. Tudom, hogy engem védesz, de nem érdekel semmi, amikor éppen most készülsz örökre elbúcsúzni tőlem. Csak egy órát kérek tőled. Addig elkísérnélek a város széléig, ott meg végleg elválunk. Csak egy óra… Ígérem, nem lesz belőle több.

Ezen ismét el kellett gondolkoznom. Végül is egy óra még nem oszt, nem szoroz, mert mire ideérnek Detroitből, az sokkal több időbe is beletelik. Meg az is előfordulhat, hogy sokkal több és nagyobb gondjuk van, minthogy engem üldözzenek. Éppenséggel ott volt Helena is, aki sokkal veszélyesebb nálam.

- Csak egy óra - zártam le.

Felvette a kabátját, mert neki már eléggé hideg volt odakint. Egykor még nekem is vastagon kellett öltözködnöm, hogy kizárjam a hideget, most csak egy fekete felsőt viseltem, ugyanis nem volt szükségem feltétlenül többre. Szinte irigyeltem még, hogy ennyire emberi tud lenni, ami én is szeretnék lenni. Csak hát nem volt választási lehetőségem, bele kellett törődnöm a sorsomba.

Az ablakon keresztül másztunk ki, mert nem szerettünk volna összefutni az anyjával a folyosón, ugyanis elég korán volt, csak tél lévén nagyon hamar beesteledett, biztos nem aludt még. Szegény asszony egy áldott jó lélek, de a sors nem volt vele túl irgalmas. Mikor ideköltöztünk, ők már itt laktak. Akkor Vicky apja is élt, de nem sokkal rá eltűnt. Valószínűleg talált valaki mást magának, és a családját meg hagyta, hogy éljenek, amiből csak tudnak. Vicky édesanyja pedig szinte a lehetetlenből próbált előteremteni a lányának megfelelő életet, mindenféle munkát elvállalt válogatás nélkül, de egy betegség miatt kerekesszékbe kényszerült, így most már csak segélyből élnek. Majd ha Vicky talál magának munkát, talán sikerülni fog nekik egy kicsit jobb életet előteremteni.

Ő is kimászott, majd nekivágtunk a városszélének. Még sosem jártam a belvárosban, ugyanis az nem az én világom. A szüleim már megtanították nekem, hogy oda kétféle emberek mennek: a gazdagok vagy a koldulók. És azt is szigorúan belém nevelték, hogy sosem kéregethetek, hanem valahogy önerőből meg kell állnom a lábamon. És én ezzel kivételesen maximálisan egyet is értek.

- Amúgy milyen érzés vámpírnak lenni? Miben különbözöl az emberektől?

- Sok mindenben. Sokkal erősebb vagyok, mint az ember, napfénytől meghalok, vért iszom, elméletileg halhatatlan vagyok.

- Tehát az örökkévalóságig fogsz élni? És mégis mit csinálsz addig?

Ez egy nagyszerű kérdés volt, amit már megszokhattam Vickytől, de ebbe amúgy még bele sem gondoltam. Bár bármikor megölhet engem egy vámpír vagy egy jól képzett ember egy kis ezüsttel felfegyverkezve, de gyakorlatilag, ha nem történik semmi, akkor az idők végezetéig életben maradok. Az rengeteg idő, és hirtelen szakadt a nyakamba. Sergio több száz évet élt, és saját elmondása szerint már nagyon unja az életet, lehet én is meg fogom majd unni.

- Nem igazán gondolkodtam még erről.

- Most mit csinálsz Sergio nélkül? Mihez kezdesz? Alapítasz egy saját klánt?

Semmit nem tudott a vámpírokról, de valamit azért mégis kapizsgált. Hiába, azért valamit jól leírtak az írók, még ha volt egy csomó hibájuk is.

- Á, az lehetetlen. Sergio ugyan kitagadott, szóval elméletben lehetséges, de ehhez túl fiatal vagyok. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy sosem szabad vele újra találkoznom. Pontosabban ez így jobb lesz mindkettőnknek.

Hosszasan fürkészni kezdte az arcomat, bár fogalmam sem volt, hogy mit szeretne. Mégis megint sikerült valamibe beletrafálnia.

- Te szereted őt. Méghozzá nagyon.

Ezt elmondtam neki magamtól is, hogy kedveltem Sergiot, de talán Vicky sem gondolta volna, hogy ennyire. Igen, tényleg szeretem őt, pedig mostantól azon kell lennem, hogy minél előbb elfelejtsem.

- Nem számít – mondtam végül. – Üldöz engem, hogy kivégezzen. Szerinted ezek után jelent is valamit, hogy szeretem őt?

Egy kis csend állt be, és tudtam, Vicky azért ostorozza magát, amiért felhozta a számomra fájdalmas témát, pedig csak szeretett volna kedvesen elcsevegni velem. Én meg egy kicsit keményen lehurrogtam, de túlságosan is cikáztak bennem az érzések. Egyszerűen nem szerettem volna erről beszélni vele.

- Sosem voltál még szerelmes – állapította meg.

Voltak fiúk, akik érdekeltek még az iskolában, de hát egyikükkel sem alakíthattam ki kapcsolatot a szüleim miatt. De igaza volt, még senki iránt nem éreztem ezt a heves érzelmet, hogy szinte csak körülötte forogjanak a gondolataim. De nem tudom, mért kedveltem őt ennyire. Az egy dolog, hogy szívdöglesztően nézett ki, nála helyesebb és jobb testű fiúval még biztosan nem találkoztam, de túl durva volt, és éppen azon fáradozik, hogy milyen halállal öljön meg. Összességében azt hiszem, nem kellene szerelmesnek lennem belé. Ő rossz, igazán rossz.

- Nem, de jobb lett volna, ha ez így is marad.

Innentől eltereltük a témát egy kicsit nyugodtabb vizekre, de elérkezett az ideje, hogy távozzak, hiszen biztonságba kellett nekem is kerülnöm még napnyugta előtt, és higgyetek nekem, nagyon nehéz olyan helyet találni, ami teljesen kiszűri a napfényt. Meg nem akartam tovább kockáztatni, hogy Sergio utánam küld valakit, és ezzel óriási veszélybe sodornám Vickyt.

De nehéz volt az elszakadás. Mert egyrészt nem volt sehova se mennem, tökéletesen nincstelen és hajléktalanná váltam, másrészt viszont még mindig itt volt nem messze tőlem a családom. Égető űrt éreztem a mellkasomban, és legszívesebben megkérdeztem volna tőlük, hogy minden rendben van-e velük, jól élnek-e, de tudtam, hogy ha egyszer találkoznék velük, akkor nem tudnék többet elmenni. És már eleve az óriási hiba volt, hogy visszatértem.

Már jócskán az éjszaka közepén jártunk, amikor elérkeztünk a régi iskolánkhoz, és már bőven túl haladtuk azt a megbeszélt egy órát, de valahogy nem tudtam Vicky-t még elküldeni, és belevágni a nagy semmibe. Régen ebben az intézményben ismerkedtünk össze, és az épület még éppolyan ramaty állapotban volt, mint arra emlékeztem. Keserédes emlékek kötöttek ide, ugyanis az iskola híres volt a bandázásokról, a klikkesedésről, és én, mint egy megközelíthetetlen, visszahúzódó lány előszeretettel váltam célponttá, és gyakran csak Vicky mentett meg attól, hogy összeomoljak. De mégis csak ez a hely volt az, amelyiknél barátságot kötöttünk, és ez a hely lesz az is, amelyiknél most örökre elválunk.

- Mennem kell.

Már előre sejtettem, hogy ez lesz az életem egyik legnehezebb döntése, de elkerülhetetlen. El kellett fogadnom, hogy vámpírként túl nagy veszélyt jelentek az emberekre, pláne most, mikor üldöznek, és bárki szabadon vadászhat rám. És a taníttatásomból emlékszem rá, hogy annyira el kell szigetelődnünk az emberektől, amennyire csak lehet, mert néhány kivételével nem tudhatnak a létezésünkről, mert az emberek üldözni kezdenének minket, ez pedig számukra lenne végzetes, ugyanis hiába vagyunk kevesebben, hatalmas erőfölényben vagyunk, és simán győznénk. Nem pusztíthatnánk ki az emberiséget, hiszen akkor az élelemhiány miatt az a saját fajtánk halálához is vezetne, de átvennénk a hatalmat. De a vámpírok nem erre vágytak. A legtöbbjük az emberi világot mélyen elítélte, és a vámpírokat sokkal feljebbvalóknak titulálták, és csak a vámpíruralomra törekedtek. Senki sem szeretett volna beleszólni az emberek világába. Csak most én szerettem volna ismét ember lenni. Bár sosem vették volna el ezt az életet tőlem, és ragasztották volna rám az újat. Nem kellett, de sajnos ez nem kívánságműsor volt. Bevallom, most nagyon kilátástalan a helyzetem, de meg sem fordult a fejemben, hogy végezzek magammal. A halál túlságosan félelmetes, akkor inkább már élem azt az életet, még ha nem is egészen olyan, mint amit elképzeltem magamnak.

- Ha jól sejtem, akkor sosem látlak viszont.

Láttam az első könnycseppjeit, pedig ő aztán sosem volt sírósfajta, inkább mindig magába fojtotta, ha volt neki bánata, de most nem rejtette el az érzelmeit.

- Akármit gondolsz, tudom, hogy ez a legjobb és az egyetlen megoldás. Veszélybe sodorlak téged és az anyukádat, ráadásul tudnod sem szabadna, hogy léteznek vámpírok.

– Ugyan már! Találsz egy helyes fiút hamarosan, akivel boldogan élhetsz. Sosem fogjuk elfelejteni egymást.

- Lehet, de te mindörökre a barátom maradsz, és élveztem minden együtt töltött percet veled. Mindig mosolyogva fogok rád emlékezni, és a rengeteg együtt töltött élményekre. Nem mondom, hogy nem fogok abban bízni, hogy még látlak valamikor az életben, de megígérem, hogy nem fogok túlzásokba esni, és igyekszem élni. Nélküled.

Nem bírtam tovább, egy könnycsepp máris kibukott, és gyorsan igyekeztem letörölni, de biztosan vérfoltot hagyott maga után a bőrömön. Ez egyszerűen olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam valami jól kezelni a helyzetet. Nem szerettem volna még búcsúzásként összetörni a szívét.

- Tudod, hogy ennek így kell lennie – böktem ki végül, válaszolva, amit mondott. Habár nehéz volt megszólalnom attól a hatalmas gombóctól a torkomban, ami kínzott engem. De össze kellett magam szednem, erősnek kellett továbbra is maradnom, különben Vicky óriási bajba kerülne.

Bólintott.

- Tudom, csak nehéz elfogadni, mert ez igazságtalanság. Az élet folyton kicseszett velünk, mert mindig szegénységben kellett mind a kettőnknek élnie, de ráadásul te most vámpír lettél, én meg itt kell, hogy hagyjalak. Ez annyira nem tisztességes az élettől, és ez annyira nehéz. Szinte lehetetlennek tűnik.

- Tudom.

Egymás nyakába borultunk, és igyekeztem lélekben ráhangolódni a búcsúra. Istenem, bár ne lenne nehéz búcsút inteni egy embernek ennyire, hiszen ezzel együtt éppen most készülök a legnagyobb jótettemet és végrehajtani vele szemben, legalább többet nem kell vámpírokkal érintkeznie, mert abszolút nem normális dolog, ha egy ember tud a vámpírok létezéséről, de remélem, ez még nem fog neki problémát okozni. Bíztam benne, hogy valahogy azért egészen boldog élete lesz. Csak abban reménykedtem, hogy majd azért pár év múlva mosolyogva fog rám gondolni, hiszen ketten együtt néha nagyon nagy marhaságokra voltunk képesek.

Kibontakoztam az öleléséből, mert tényleg, ha még egy percet továbbra is itt maradnék, akkor lehet, soha többé nem mennék el, ami meg egy halálos ítélet lenne a legjobb barátnőmnek, ezért hát tényleg itt volt a búcsú ideje.

- Megyek. Sokkal jobb, ha most gyorsan elengedjük egymást. Talán az nem lesz ennyire fájdalmas.

Megcsóválta a fejét.

- Ez így is, úgy is fáj.

Igaza volt, de erre már nem tudtam mit mondani.

Ránéztem a Holdra. Már túlságosan is benne voltunk az éjszakában, a tippem szerint közelebb voltunk a hajnal fele, mint a napnyugta fele. Sergioék már simán a városba érhettek, de nagyon remélem, nem lesz semmilyen baja Vickynek. Ezzel együtt nem volt több veszteni való időnk.

- Kívánom, hogy légy boldog – mondtam neki, gyorsan megöleltem, és villámgyorsan eltűntem, még mielőtt még jobban megfájdítanám a szívemet, és esetleg arra a buta döntésre jutnék, hogy egy pici ideig még maradok. Nos, azzal mindkettőnknek a halálos ítéletet írtam volna alá, pedig nem volt egy rendes húzás tőlem, amiért ő nem búcsúzhatott el. Valószínűleg ezért haragudni fog rám.

A vámpírok nem engednek el senkit élve, akik tudnak a létezésünkről, ez volt az egyik alaptörvényünk. Nem akartunk az emberi világgal érintkezni, csupán élelmet szerezni. Viszont ez még mindig jobb, mintha felfednénk magunkat, és átvennénk az abszolút uralmat. Az sok embernek végzetes lenne.

Már jó néhány métert megtettem, teljesen kiürült szívvel, amikor lépések hangját véltem felfedezni, ezért lelassítottam, csakhogy jobban fülelni tudjak, menet közben ugyanis nem ment annyira jól a dolog. A lépések hangja lehetett volna egy emberé is, de mikor egyre több személyt ki tudtam venni, és hallottam, milyen finoman járkálnak, már biztosra vettem, hogy vámpírok, és a legmegmagyarázhatóbb az lett volna, ha a chicagóiaknak tűntem fel, és igyekeznek engem elfogni egy kihallgatásra.

Most már felgyorsítottam a lépéseimet, sőt, futni kezdtem, és közben igyekeztem felkészülni a legrosszabbra is. Ha a chicagói vámpírok, akkor rájönnek nagyon hamar, hogy ki is vagyok, de még ha nem is tudják, hogy én szabadultam ki legutóbb a kezeik közül, akkor is illegális behatolónak minősülök, és ez nem egészen úgy működik, mint az emberek világában, hogy egy kis pénzbírság, és el van felejtve az ügy, hanem itt a fizetség általában az élet, úgyhogy jobb lenne minél előbb elhúzni innen.

Túl lassú voltam, még mindig túl gyengének bizonyultam, kiadósabban kellett volna étkeznem, hogy felvegyem bárkivel is a harcot, így nagyon hamar utolértek, és elzárták minden utamat. Összesen négy vámpír volt, és akármerre fordultam, ott volt az egyik. Csapdába estem.

Majd hirtelen az arcokat is felismerni véltem: Michael, Thomas, egy idegen vámpír és persze Sergio.

- Hello Napsugaram! A tanításunk szégyenének bizonyultál, amiért ilyen könnyű volt téged megtalálni. De ígérem, több ilyen hibát nem fogsz véteni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés