Pontosan egy hétig tartottak elzárva, ugyanis ha szabadjára engedtek volna, akkor az első embernek nekiestem volna. Majd a másodiknak, harmadiknak, negyediknek… Nem mondom, hogy ez olyan buta ötlet volt, mert valahogy én is így éreztem, hiszen nem szerettem volna magam sem egy közönséges gyilkosság válni, akik ellen még a rendőrök sem tudtak volna fellépni, hiszen nem jöttek volna rá, hogy mivel is állnak szemben.

A nehezen szűnő éhség megpecsételte a napjaimat és a hangulatomat, gondolom, mondanom sem kell, hogy nem túl pozitív irányban. Először aludni nem bírtam tőle, és mivel nem aludtam, egész nap fáradtnak és gyengének éreztem magam. Már amennyire egy vámpír lehet gyenge. Fogalmazzunk úgy, hogy emberek közt még mindig extra erős lettem volna, de vámpírok közt már gyenge, nagyon gyenge. Hiába ittam naponta több liternyi vért, valahogy sosem volt elég, inkább egyre éhesebb lettem. Aztán a harmadik nap körül már érzékeltem némi pozitív változást, akkor már viszonylag nyugodtan tudtam aludni, és egy kicsit jobban elteltem az adagommal, tehát ez volt a fordulópont, innentől mindig egyre jobb és jobb lett.

Ma meg beeresztettek hozzám egy embert – természetesen vámpír felügyelettel. Nem esett semmi baja az embernek, de elborzasztott az a tény, ahogy hallottam dobogni a szívét, ahogy láttam a normális emberi reakciókat rajta. A félelmet, majd a megkönnyebbülést, mikor élve kijutott. Abban a pillanatban, ahogy egy kicsit is elkezdett izzadni, mert közelítettem felé, láttam kiülni a rengeteg apró kis cseppet a homlokára, és már éreztem is a szagát. Ekkor még inkább arra döbbentem rá, hogy mennyire is vagyok halott. Mennyire nem is kellene az ilyeneket észrevennem.

Sergióval többet nem találkoztam a bezártságom alatt, és nem is volt e felől semmi ellenvetésem, ugyanis még mindig roppant mérges voltam rá, amiért az akaratomon kívül elvette a halandóságomat, és gyilkos leszámolást tervezett az apámmal. És hát az idő segített azért egy kicsit lenyugodni, de ettől még mindig nagyon erős düh égett bennem, és talán ez is segített abban, hogy egyre erősebbnek érezzem magam. Ha az a feltétel, hogy Sergiotól megszabaduljak, hogy megölöm, akkor addig küzdők, míg nem fogok vele végezni, és ez volt az, ami ilyen nagy motiváló hatással volt rám, csak ez a cél lebegett a szemem előtt. Lassan csak egy valamiben lettem egyre biztosabb: valamelyikünknek hamarosan véget fog érni az élete, hiszen ez a világ kettőnknek túl kevés. Nem kerülhetne olyan messze tőlem, hogy én megnyugodjak, így hát tényleg meg kell halnia. Merthogy nem fog engem legyőzni. Eddig küzdök, míg egy napon erősebb leszek nála is.

A családommal se találkozhatok többé, mert ha igaz, amit Sergio mondott az apámról, akkor már gyűlölnek engem, elvégre éppolyan szörnyeteg lettem, mint amitől tartott. Pontosabban erre a következtetésre jutottam, amíg be voltam zárva, és tengernyi időm volt gondolkodni. Nem nagyon tudtam mással elütni, csak jártattam az agyamat, bár néha nagyon beteges agyszüleményeim lettek. Talán ez is az. Talán nem. És azt se volt könnyű megemésztenem, hogy apám egy gyilkos, és gyakorlatilag egy ártatlant ölt meg. Bár kérdés, hogy egy vámpír hogyan is lehet ártatlan, de a lényeg az, hogy Sergiónak akart ártani, de mégis a feleségétől vette el az életet, egy olyan személytől, aki ebben az ügyben szerintem teljesen érintetlen volt, csak hát Sergioval senki sem tudott elbánni, ezért az élete párját támadták meg. Így apámat most már más szemmel láttam, habár mindig is szerettem őt a többi családtagommal együtt, és ez ezentúl sem fog megváltozni, hiszen akkor is vámpírok. Valószínűleg így is túl sok van még belőlük a világon. Akárcsak őket, így Vickyt sem láthatom többet, és ő is rettenetesen hiányzott. Tényleg nem mehetek vissza, hiszen a napfény megölne, éjszaka pedig nem toppanhatok be sehova. Felettébb gyanús lenne, ha hirtelen áttérnék az éjszakai életmódra, és ezzel igyekeznék kimagyarázni a vámpírrá válásomat. De arra már semmilyen jó elméletem nem lenne, hogy mért nincs szükségem emberi ételre, mért nem öregszem, mért nem vagyok sosem beteg.

Szóval igen. Christine Sunbeam meghalt. Kezdődhet egy új élet, ahol elve holtan indulok, de talán egy szép napon megtanulom, hogy hogyan is kell élni. Mert eddig ugyanis nem sikerült, talán ebben az egyben majd segíthet az új életem. Talán sikerül néhány barátot is szereznem, hiszen nem élhetek le egy nagyon hosszúnak ígérkező életet barátok nélkül, mert nem az ezüst vagy a Nap, hanem az unalom ölne meg.

Mikor végre kiengedtek abból az átkozott kis szobából, ahol már tényleg az őrület határán álltam, mert ha nem tévedek, senki sem viselni túlságosan jól, ha több napra is bezárnák, és felügyelettel mehettem a hallba, ahol valami fogadás közepébe csöppentem – ismét a változatosság kedvéért. Még nem is voltak annyira sokan, ők is mind lélegző emberek, ami nem is olyan rég még én is voltam. Egy teljesen közönséges ember, aki simán elsétálhatna innen, és visszatérhetne a régi életébe. Nyilván Sergio már a bejáratnál fogadni fogja majd a vendégeket, ezért sem volt még jelen, bár nem mintha kívánnám a jelenlétét. Jelenleg csak a szívverések végtelen üteme csapta meg a fülemet, ami legalább annyira visszhangzott a fejemben, mintha egy rock koncerten a dobot hallgatnám. Éreztem, ahogy a testükben lüktető vér forró és zamatos. Hát jól megadták a módját, hogy nyilvánosság elé cipeljenek, fogadok, ezt is valami próbának szánták, és szerencse, hogy elég sok önuralmam volt még emberi koromban is, így igyekeztem kizárni ezeket a zajokat.

A felügyelőm Michael volt, a szőke vámpír, akivel érthető módon meglehetősen ellenségesen viselkedtem, bár nem is nagyon próbálkozott a társalgással, egyszerűen csak kísért, és figyelt arra, nehogy valami hibát kövessek el a forró fejem és az újoncúságom miatt. Valamiért azt érzem, hogy sosem leszünk barátok, de ugyanez igaz a többi vámpírra is. Ez meg nem lesz jó módszere annak, hogy megszokjam az új életemet, de ha egyszer kellemetlenül éreztem magam? Akkor mit tegyek? Bár Michael még semmit sem tett ellenem ma, azt az első estét mégsem fogom elfelejteni.

Leültem az asztalhoz, oda, ahova Michael parancsolta. Az asztalfő melletti helyre, már eleve az nem tetszett, hogy ennyire közel kell lennem Sergiohoz, hiszen biztosan mellettem fog ülni, és bár egyelőre semmi fogalmam nem volt arról, mit is tervez majd velem. Michael velem szemben foglalt helyet, és ebben a pillanatban a vámpírok el is özönlötték a termet. Így más szemmel már egyáltalán nem tűntek olyan követhetetlenül gyorsnak, még azt is megmertem volna tippelni, hogy ki a fiatalabb, ki az idősebb vámpír a mozgásuk alapján.

Ahogy telik az idő, úgy a vámpírok egyre több erőt gyűjtenek, fürgébbek lesznek, és végtelenül kecsesek. De senki sem volt annyira erős, mint Sergio, pedig több idősebb is volt köztük. Egyszerűen ő annyi időt áldozott az erejére, hogy több száz évvel idősebb vámpírokat is képes lehet megverni. Iszonyatosan keményen edzhetett több éven át, hogy így nézzen ki, hogy ennyire elnyerje a többiek tiszteletét, és messze ő legyen a legerősebb vámpír a környéken. Ezért a kitartásáért tudtam őt tisztelni, még ha másért már nem annyira.

Természetesen ő jött az élen, ő vezette be a többieket a terembe, majd helyet foglalt mellettem, az asztalfőnél, pontosan úgy, ahogy azt már megjósoltam, éppen ezért nem ért váratlanul. Diszkréten rám mosolygott, viszonylag tényleg egy normális, aranyos gesztus volt tőle, de úgy éreztem, hogy ezt a cseppnyi pozitívumát még bőven le fogja rombolni ma este. Ismét csak feketét viselt, mintha nem is ismerné a színeket. De most hogy járhat egy férfi folyton ebben a színben? Még ha jól is állt neki.

Mikor bejött, meg mertem volna esküdni rá, hogy szomorúnak látom, de mostanra egészen felvidult, legalábbis úgy vettem észre. Már eddig is feltűntek a hangulatingadozásai, de úgy véltem, ez valami vámpír dolog lehetett, bár eddig nekem egy érzésem volt: kényelmetlenség. Nem éreztem magam jól a bőrömben.

- Na, akkor most következhet a nap legjobb része – súgta a fülembe, bár biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta. Egyszerűen vámpírok társaságában nem lehet sugdolózni, mert mindenki meghallja.

Nem igazán akartam vele szóba elegyedni, de nem voltam egy tuskó sem, hogy ne válaszoljak, ráadásul felkeltette az érdeklődésemet.

Felvontam a szemöldökömet.

- És mitől lenne az?

- Mert végre itt lehetek melletted.

Nem tehettem róla, de egész egyszerűen kibukott belőlem a nevetés, de ami még ennél is rosszabb, hogy egyáltalán nem valami gúnyos okból, egyszerűen csak jól esett, amit mondott nekem, annak ellenére is, hogy utálom őt. Ő ezt tudta jól, de mégis képes volt húzni az agyamat. Csak olyan furcsa volt, mert ilyen bókot még senkitől sem kaptam, és be kell ismernem, ez azért hiányzott az életemből, mert minden nőnek jól esett a dicséret. Bár egyszer már megjegyezte, hogy jól nézek ki, mikor elvitt megölni engemet, de érthető oknál fogva nem szívesen emlékeztem vissza arra az estére.

Gyorsan összeszedtem magam, és igyekeztem visszavenni a hideg stílusomat. Ez elég könnyen ment, mert kicsit zavarban voltam, hogy a sok vámpír mind minket nézett, és ezzel a módszerrel könnyebben tudtam palástolni a félelmemet. Nem Sergiotól féltem, mert tőle soha többet. Inkább a többiektől, akikkel még sosem találkoztam.

- Gondolom, oka van, amiért egy egész horda vámpírt. Velük foglalkozz, ne velem! – mondtam a kelleténél hangosabban, hogy talán még az emberek is meghallották a terem végéből. De nem érdekelt, legalább kaphattak egy kis ingyen cirkuszt, a mai estéjük úgy is nagyon zsúfolt lesz, elnézve a nagy tömeget.

Mindenki elkerekedett szemekkel nézett ránk, aminek előbb nem nagyon értettem az okát, de aztán leesett. Sergioval senki sem mert rajtam kívül így beszélni. Hát igen, sokakkal majd ezzel sem fogom magam belopni a szívükbe, de nem is igazán izgatott. Én sosem fogok Sergioval úgy viselkedni, mint a többi talpnyalója, akik bármit megtennének, hogy egyáltalán rájuk nézzen. Engem hidegen hagyott minden reakciója.

Sergio azonban nem tette szóvá a viselkedésemet, ez pedig inkább felbátorított engem. Talán majd még meg fogja bánni később, amiért nem tört be mindjárt az elején. Később már úgy sem fog neki sikerülni.

- Használd ki az alkalmat, hogy itt ülök melletted, mert amint hajlandó leszel elengedni, tűztem vissza a szobámba.

Néhány kacaj erre már elhangzott, de ez is legfőképpen az emberektől érkezett, akik nincsenek annyira tisztában a vámpírmester tiszteletével. A vámpírok egyre döbbentebben nézték az előadást.

Sergio arca még derűsebb lett. Kíváncsi voltam rá, mikor jön el az a pont, amikor már az utolsó gyufaszálat is kihúzom.

- Ha lenne időm, akkor tényleg reggelig elhallgatnám a fecsegésedet. – Hát ez már nem hangzott valami szépen, de még így is csak viccből mondta nekem. A szemei továbbra is vígak voltak, lefogadom, már nagyon régóta senki sem mert vele vitába szállni, így most rajtam keresztül próbálja bepótolni az elmaradt éveket. Én meg nagyon jó társa leszek ebben, erre mérget vennék.

Megvontam a vállamat, és befogtam a számat. Megértettem, hogy azt várja, hogy majd erre is felelek valamit, és beszélgetni kezdünk sokak szeme láttára, de inkább hatalmas önuralmat tanúsítottam, és visszavettem magamból. Elvégre nem ezért jöttünk ide, hogy bájcsevegést lefolytassunk egy halom néző szeme láttára, és igazán szerettem volna megtudni, minek is köszönhettem ezt a nagyon előkelő helyet itt maga mellett.

Ezt látván ismét megeresztett egy vigyort, majd felállt a székéről. Hivatalosnak tűnt, de a szokott könnyedségével beszélt.

- Tisztelt egybegyűltek, klánom, drága családom! Azon oknál fogva hívtalak titeket össze, hogy bejelentsem, hogy egy újabb közvetett taggal bővült a családunk.

A közvetett szóra olyan felhördülés támadt, mintha valami hatalmas csodát jelentett volna be. Még Sergionak is várnia kellett néhány másodpercet, amíg elcsendesült a tömeg.

– Nem önként választotta a halhatatlanságot, de én magam kezeskedem azért, hogy semmi baj nem lesz vele emiatt. – Jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd visszafordult a többiek felé. – A lányt minden szempontból a magaménak tekintem. Akivel bármiféle konfliktusba kerül, az gyakorlatilag nekem üzen hadat. Még a megszokás és a beilleszkedés feladatával küzd, ezért megkérek mindenkit, hogy segítse őt, amiben csak tudja!

Hirtelen morajlások hangzottak fel, ahogy a vámpírok egymás közt beszélgetni kezdtek, de ahogy egy-kettőt elcsíptem, cseppet sem hízelgően nyilatkoztak rólam. Néhányan annak tulajdonítják be Sergio döntését, hogy nagyon jó ágyasa lehettem, páran azt hiszik, hogy szerelmes belém, de akkor is furcsállták, hogy pont engem választott az apám miatt. És hogy mért nem reagáltam semmit? Legszívesebben helyben elsüllyedtem volna a szégyentől, hiszen olyan képtelenségnek hangzottak, ráadásul Sergio is hallotta őket, mégsem mondott semmit, nem hallgattatott el senkit.

Végül egy kéz emelkedett magasba, mintha csak az iskolában lettünk volna, hogy valaki így jusson szóhoz. A kéz tulajdonosa egy fekete hajú nő volt, nem sokkal lehetett nálam idősebb. Mármint az emberi kort értve.

Sergio elcsendesítette a tömeget, és ehhez elég volt egyetlen intés is, majd szót adott a nőnek.
- Ezek szerint az új taghoz több közöd van? Hiszen sosem szoktál semmilyen indok nélkül átváltoztatni valakit.

Azt hiszem, mindenkinek a kérdését sikerült megfogalmaznia, és a többi vámpír arcán láttam, hogy mennyire áldották a nőt, amiért sikerült ezt kimondania.

Sergio rám nézett, majd vissza a többiekre.

- Néha nekem is vannak emberi érzéseim, mint például a sajnálat. Azt akarjátok tudni, hogy a lánnyal van valami kapcsolatom? Nem, nincs. Tiszta lapokkal játszom, és szerintem amúgy se tudnálak titeket becsapni. Megsajnáltam, mikor meg kellett ölnöm. Ennyi az egész. Celia haláláért nem ő a felelős. Vele néha csak elmúlatom az időt.

Menjen a fenébe! Utáltam a kétértelmű célozgatásait, és bár lehet, az én javamat akarta szolgálni, hogy azt higgyék a többiek, lefeküdtünk egymással, de akkor is kellemetlen volt számomra. Nem voltam prűd, de voltak dolgok, amik még ha meg is történtek volna, akkor is két emberre tartozik nem egy egész vámpírseregre.

Nem egészen értettem mindent a beszédéből, de mielőtt közbe vághattam volna, eloszlatta a tömeget szórakoztatni, ő maga pedig kisurrant az ajtón. Isten tudja, hogy hova. Mintha direkt menekülni szeretett volna előlem, de lehet, csak a paranoia szólt belőlem. Bár volt is oka, hiszen tudta, hogy pár dologért számon fogom kérni.

Próbáltam valamit kitalálni a szórakoztatásomra, és Michael is szem elől vesztett, de így sem mertem nagyon elvegyülni az emberek között, ugyanis túlságosan is vonzónak találtam még őket. Ha valakikben, akkor hát az emberekben sosem tennék kárt szándékosan, hiszen nemrég még én is az voltam, és tudom, hogy erő szempontjából mennyire kiszolgáltatottak a vámpírok szempontjából. Ha kedvem lenne hozzá, és teljesen elment volna az eszem, akkor pár másodperc alatt a darabjaikra szedhettem volna szét őket, de ez amúgy meg sem fordult e fejemben.

Sergio szerencsére pár perc után vissza is tért, csak éppen átöltözött. A fekete szmokingját fekete pólóra és farmerre cserélte. Ismert egyáltalán más színt a feketén kívül?
Egyből felém jött, és megcsapott a parfümjének az illata is. Éppen csak egy cseppet tett magára, amit az emberek még nem is éreznének, de a vámpírok annál inkább. És hát éppenséggel nem volt rossz illata. Fűszeres.

Hát eléggé furcsa volt, még magam is szokatlannak találtam, de kivételesen örültem a jelenlétének, hiszen senki mást nem ismertem rajta kívül idáig.

Megállt a székem mellett, és várakozóan fürkészni kezdte az arcomat. Nem jöttem zavarba egy percig sem.

- Nincs véletlenül olyan hely a házban, ahol illegális fültanúk nélkül tudnánk pár szót váltani? – Próbáltam mérgesnek mutatkozni, de úgy éreztem, hogy teljesen közönségesre sikeredett a hangom, mintha egy baráti beszélgetésre készülnénk. Ú… baráti? Na arról szó sem lehet. Ennyire még nekem sem ment el az eszem!

Megcsillant a szeme, és hosszan elmosolyodott. Ilyen széles vigyort talán még nem is láttam tőle, még a szemfogai is előbukkantak. Hát igen, ez nem volt túl szokványos tőle, és ha ember lettem volna, a szívem biztosan kihagyott volna pár ütemet. Francba, hiába is utáltam őt, attól még nagyon erősen vonzani kezdett a jóképűsége, és olykor ezek miatt elfeledkeztem arról, hogy mennyire aljas és gonosz tud lenni. Hát igen, ő egy tökéletes külsejű férfi. Az én szemszögemből. Mindenkinek más az ideálja, de nekem túlságosan is ő.

- Éppenséggel az udvaron senki sem jár.

Nem fáradtam azzal, hogy a lila estélyim felé még egy kabátot is felvegyek, hiszen nem éreztem többé a hideget. Egyszerűen olyan, mintha a hőmérséklet fogalma megszűnt volna a számomra, ami télen nem feltétlenül rossz. Bár most afféle vénasszonyok nyara köszönthetett be, ugyanis a hó, ami akkor esett, mielőtt vámpírrá változtam volna, már majdnem mind elolvadt, és több helyen is látszódott már a zöld gyep. Így csak most vettem észre, hogy mennyire ügyesen megművelt a gyep. Egészen a kerti tóig kavicsos utak vezettek járdaszegéllyel. A füvet biztosan nagyon gondosan nyírták, és a fákat is formára vágták. Ha tavasz lett volna, akkor az udvart minden bizonnyal ellepné a különböző virágtenger. Csak azt sajnálom, hogy így virágok zöme nappal nyílik, és én soha többet nem láthatom azt a színpompát már.

- Szóval, mit is szeretnél tudni? – kérdezte lazán. Szerintem, egyáltalán nem vett engem komolyan, vagy már előre tudta, mit akarok. De ez nem érdekelt, ettől függetlenül én még válaszokat szerettem volna kapni a kérdéseimre.

- Először is, hogy mit jelent az, hogy közvetett tag lettem, és mért váltott ki a többiekből ekkora csodálkozást? És mért állítottál be engem úgy, mintha a tulajdonod lennék? Vagy mért kell azt hinniük, hogy van köztünk valami?

Úgy gondoltam, az a legjobb, ha egyszerre zúdítom rá a kérdéseimet, mert biztosan mestere lehet a téma elterelésének, már pedig most mindent tudni szerettem volna.

Kényelmesen elhelyezkedett, mielőtt bármit is mondott volna. Az egyik lábát átvetette a másikon. Nem tudom, hogy a lazaságával bosszantani próbált, vagy eleve ilyen idegesítő természete van.

- Hát ez igazán egyszerű. – Színpadiasan mélyet sóhajtott, majd ennek tetejében még a hajába is beletúrt. Abba a fényes, egészséges, gyönyörű hajba. Nem tudtam mit tenni, el kellett ismernem, hogy többek közt a haja is tökéletes. – Közvetett tag úgy lettél, hogy egy mestervámpír változtatott át. Az a mestervámpír, aki a klán vezére. Ezért is csodálkoztak rád a többiek, ugyanis ez elég ritkán történik meg, mert ezzel egyből plusz erőre tettél szert. Erősebb vagy, mintha egy százéves vámpír változtatott át, de kell azért néhány hétnyi gyakorlás, hogy tisztában is legyél ezzel. De ha egy kicsit kiképezted magad, akkor nagyjából egy százéves vámpírnak fogsz megfelelni, ami még a mi időszámításunk szerint is egy szép kor. Csaknem mesternek számítasz, de ehhez még kell azért pár évnyi tapasztalat, és kemény edzésekkel a harcmodorodat is a tökélyre fejlesztjük. És bár bőven akadnak irigyeid is, de nem kell emiatt aggódnod. Többet között éppen ezért nyomatékosítottam, hogy az enyém vagy, senki sem érhet hozzád.

- Többek közt?

Felhorkant.

- Ne is haragudj, de nem fogok mindent a szádba rágni! – vágta hozzám egy kicsit dühösen, holott már egészen barátságosan kezdtünk elbeszélgetni.

Nem értettem a mérgét, elvégre semmi különöset nem mondtam. Vagy legalábbis nem vettem észre magamat.

Mindenesetre a harccal meg ezzel a kiképzéssel felkeltette az érdeklődésemet. Eddig abszolút nem voltam az erőszak híve, de most, hogy megerősödtem, már szerettem is volna használni az új képességeimet, és talán valami hasznosat is tudok majd művelni. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy kihez is kellene pártolnom, de a szívem és az eszem egy része Sergiohoz húzott. Azt hiszem, ez csak azért volt, mivel a teremtőm, és ezáltal kialakult köztünk valami kapocs, és én elméletileg hűséggel tartozom neki. De ebben a hűségben egyáltalán nem voltam annyira biztos. Eddig kegyetlenül és gorombán bánt velem.

- És akkor most arra is méltóztassál választ adni, hogy mért hitetted el, hogy van valami köztünk?

- Jaj, ugyan már! Az elején ezzel védtem meg az életedet, hogy ne kelljen más vámpírt szolgálnod, most mégsem vonhatom vissza, hogy bocsika, hazudtam. Ez jó neked is, nekem is.

Igen, én is fantasztikusnak találtam...

- Remek. És emiatt lotyónak hisznek engem.

Bár már ez is lépés volt, hiszen nemrég még azt vettem biztosra, hogy egyáltalán nem lesz barátom, és senki sem fog érdeklődni miattam, most meg azt hiszi a környezetem, hogy a főnökkel hetyegek. Azért látszik, hogy mennyire változik is a világ.

- Senki sem hisz annak. Felejtsd el az emberi erkölcsöket, mert itt teljesen más világ van. Ettől nem lennél kevesebb.

Szerettem volna még megkérdezni tőle, hogy ez azt is jelenti, hogy simán megcsalják a párjukat is, ha már tényleg nem számít az erkölcs. De inkább nem kérdeztem meg, inkább nem voltam kíváncsi a válaszra. Meg eleve már így is egy csomó dolgon kell agyalnom, előre féltem az edzésektől, amik ezek után rám vártak.

Felpattantam a helyemről, mivel nem éreztem, hogy tovább kellene feszegetnünk a mai beszélgetést. Egyszerűen elindultam visszafele a többi vámpírhoz. Már nem féltem tőlük, egyáltalán nem tartottam miattuk, hiszen én is egy lettem közülük, és az egyik legerősebb vámpír a védelmébe vett. Jó, ilyen szempontból hasznos volt ez a beszélgetés, csak ne húzná fel folyton az agyamat Sergio.

Az emberek és a vámpírok elkeveredtek egymással, és hála az éles hallásomnak, nagyon is hallottam, hogy mire készültek. Azt hiszem, ide tennék egy tizennyolcas karikát, méghozzá egy nagyon erős tizennyolcas karikát. Hiába voltam már én is nagykorú a magam kereken huszonkettő évével, még így is zavarba jöttem, és kétségbeesetten próbáltam a kellemesebb beszélgetések felé koncentrálni, mint a fentebbről jövő zajokra. A kellemesebb beszélgetések közé pedig a vérivás tartozott, amitől önkéntelenül is összeszorult a gyomrom. Éhes voltam.
Szerettem volna megtalálni az őrzőmet, Michaelt is, de nem láttam, hogy a teremben lenne. Biztosan ő is kifogott magának egy embert, és éppen vele múlatja az időt, hiába jelölték ki hozzám. Nem mintha emiatt bánkódtam volna. Bár nem hinném, hogy Sergio jó néven venné, ha az egyik embere elhanyagolná a kötelességét. Nem mintha fel akarnám dobni nála, az nem az én stílusom volt, csak azért eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha pont miattam kerülne bajba.

Egy kicsit szerettem volna én is elvegyülni a többiek között, de egyrészt senkit sem ismertem, másrészt éreztem, hogy mindenki furán viszonyul hozzám, hiszen az asztalnál is egyértelműen a tudtomra adták, hogy nem igazán kedvelnek engem. Többen megbámultak, illetve olyan halkan sugdolóztak a hátam mögött, hogy még én sem tudtam kivenni a szavakat, amiket meg ki tudtam, azt már említettem. Sergio szóba hozta, hogy lesz egy-két irigyem is, de más volt az, amikor a gyakorlatban kellett velük megbirkóznom, és meglehetősen tétlen voltam, ami eléggé elkeserített. Talán, ha egyszer rászolgálnék arra, hogy Sergio megfelelő embert választott arra, hogy a saját vérével keltse vámpírlétre, akkor békén hagynának. Így sem piszkáltak feltűnően, de ezektől az apróságoktól is meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. Nem baj, egyszer majd csak megszoknak, vagy én tűnök el innen.

Végre megláttam egy ismerős, kellemes arc közeledtét felém. Veronica volt az. Ezúttal egy sima testhez simuló, vörös ruhát viselt, a haját egy laza kontyba felfogta. Csodálatosan nézett ki. Tipikusan az a nő, aki után megfordulnak az utcán. Láttam rajta, hogy kipirult az izgalomtól, hogy újra láthat, főként, amiért vámpírrá változtam. Ebben nem tudtam osztozkodni a lelkesedésén, de azért örültem a viszontlátásnak. Legalább egy valaki nem sutyorgott a hátam mögött.

Szerettem volna megtartani kettőnk közt egy kis távolságot, de ő más véleményen volt, és szorosan megölelt. A nyaka túlságosan közel került hozzám, és éreztem a pulzálását a zamatos vérnek. Összefutott a nyál a számban, de volt még annyi önuralmam, hogy ne ugorjak neki, annyira szerettem volna belé harapni, hogy táplálkozzam. Semmiképpen sem szerettem volna pont neki fájdalmat okozni, de átkoztam, amiért nem volt tisztában az új vámpírok gyengeségével. Akkor megtartotta volna köztünk a távolságot vagy inkább elkerült volna. Nem nekem kellene visszafognom magam.

Szerencsére sértetlenül fejezte be az ölelést.

-Ó, Christine, el sem hiszem, hogy pont belőled lett vámpír! Hiányzik ám a jó öreg lakótársam.

Próbáltam a témára koncentrálni, és elfeledni az előbbi kis gyengeségemet, de folyton csak az járt a fejemben, hogy vajon milyen lehet az íze. Mennyire szeretném őt megharapni, hogy csillapítsam az éhségemet.

Valójában nekem is hiányzott ő, mert bár nem igazán voltunk egyformák finoman szólva, azért eléggé megkedveltem, és ő volt az egyetlen, akihez bizalommal fordulhattam. Csak nem tetszett, amiért minden vámpírral összefeküdt, tálcán kínálta magát nekik, ezek meg nem olyan dolgok voltak, amiket én elfogadnék, vagy végre hajtanék. De ennek ellenére tényleg néhányszor nagyon kellemesen elbeszélgettünk, és ilyenkor kiderült, hogy mennyire kellemes személyisége van, ha nem csak a vámpírokról tud beszélni. És legalább az én közelemben türtőztette magát

-Ö… hát hidd el, nem akartam az lenni!

Bólintott.

- Tudom. Sajnálom.Gyere, menjünk egy félreeső helyre! Ihatnál a véremből.

Ez a mondat fájóbb volt a fejemnek, mintha kalapáccsal vertek volna agyon. Teljesen megmerevedtem. Nem, valamit nagyon félreérthettem. Igaz, hogy Veronica szőke, de ennyire még ő sem lehet ostoba. Nem invitálhat meg engem egy lakomára, amiben ő lenne a főmenü. Ez tragédiával végződne, és hogyan is festene az, ha a hátam mögött ezek után azt terjesztenék, hogy egyetlen egy emberrel jöttem ki, de abból is ebédet készítettem. Valószínűleg örökké ezzel szívatnának.

- Mit mondtál? – Reméltem, hogy csak az éhségtől káprázott a fülem, és tényleg nem ebédelni hívott.

De türelmetlenül dobbantott egyet a lábával, és a karomnál húzni kezdett. Csak most éreztem, hogy az emberi erő mennyire is jelentéktelen a vámpíréval szemben. Meg sem bírt mozdítani, és nem is akartam menni. Pontosabban de. Nagyon is enni akartam, és iszonyatosan nehéz volt ellenállni a kísértésnek. Csak ez az egész olyan undorítónak tűnt. Inni egy jóbarátom véréből, akire mindig számíthattam? Na nem!

- Ugyan már! – kiáltott fel. – Elfelejteted, hogy én mért is vagyok itt. – Tettetett sértődéssel magára mutatott. – Kajás dobozok. Még te mondtad ezt nekem az egyik nap. Na, gyere már! Ne kelljen neked könyörögnöm, mert itt hagylak, és keresek helyetted egy másik vámpírt, akit nem kell győzködnöm. Tudom, hogy éhes vagy. Valamit én is megtanultam azért a vámpírokról. Ha nagyon sápadtak, akkor vér kell nekik. Te pedig meglehetősen hulla fehér lettél.

A maradék akaraterőm is elszállt, és csak bólintani voltam képes, holott tudtam, helytelen, amire készülünk, de tényleg elnyomta az éhség az agyamat, nem bírtam már bölcs döntést hozni, és csak a magamba vetett hitem maradt, hogy ne történjen semmilyen rossz az étkezés során. Talán Veronica nem tudta, vagy elfeledkezett arról, hogy a friss vámpírokkal nagyon óvatosan kell bánni, mert az éhségük a legnagyobb fegyverük, és könnyen szerencsétlenségbe torkolhat egy étkezés. Próbáltam bízni magamban, ha már ő bízott bennem, de jó adag félelem is volt bennem. Még nem ittam emberből, és nem tudom, hogy felügyelet nélkül eshetek túl az első alkalmon. Most már teljesen mindegy volt, innen nem tudok megállni.

A közös szobánkba mentünk, legalábbis ami régen az volt, és az ő ágyán ültünk le. Láthatóan semmi izgatottság nem volt benne, nem úgy, mint bennem. Néhány tincs a vállára omlott a hajkoronájából, azokat eltolta az útból, felfedve a gyógyult vagy éppen félig gyógyult sebeket, amik régi harapásoktól származtak. Nekem is volt egy, de amikor vámpírrá változtam, akkor elvesztettem a heget is. Nem mintha sírtam volna érte, ugyanis cseppet sem voltam oda azért, hogy Sergio jelét cipeljem a nyakamon.

- Gyerünk már, talán betojtál? – Próbált engem ugratni, de cseppet sem voltam poénos kedvemben. – Ne túl sokat, ha lehet. Még maradjon nekem is. Tudod, egyelőre én még nem lehet vámpír.

Eluralkodott rajtam az éhség, és végül a nyakába haraptam. Nem tudtam előtte, hogyan kell emberből enni, de most az ösztöneim helyesen megsúgták, mit kell tennem. Úgy cuppantam rá, mint a pióca az emberre. Végül is be kellett látnom, elég sok volt a közös bennünk: mindketten oda voltunk az emberek véréért. Bár hogy is mondjam, nem volt valami hízelgő magamat egy féreghez hasonlítani.

Éreztem a vér fémes, íncsiklandó ízét a számban, ahogy végigfolyt a torkomon, egészen a gyomromig, teljesen betöltve a számat. Tényleg nem érthettem, hogy régen hogyan sóvároghattam olyan ételekért, mint a pizza vagy a hamburger, amikor ez mindkettőt teljesen felülmúlta. Ezt az ízt nem lehetett semmihez sem hasonlítani, és próbáltam egyre mohóbban és mohóbban nyelni, mintha sose lenne elég belőle. Amikor még ember voltam, és Sergio ivott belőlem, rettentően undorítónak találtam, de mostanra ez számított az egyetlen élelemforrásomnak. Jó, ha emberként kellett volna innom valaki véréből, akkor biztosan kiköptem volna, képtelen lettem volna lenyelni, de mostanra olyan volt, mint maga a legfinomabb hétfogásos menü. Ráadásul vámpírként nem kellett attól tartanom, hogy valamilyen betegséget összeszedek majd, míg emberként számtalan vérben lappangó betegséget elkaphattam volna, mint például az AIDS. Mert hát valljuk be, aki ennyire cserélgeti a partnerét, mint Veronica, annál könnyebben előfordulhat ez a betegség.
Az agyam minden mértékben kikapcsolt. És csak az étel érdekelt. Semmit sem észleletem a külvilágból, lassan arra sem emlékeztem, hogy kinek a vérét iszom, csak abban reménykedtem, hogy még bőven akad belőle. Egyre több nedű jött belém, miközben hallottam, ahogy sikoltozik, de az agyam nem bírt semmit sem felfogni. Nem tudtam elképzelni sem, mi baja lehet, az volt a fontos, hogy én minél jobban belakomázzak. Semmivel nem törődtem.

Hirtelen a szemközti falban találtam magam, félig-meddig még a téglák is kitörtek a helyükről, ahogy erőteljesen becsapódtam. Egyből az jutott eszembe, hogy vissza kell mennem, enni. Mikor megpróbáltam az élelemforrásomat megtalálni, mozdulni sem bírtam, mert legalább négyen lefogtak, és a földhöz szegeztek. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mit is tettem.

Láttam, ahogy egy számomra ismeretlen vámpír hajolt Veronica élettelen teste fölé, és megvágta a csuklóját, hogy a lányt megitassa a vérével. Hogy vámpírrá tegye őt. Ez volt életem legkijózanítóbb valósága: megöltem egy embert a saját mohóságom miatt. Egy olyan ártatlan embert, aki csak jót szeretett volna nekem, és miattam éppolyan szörnyeteg lesz, mint amilyen én is vagyok. Eddig hittem benne, hogy valahogy majd sikerülni fog a vámpírt elzárni bennem, és lehetek az, aki voltam eddig is, de csak kibukott belőlem a gonosz. Most már egy gyilkosság súlyával kell továbbélnem.

- Engedjetek el! – kértem azokat, akik szó szerint rajtam ültek, de már régóta nem mozdultam. Egy ideig teljesen mozdulatlanná meredtem.

Szerettem volna minél előbb kijutni innen, hogy ne is lássam egész egyszerűen a tetemet, amit magam után hagytam. Az ember nem futhat el mindig a felelősségvállalás elől, de egyszer-kétszer lehetne kivételt tenni, nem? Persze Veronica nem halt meg véglegesen, hiszen hamarosan vámpírként újjáéled, de az nem ugyanaz. Attól még a teste ugyanolyan halott, csak éppen valami mutáció miatt magához tér.

Hiába könyörögtem nekik, továbbra sem eresztettek el, még mindig a padlóhoz szegezték az egész testemet. Talán azt hitték, hogy képes lennék mészárlásba kezdeni, miután egy lelket már kioltottam. Nem, természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy odamegyek az emberek közé, és elkezdek mindegyikből inni, de sokkal inkább kedvem lett volna elbújni valamelyik sötét helységbe, had szégyenkezzek egyedül.

- Szálljatok le róla! – jött a spanyol akcentusú hang, mire mindenki abban a pillanatban magamra hagyott, így felkelhettem volna.

Próbáltam Sergio arcát tanulmányozni. Valamiért előtte még jobban szégyelltem magamat. De nem tudom megmondani, hogy mért. Talán példát akartam neki mutatni, hogy remekül meg fogok birkózni majd a vámpírélettel, amibe belekényszerített, de már az első akadálynál elbuktam. Innentől kezdve meg alighanem kegyvesztett lettem, hiszen szégyent hoztam rá. Ha ez kitudódik, akkor jogosan kérhetik számon a többiek, hogy akkor mért is engem változtatott át.

Semmit sem lehetett róla leolvasni, futólag pillantást vetett az áldozatra. Az idegen vámpír befejezte az etetését, most éppen ölbe kapta Veronicát. Mikor magamhoz tértem, én is aludtam előtte pár órát, és bezártak egy üres szobába. Gyanítom, Veronicára is ugyanez vár. Egyre erősebben gyötört a lelkiismeret-furdalás. Ráadásul az a szörnyű hét, míg elzárva lesz tartva. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy az maga a pokol.

Lábra vergődtem, ahogy Veronicát cipelték el, és én is szerettem volna kiiszkolni az ajtón, de Sergio azelőtt elkapott a karomnál fogva, mielőtt megérezhettem volna a pillanatnyi szabadságot.

- Eressz el! – sikítottam a képébe, de teljesen feleslegesen. – Megöltem Veronicát. Nézd, mit tettem vele!

Sergio erejét hűen jellemezte, hogy simán lecipelt engem a szobájába, hiába tiltakoztam minden erőmmel. De amint rájöttem, hogy csak vigasztalni szeretne, egy kicsit megnyugodtam. Leültetett az ágyára, és szorosan mellettem foglalt helyet. Legalább itt nem volt semmiféle holttest, és ez nekem most bőven elegendő is volt. Veronica már úgy sem fog emberként feltámadni, csak vámpírként. Ennek ellenére egy kicsit furcsának találtam a gesztusát, hiszen nem voltunk mi ennyire jóban, de azért rendes volt, hogy ezzel is kedveskedni akart nekem.

- Nem te voltál a hibás! Semmiképpen sem. – a hangja szokatlanul lágy volt, a spanyol akcentus még erősebben érződött a hangjában. – Új vámpír vagy, ilyenkor melléd helyezünk egy őrt, aki úgy látszik, most nem állt a helyzet magaslatán. Michael hatalmas hibát követett el, amikor magadra hagyott téged, de ezt vele később fogom megbeszélni. Az új vámpírok nem tudják kordában tartani az éhségüket. Ezalatt az egy hét alatt, míg el voltál zárva, rengeteget fejlődtél az önmegtartóztatásban, de korántsem elég arra, hogy aktív társasági életet éljél egyedül. Nem mellesleg Veronica is hibázott. Elég rutinos már, tudnia kellene, hogyan kell az újoncokkal bánni. De ez már nem is számít, hiszen teljesült a leghőbb kívánsága, hiszen vámpírrá változik. Aki itt van, mint szeretne közénk tartozni egy nap, és neki most sikerült.

Jó, ez egy kicsit tényleg segített a lelkemen, hiszen Sergio rávilágított arra a tényre, amit már előtte is tudtam. Veronica igenis vámpír akart lenni, ezért szegődött el ide, hogy teljesítse a vámpírok minden kívánságát. Talán még hálás is lesz nekem, de attól az még tény marad, hogy kioltottam az életét a falánkságom miatt. Éppen emiatt többé nem akartam vért inni. Senkiét. Többé nem kockáztathatom meg, hogy ez megismétlődjön.

- Köszi, amiért megpróbálsz felvidítani. – Komolyan őszinte hálát éreztem, semmi irónia nem volt a hangomból, és bár pont Sergio volt az, akitől a legkevésbé számítottam az együttérzésre.

Szélesen elmosolyodott, ahogy mélyen a szemembe nézett. Olyan emberinek tűnt, túlságosan is. Eltűnt belőle a gonosz, jégcsap vámpír, akinek minden egyes mozdulata halálos fenyegetést jelentett. Inkább egy átlagos férfinak tűnt átlagon felüli kinézettel. Ha nem tudnám, hogy a felszín alatt ki is lakozik benne, akkor talán rá is hajtanék. De így nem. Ugye tényleg nem? Mert a gonoszság számomra az egyik legvisszataszítóbb tulajdonság a világon, és nem élnék olyan kapcsolatban, ahol rettegnem kellene a páromtól. Ennek ellenére kezdtem őt megkedvelni. Jajj nekem. Vagy inkább ezt nevezhetjük megszokásnak? Nem tudom. De tényleg sajnáltam, amiért nem volt egy kicsit kellemesebb jelleme, bár lassan elfogadtam őt így is. Nem most kellene amúgy sem ezzel piszkálnom, hiszen most egyedül ő törődik velem a rengeteg másik vámpír között.

- Most már rendben vagy?

Bólintottam, ahogy felvettem vele a szemkontaktust. Akaratlanul is azon kezdtem álmodozni, hogy milyen lenne, ha megcsókolna. Lehet, már tényleg nem vagyok normális, de nagyon is el tudtam volna képzelni, ahogy a puha, telt ajkai megérintik az enyémet, és beleveszek a csókjába. Még ha nem is szabadott volna megtörténnie köztünk, legalábbis szerintem, akkor is vonzódtam hozzá, de ugyanakkor ő is hozzám. Komolyan, szinte vibrálni kezdett a levegő köztünk, éreztem.

- Most már igen.

Az arca veszedelmesen közel került az enyémhez, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, és most már szinte láttam, ahogy az összekeveredett energiáink szikrázni kezdenek. A kezét a combomra fektette, amiből arra következtettem, hogy tőlem várt valami jelet. Legyen akár az kezdeményező vagy visszautasító, nem akart ajtóstul rohanni a házba, ez egy újabb plusz pont neki, szinte már nem is hittem volna pont róla, hogy ennyire rendes is tud lenni. A mai nap a meglepetéseké. Ha dobogna a szívem még, akkor eszméletlenül püfölné a mellkasomat, és az ájulás veszélyeztetne, most viszont az egyre erősebb fizikai vonzalom bontakozott ki bennem, és mindennél jobban vágytam arra a csókra. Az elsőre. És igen, tényleg tőle akartam az elsőt. Ki más is lehetne az első pasi, mint nem az a srác, akit a leghelyesebbnek is ítélek, még ha néha félek is tőle? Félek tőle, de ugyanakkor nagyon dögös, nagyon szexi.

Csak nagyon kis ideig civódtam, majd megragadtam a pólójánál fogva, és magamhoz rántottam. Neki sem kellett több biztatás, olyan hevesen megcsókolt, hogy azonnal éreztem a vér izét a számban, ahogy a szemfogaival felsértette a bőrt. De ez nem hogy eltántorított, inkább még jobban izgalomba hozott, ahogy az ajkaink vadul falni kezdték egymást. Pont olyan puhák voltam, mint amilyennek látszottak, és sokkal-sokkal finomabb, mint azt valaha elképzeltem is volna. A kezét a tarkómra tette, én pedig a hátába markoltam a ruha anyagán keresztül. Így is felfedeztem a dagadó izmokat. Hosszan eljátszadozott a nyelvemmel, miközben a szemfogaink gyakran összeértek, vagy éppen sebet ejtettek a másik szájában, de hála a gyors gyógyulásunknak, nagyon hamar elmúltak, bár így is ittunk pár cseppet a másik véréből. Ez nem volt annyira tápláló, mint az emberi vér. Sokkal másabb hatást váltott ki. Sokkal vadabbá és követelőzőbbé tett, és egyre jobban ráéreztünk a másikra. Sokkal bensőségesebb lett a csók, és éreztem, ahogy a kezeim alatt a ruha néhol megadta magát, hiába próbáltam egy kicsit is visszafogni magamat.

A nagy hévben, hátradöntött, és úgy kóstolgatott tovább. A szája letévedt a nyakamra, pontosan oda, ahol nemrég még a nyaki ütőerem dobogott, mostanra viszont már csak az egyik erogén zónám maradt. Ugyan ez a szerelmi dolog kimaradt az emberi életemből, de biztos voltam benne, hogy senkivel sem lett volna ennyire intenzív az élmény. Már majdnem olyan volt, mintha szerelmeskedni kezdtünk volna, főként mikor Sergio a szoknyámat próbálta felhúzni, majd a csípőjét nekem dörgölte. Ó, és igen. Éreztem, hogy ott már nagyon kemény, és ez még inkább beindított. De nem szabadott. Tudtam jól, és emiatt nem voltam képes elengedni magamat.

Határozott mozdulattal ellöktem magamtól, és bár mindennél jobban szerettem volna kitapogatni a kockákat a hasán, be kellett látnom, hogy már így is rettenetesen elvetettem a sulykot. Nem ilyen hirtelen és nem ilyen gyorsan kellett egymásnak esnünk, de az a vicces, hogy egyáltalán nem éreztem magam rosszul miatta. Minden annyira új élmény volt, és csak azt bántam, hogy ez emberként kimaradt az életemből. Talán akkor sem lett volna nagy tragédia, ha hagyom, hogy most már egymáséi legyünk, de az eszem értelmesebbik része azt mondta, hogy nem most és nem is vele, amivel egyet is értettem. Sergio testileg a legjobb fiú, akit valaha is láttam vagy éppen el tudtam volna képzelni, de nem csak a külső a fontos. Lényeges, hogy ne legyen túlságosan tuskó az illető, és ő eléggé az volt. Vagy csak megjátssza magát. Akárhogyan is, mielőtt bármi történne, egy kicsit jobban meg kellene őt ismernem.

Sergio nem ellenkezett, mikor elutasítottam, inkább megbánást láttam a szemeiben. Nem akartam, hogy pont miattam érezze magát rosszul, hiszen ez gyakorlatilag csak egy kis kóstolgatás volt. Eligazította a ruháját magát, már ami a pólójából megmaradt, majd próbálta velem felvenni a szemkontaktust.

- Ne haragudj! – kérte, és a hangja nagyon őszintének tűnt.

Nevetni kezdtem, de csak szolidan. Még mindig a történtek hatása alatt voltam. Most már értettem, hogy az emberek mért csókolóznak annyit. Eddig csak holmi nyálas dolognak tudtam be, de nagyon is maradandó élmény minden egyes csók, még ha emberként talán egy kicsit különbözik is.

- Vicces, hogy néha egy hatalmas tahó vagy, de most őszintén bocsánatot kérsz olyanért, amiben én is bűnös voltam – vettem a szemére nevetve. Nem tudom, honnan jött a pillanatnyi jókedv, talán már magam is éreztem, hogy nem vagyok többé ember.

Nem úgy, mint Sergionak, aki nem osztozkodott velem a jó kedvemben, inkább komoran nézett rám. Nem, most azt akartam, hogy vidám legyen, ha már velem sikerült elfeledtetnie a szomorúságot, ő sem maradhat ilyen komor. De nekem nem voltak meg a megfelelő módszereim a felvidításra.

- Igen, valóban nem viselkedtem valami tisztességesen, de mint mindennek, ennek is megvoltak az okai. Nem jellemző rám, hogy rosszul bánnék a nőkkel, akár elhiszed, akár nem.

Most az én arcom vált egy kicsit komorabbá, bár igyekeztem elrejteni az árulkodó jeleket. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Azt nem mondanám, hogy féltékeny lettem volna. Vagy talán egy kicsit mégis? De mért lennék pont rá? Hiszen már letisztáztam magamban, hogy sosem járnék vele.

-Ó, és mi ez a többes szám? Minden nővel?

Sóhajtott.

- Belegondoltál, hogy közel s távon úgy nyolcvanszor idősebb vagyok nálad? Szerinted világéletemben jól viselkedtem, sosem voltak kilengéseim? De igen, voltak. Bár hosszabb távon nem jellemzőek rám az egyéjszakás kalandok, de volt, mikor nagykanállal habzsoltam az életem. Nem tudom, de szerintem mostanra egy kicsit sikerült lenyugodnom. Talán megöregedtem. Mostanában csak akkor fordult velem elő ilyesmi, ha nem volt senkim, ha nem szerettem senkit, de ez talán bocsánatos bűn.

Hirtelen arra ébredtem, hogy túlságosan is privát témát hoztunk fel. Legalábbis nagyon olyanba merültünk, amihez semmi közöm nem volt. Mégsem akartam befejezni a társalgást, bár reszketés futott végig a hátamon, mikor ténylegesen belegondoltam abba, hogy én eddig még alig éltem, ő vele meg már gyakorlatilag minden megtörtént, ami megtörténhet egy emberrel. Sőt, tekintve az éveinek a számát, még több is.

- És ha most tovább engedtelek volna, akkor én egy újabb egyéjszakás kaland lettem volna számodra? Vagy esetleg hosszabb távon a szeretőddé tettél volna?

Meglepte az ellenséges hozzáállásom, és miután elhangzottak a cseppet sem barátságos szavak a számból, egy kicsit engem is elborzasztottak. Pedig semmi olyat nem mondott, amitől fel kellett volna kapnom a vizet, ráadásul nem vagyok én alapból ennyire undok.

- Nos, finoman szólva te egy bombázó vagy, és nem hazudok. Vonzódom hozzád fizikailag. Napról-napra egyre jobban. Ugyanakkor, ha te nem akarod, én azt teljességgel tiszteletben tartom.

- Most akkor mi is van? – kérdeztem vissza türelmetlenül, mert abból, amit összehordott itt nekem, nem sok mindent tudtam leszűrni.

- Semmi – mondta egy kis hezitálás után. – Ideje lenne végérvényesen is elfogadnod, hogy nem vagy már ember.

Valamiért úgy érzem, hogy neki is kényelmetlen volt már az előző meghitt pillanat, és ahogy észhez tértem egy kicsit, már meg is bántam, amiért ilyen személyesen elcsevegtünk. Vagy legalábbis próbálkoztunk.

Valóban nem voltam már ember, és jelenleg nem is éreztem magam annak. Olyan messze éreztem magam tőlük, mintha sosem lettem volna ember. Jelenleg túl sok energiám volt, ami világossá tette, hogy mi vagyok.

Sergio váratlanul elmosolyodott.

- Készen állsz a kiképzésre?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés