Olyan hirtelen lett minden tiszta körülöttem, mintha el sem ájultam volna. Pedig emlékeztem, amikor földbe csapódtam, és azonnal az eszméletemet vesztettem. Akkor utolsó gondolatom az volt, hogy ebbe biztosan belehalok, de ezek szerint mégsem. Most itt voltam. Csak nagyon, nagyon éhes voltam, és minden annyira zavaros lett körülöttem. Minden annyira más volt, de nem tudtam megmondani, hogy mi változott. De valami mégis. Méghozzá nagyon. Valami bennem nem stimmelt, nem a megszokott volt.

Kinyitottam a szememet, és olyan élesen körvonalazódott minden körülöttem, hogy majdnem megvakultam. Egy egyszerű, fehér szobában feküdtem, pont olyanban, mint ahová először vittek. Semmi berendezés nem volt, csak az ágy, amin ültem, és a vörös padlószőnyeg. De most olyan furcsa volt. A fal is. Láttam a repedéseket, és a kisebb hibákat is rajta. Egy pók mászkált a hozzám legközelebbi falon, láttam a szőrös lábait is, és ha lett volna elég időm rá, akkor még a szőrszálakat is képes lettem volna megszámlálni egyenként. Mitől javult fel ennyire a látásom? És a hallásom is. Hallottam, ahogy fent beszélgettek. Éppen azt vitatta két halandó, hogy idelent új vámpír van, és hogy milyen eszközökkel kell alkalmazkodnia majd az ittléthez, de nem igazán figyeltem most erre oda. Elborzasztott az állapotom. A szaglásommal pedig éreztem a fal penészes illatát annak ellenére, hogy a festék friss elegye is került a levegőbe. De ami szintén szokatlan volt, hogy nem éreztem magam sehogy. Nem voltam se jól, se rosszul, egyszerűen csak voltam. De valami mégis változott bennem. Már nem féltem, nem reszkettem, de valami furcsaság belül mardosott.

Ekkor hirtelen megvilágosodtam. Úgy ugrottam volna ki az ágyamból, mintha szöges lepedőn feküdtem volna, és olyan lendülettel vetettem ki magam, hogy még én magam is meglepődtem. Meg azon is, hogy egy ilyen gyors felkelés után még csak nem is szédültem. A rémületem ellenére nem éreztem, hogy a szívverésem szaporodott volna, vagy a pulzusom is változott volna. Nem is volt szívverésem, se pulzusom. Vámpír lettem!

- Csak nyugodtam, Christine! – szólalt meg egy hang a hátam mögött.

Sergio volt az. Felesleges volt oda néznem, hiszen felismertem a hangját, amely ezúttal szokatlanul éles volt a hallásomnak. A spanyol akcentusa így még jobban kiérződött. Az energiája úgy pulzált kettőnk közt, hogy azt hittem, megfulladok. Soha eddig nem éreztem ilyet, nem éreztem az erejét, most meg olyan, mintha kinyúlnék, és kézzel tapintható lenne. Ez elég rémisztő tény volt, de korántsem annyira, minthogy csatlakoznom kellett ezekhez a szörnyetegekhez. És immár hiába szidtam őket, én is eggyé váltam közülük, én is egy újabb vérszívó lettem.

Próbáltam higgadt maradni, de az a lehetőség, hogy megöltek, és a testemet örökre a földhöz kötötték, egy cseppet sem öntött el jókedvvel. Bár igazából, egyelőre nem nagyon sikerült felfognom, hogy a mai naptól kezdve nekem örök életem lett, és mindörökre huszonkettő maradok, mint ahogy attól féltem.

Egy pillanatig nem mozdultam, és próbáltam megszokni az új képességeimet, ami nem volt könnyű. Minden annyira más lett, mindent sokkal intenzívebben éreztem, még a döbbenet is erősebben hatott rám. Olyan intenzív volt minden, ez nem lehetett a valóság. Ilyen nincs. Nem lehetek én is vámpír!

- Meg… meghaltam! – sikítottam olyan vékony hangon, ami még engem is elborzasztott.

Könnycseppek folytak végig az arcomon, de mikor letöröltem őket, a kezem véres lett. Riadtan töröltem bele a ruhámba, és olyan erősen, hogy az majdnem elszakadt. Még mindig az az átkozott estélyi volt rajtam, amiben megöltek, vagy legalábbis Sergio földhöz csapott. Valami történt, mert hát csak vámpír lettem. És ez rosszabb, mint a halálbüntetés.
Nem éreztem, hogy elvágtam volna az arcomat, mégis mikor ismét megtöröltem, még jobban véres lett. Igazából semmilyen külsős sérülést nem érzékeltem, nagyon is jól voltam ilyen szempontból, túlságosan is jól.

- Ó, ne aggódj! Nem vérzik semmid, csak a vámpírkönnyek vérből állnak. Mostantól mindig vért fogsz sírni. Ez a lét ezzel jár. Sok mindenben megváltozik a tested.

Nem törődtem már a véres arcommal, hagytam, hogy lefolyjanak a földre az amúgy is vörös színű szőnyegre, majd dühödten Sergiora néztem. A harag sokkal jobban átjárt engem, mint eddig bármi is az életben. Még senkire sem voltam ennyire mérges, ha lehetett volna, megöltem volna.

- Mért? Mért öltél meg? Mit ártottam én neked?

Nem számítottam egyértelmű válaszra, mert már rég kiismertem őt annyira, hogy tudjam, mit is várhatok el tőle vagy éppen mit nem. Hát most sem sikerült nekem csalódást okoznia.

- Igen, megöltelek. Mikor a földhöz csaptalak, még valamennyire éltél, de már haldoklottál. De vámpírként igyekeztelek visszahozni, mielőtt még végleg feldobtad volna a talpadat, hiszen mégsem pazarolhattunk el egy ilyen csinos kis bútordarabot. Magyarán meglehetősen jó bőrnek tartalak. Ez elég kétséges volt, mert a szíved lassan felmondta a szolgálatot, de sikerült. Kiszívtam a véredet, és a sajátommal etettelek meg, mert csak ez az egyetlen mód, amivel vámpírrá változhatsz. Így vámpírként élhetsz tovább. Gondolom, most nagyon boldog vagy emiatt. Örök élet! – kiáltott fel valahogy úgy, mintha ez egy szenzációs dolog lenne, de igazából az ő hangja sem tűnt valami feldobottnak.

Én sem voltam az, és ezt ő is tudta. Hogy amit tett velem, azzal nagyon is boldogtalanná tett, és teljesen tönkrevágta velem az eddigi életemet. Ez egy olyan döntés, amit már sosem lehet visszacsinálni, mindörökre vámpír maradok, hacsak meg nem akarok halni. Bár tényleg irtóztam attól, hogy vámpír legyek, de saját kézzel képtelen lettem volna megtenni. Nem vetettem volna véget az életemnek.

- Te gazember! – ennyire tellett tőlem ebben a pillanatban! Túl feldúlt voltam ahhoz, hogy egy hosszú monológban elmondja, hogy mennyire utálom őt.

Nem tudom, hogy mi lelt belém, de megfogtam a kezembe eső első dolgot, és feléje vágtam teljes erőmmel, és először még én is meglepődtem. Főleg, amikor megláttam, hogy az ágy volt az. Kész csoda, hogy el tudtam mozdítani a helyéről, még nem voltam tisztában az új erőmmel, az új lehetőségeimmel. Ő meg se mozdult, míg az ágy ripityára tört körülötte, darabkái szanaszét estek. Mivel láttam, hogy ez sem hatott, egyenesen neki rontottam, bevetve minden erőmet. Felelnie kellett neki azért, mert az akaratom ellenére szörnyeteggé változtatott, még ha jelenleg nem is igazán vagyunk egy súlycsoportban. De ki kellett valakin töltenem a dühömet, és ki máson nem, ha nem pont ő rajta? Egy átkozott bandita!

- Inkább öltél volna meg! Nem akarok vámpír lenni! – ordítottam.

Teljesen kikeltem magamból, miközben püföltem, de elképzelni sem tudtam tovább így az életemet. Élet? Ez már nem is élet, csak az emberi test szenvedése. Mi lesz így velem? Hogy lehet így élni hosszabb távon, mert erre elképzelésem sem volt.

Egy ideig tűrte az ütéseimet. Gondolom azért, mert abban reménykedett, hogy majd ezek után egy kicsit megnyugszok, de akkor tévedett. Ha sebet okoztam is neki, pillanatok alatt eltűnt, begyógyult. Ugyanez volt igaz rám is, miközben a teljes erőmet felhasználtam rá, egy-két seb az én kezemen is keletkezett, de azonnal be is gyógyult. Nagyszerű, a sok rossz dolog mellett van egy jó is, de jelenleg ezt is édeskevésnek találtam. Komolyan, meg szerettem volna tudni, hogyan tudnám őt megölni. Nem akartam többet látni. Gyűlöltem tiszta szívemből.

Sergio megunta a csatát, elvégre úgy sem tudtam volna legyőzni, hiába próbálkoztam kitartóan, minket akkor is sok száz év erő és gyakorlás választott el, emiatt megfogott, majd maga alá gyűrt a földön. Az egész testével rám nehezedett, és mivel így is sokkal erősebb volt nálam, esélyem sem volt magamról lelökni. Komolyan, ha egyszer megtanulom, hogy a vámpírok hogyan harcolnak, az első dolgom lesz ezt a gazembert kinyírni. Ezt már százszor elismételtem, de egyszerűen nem bírtam e mellől tágítani.

Fújtattam alatta, bár már abszolút nem volt szükségem levegőre, talán a megszokásból, és hogy ezzel is egy kicsit elszivárogjon a mérgem. Egy ideig mozdulatlanul várta, hogy megnyugodjak, majd felkelt rólam. Gondoltam, hogy megint neki rontok, nagy volt a kísértés, de úgy sem leszek képes ma éjjel megölni, de nem felejtek. Meg fogom bosszulni a halálomat, és keseregve fog tőlem, bocsánatért esedezni az ezer kínzás között, mielőtt végleg megölném.

Ő úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, és ez ismét csak bosszantott engem, de már nem foglalkoztam vele. Ha más nem lesz, akkor amint lehetőségem van, le fogok erről a helyről lépni.

- Attól, mert vámpír vagy, nem vagy más. Lélekben éppen ugyanolyan maradtál, mint voltál – magyarázta, ahogy a ruháját kezdte magán eligazítani. Pontosabban, ami maradt belőle. Az ingét teljesen letéptem róla, így látszott a tökéletes, nagyon erős, nagyon kigyúrt felsőteste. Itt-ott vérfoltok hevertek rajta, de a hegek már el is tűntek róla. Valójában nagyon durván jól nézett ki, éppen ezért el is vettem róla a szememet, mert a csökönyös női agyam nem gátolhatott meg a bosszúban. – Csupán annyival változtál meg, hogy több az erőd és halhatatlan vagy. És persze van még néhány dolog, amit jobb lenne, ha most nyugodtan elmondhatnék veled, mert a vámpírlét alapelvei.

Remek! Nemhogy átváltoztam, még teljesen új szabályokat kell megtanulnom. Másra sem vágytam. Akkor inkább mentem volna egyetemre, ahol egy kicsit izgalmasabb dolgokat tanítottak volna nekem, minthogy hogyan ne süljek agyon a napon. Jaj, ha voltak is még néhány ábrándjaim az egyetemről, azok most végleg feloszlottak, hiszen így már nem fogom tudni elvégezni. Még vizsgázni se tudnék bemenni, mivel azt is nappal rendezik.

- Ha nem akarom tudni, akkor is elmondod, nem igaz? – kérdeztem egy jó adag megvetéssel a hangomban.

Leültem az ágy egyik darabkájára, és hallgatni kezdtem. Nem voltam fáradt, nem éreztem félelmet, csak iszonyatosan mérges voltam és éhes, ennek pedig valaki meg fogja inni a levét. Csak az már biztos, hogy az nem Sergio lesz. Legalábbis egyelőre. De majd egyszer képes leszek felül kerekedni rajta!

- Ez így van – mosolygott rám. – Soha nem tennénk kockára egyért az életünket, úgyhogy vagy betartod, vagy megölünk. Egyébként minket nagyon nehéz megölni, de gondolom erre magad is rájöttél már. Rajtunk semmilyen emberi nyavalya nem hat, így nem betegszünk meg holmi influenzától, ráktól és semmi mástól. De van más, amitől viszont rettegnünk kell. A Nap végzetes számunkra, mindenképpen kerülnünk kell, különben szépen megsülsz. És lehetőleg a fejünket se veszítsük el a szó szoros értelmében. Minden testrészünk újra kinő, ha leszakítják, de a fejünk nem. Azt nem lehet pótolni. Az ezüst is veszélyt teremt ránk. Ha ezüst éri a szívünket, gyakorlatilag halottak vagyunk. Egyéb testrészünket is érheti, de az nem öl meg minket, csak nagyon lelassít vagy harcképtelenné tesz. Még egy módszer van, amivel egy vámpír meg lehet ölni, méghozzá az, ha szénné ég. Az égési sérüléseket könnyű kiheverni, de ha mindenünk elég, akkor vége a dalnak. Nagyjából ez az, amitől tartanunk kell. Semmilyen keresztényi baromság nem használ, amiket esetleg az ilyen-olyan könyvekből, filmekből néztél ki. Sem a kereszt, sem a szenteltvíz. Ezek csak kitalációk, az emberek nagyon furcsa agyszüleményei. A vérivásról szólván, neked most beletelik pár napba, mire emberek közé mehetsz. Addig itt maradsz, mivel ez a legbiztosabb szoba, itt nem árthatsz senkinek, mert bizony jelenleg nagyon veszélyes vagy, akár meg is ölhetsz valakit, ha megérzed a vér illatát. Még nem tudod magad kontrollálni. Tasakból kapsz vért, mert félő, hogyha beengedünk hozzád egy embert, akkor azt a szerencsétlent szárazra szívnád, pedig elsősorban a friss vér táplálja a vámpírokat, a tasak csak átmeneti megoldás, ha már nagyon nincs más választás. Az emberi ételeket akár el is felejtheted, bár nem fog ártani, ha eszel, igazából semmilyen hatással nem lesz az életedre. Az emberi szerveid többsége leállt. Így a szíved is, a veséd, májad. Ó igen, és a méhed is, ami azt jelenti, hogy nem lehet gyereked. Tudom, ez fájó pont lehet neked, de hát valamit valamiért, bár gondolom egyelőre nem is tervezted a gyermekvállalást, hiszen nem volt még senkid. És a legfontosabb az, hogy nem szegülhetsz ellenem, hozzám tartozol, mivel én vagyok a teremtőd. Tehát amit parancsolok neked, az szent. Ha nem tartod be, akkor addig gyakoroljuk, hogy simán menni fog.

Hát komolyan, egy egyetemi előadás is lazább ennél. Sergio gyorsan felsorolta ezeket immár begyakorolt szónoklattal. Tudom, hogy csak nagyjából vázolta fel a helyzetet, ennél még sokkal bonyolultabb lesz, de ez a nagy rend nagyon is zavart. Utáltam a kötelességet, utáltam, amikor meg akarták nekem mondani, hogy mit tegyek, vagy éppen mit nem. Ennek ellenére tudtam, hogy nem lesz módom nagyon fellázadni ez ellen, mert nem hinném, hogy túl sok időt fecsérelnének az én hiábavaló betörésemre. Vagy megszokom, vagy megszököm.

Mégis az a része fogott meg a leginkább, hogy én tényleg az ő csapatának a részévé váltam, és nem kellett sokat gondolkodnom ezen, hogy tudjam, ez nem egy olyan kapcsolat, amiből csak úgy kedvemre távozzak, még ha Sergio volt az utolsó ember is jelenleg a világon, akit szolgálni szerettem volna. Ráadásul már régen felszámolták a rabszolgaságot, így nem kellene rá hallgatnom.

- Azt mondtad, mikor megöltél, hogy szemben álltok apámékkal. Ez azt jelenti, hogy ellene kell harcolnom?

Sergio arckifejezésére fájdalom ült ki, mintha legszívesebben ezt a kérdést meg se szerette volna hallani. Nos, ha tényleg le akarja győzni apámat, akkor nem rám számíthat. Talán ezt hajlandó lenne megérteni, bár lehet, csak azon az áron, ha dühében tényleg megöl engem.
Nem voltam egyben erőszak párti sem, a lételemem volt a béke, főként, a gyerekkorom emlékei miatt. A folytonos bujkálás és félelem, hogy valamilyen elmebeteg állatok kárt tesznek bennünk. Most már ismertem az igazságot apám állítólagos tartózásáról, amikor valójában csak egy vámpírt ölt meg, de túl fájdalmas volt erre gondolni. Most nem szerettem volna komplikálni a dolgokat.

- Sajnálom, Christine! – bökte ki végül egy kis ideig tartó hallgatózás után. Tényleg úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nem boldog amiatt, amilyen helyzetbe kényszerültem, de jelenleg nem hittem neki. Nem hittem el, hogy komolyan képes miattam aggódni ezek után. Csak jól megjátssza magát. – Őszinte leszek hozzád. Apádat meg fogom ölni. Már eddig is megtehettem volna, de vissza szerettem volna szolgáltatni a fájdalmat, amit ő okozott nekem. Amikor megöltelek, levágtam a fél karodat, és elküldtem neki az egyik szolgámmal. Mostanra azt hiszi, hogy halott vagy. Bár ahogy ismerem, nem sokkal lenne nagyobb vigaszt számára, ha megtudná, hogy vámpír vagy. Talán már sejti. Ezzel nem téged akartalak büntetni, de a volt feleségem sem tehetett róla, hogy meghalt helyettem. Megengedtük, hogy búcsúlevelet írj nekik, de igazából el sem juttattuk hozzá, csak nem akartuk a folytonos nyavalygásodat hallgatni. Ezzel egy kicsit talán megvigasztaltunk téged, de most már mindegy, hogy tudod-e az igazságot vagy nem. Vámpír vagy, most már hozzám tartozol.

Döbbentem hallgattam, amint kegyetlenül őszintén beszámolt a tettéről, és szinte fel sem bírtam fogni, hogy hogyan lehet valaki ennyire szívtelen és kegyetlen. Komolyan, ha most lenne itt egy ezüst karó vagy bármilyen hegyes ezüst tárgy, akkor már rég a szívében landolt volna. De mivel a szoba eléggé üres volt, nem volt benne semmilyen alkalmas fegyver.

Az egy dolog, hogy apám megölte a feleségét, biztos fájhatott is neki, de én akkor sem vétettem ellene, és nem éreztem tisztességesnek, hogy rajtam akarja leverni az adósságot, bár az sem lett volna nagyobb vigasz, ha apámat öli meg, hiszen akkor is veszteség ért volna minket. Mindenesetre biztos meg volt az oka, amiért megölte Sergio feleségét, hiszen az apám nem az a hidegfejű gyilkos volt, mint akinek Sergio próbálta beállítani. Túl rég óta ismerem, ez csak valami tévedés lehetett.

Csendbe burkolóztam, és magamban elmélkedtem. Arra számított, hogy majd ordítani kezdek vele, de nem volt értelme. Igen, ezzel magamat is megcáfoltam, mert nem voltam az a magamba zuhanós típus. Fájt, hogy ő lett a főnöklöm, de az biztos, hogy előbb leszek áruló, és ölöm meg őt, mint a tulajdon apámat. Sőt, az első állítás nagyon is valószínű.

- És mi ez a hűséges dolog? Ha elmegyek, visszahoztok?

Ismét csak kifürkészhetetlen lett az arca. Bár én is így tudnék játszani az arcommal, hogy ne látszódna rajtam a fájdalom és az iránta érzett gyűlöletem.

- Nem, nem hozunk vissza. Ha elmész, bármilyen ok is álljon mögötte, azzal a halálos ítéletedet írod alá, merthogy kivégzünk. Nem hagyhatod el a várost az én engedélyem nélkül, egyelőre még a kastélyt sem, és hidd el, az ilyen engedélyeket nem szoktam valami sűrűn osztogatni. Így védem a többieket.

Szóval most már börtönbe is voltam zárva, még szerencse, hogy egyáltalán volt kivel beszélgetnem, még ha a jelenlegi partnerem nem is az volt, akire vágytam. De akárhogyan is, ez az új fejlemény megfontolásra késztetett ismét, hiszen nem nagyon tudtam volna kisurranni, és ha mégis, utolérnének hamar. Nem érdekel, valahogy akkor is meg fogom ezt a helyzetet oldani, nem maradok itt az idők végeztéig.

- Szóval, akkor megölnétek?

Bólintott egyet.

-Ez nem túl tisztességes – jegyeztem meg morogva, mire ő felvonta az egyik szemöldökét.

- Mért? Szerinted az az lenne, ha miattad veszélybe sodornám az egész klánt? Csak mert te világot szeretnél látni? Hát nem. Bármilyen óvatosan is próbálkoznál ide visszajönni, még nem vagy profi. Könnyen a nyakunkra hozhatod az ellenségeinket, az pedig nagyon súlyos háborúba torkollana.

Még a nyakamba akarják varrni ezt is!

-Értettem – vágtam oda sértődötten. – Hm, esetleg nem kaphatnék valamilyen kaját? Mindjárt éhen halok!

Előkotort valamit a zsebéből, és kinyitotta a palackot. Ekkor valami állati ösztön felbukkant belőlem, és kikaptam a kezéből, amint megéreztem az émelyítő illatot. Pár másodperc alatt eltüntettem a tartalmát. Nem is érdekelt, hogy undorító vagyok, amiért vért iszom, csak az éhségemet próbáltam vele csillapítani, de úgy éreztem, egyelőre sikertelenül. A szervezetem még többet kívánt, rengeteg mennyiségben. Eszméletlenül jól esett, és még többet akartam. Semmi más nem számított, csak a friss vér. Akár a tetőt is elbonthatták volna felettem, az sem érdekelt volna jelenleg, csak legyen még több belőle. Te atyaég, mi lett belőlem?

- Még!

Sergio csettintett, és pillanatok alatt itt termett előttem egy halomnyi tasak vér, mert egy másik vámpír még hozott be. Eddig nem láttam, hogy a vámpírok ilyen kis tasakokból innák a vért, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé, hiszen ez is éppen úgy képes volt csillapítani a szomjamat. Éppolyan mámorító íze volt, éppolyan zamatos volt mindegyik.

Csupán egy jó félóra múlva kezdtem úgy érezni, hogy lassan elég lesz, de addigra rengeteg liternyi vért elpusztítottam, bár a pontos adatokról fogalmam sem volt, hiszen amíg ettem, semmivel sem törődtem, még azzal sem, hogy Sergio végig engem bámult. A kettőnk kapcsolata meglehetősen érdekesen alakult. Először rettegtem és utáltam őt, most utáltam és egyben csodálom is őt női szemekkel, ahogy az érzéseim sokkal jobban felnagyolódtak az ivás hatására. Vámpírként nézni egy vámpírra teljesen más, mint emberként szemlélni egy vámpírt. Már akkor is megnyerő külseje volt, de most, hogy éreztem a vibráló energiát is köztünk, egyszerűen tökéletes, leírhatatlan. Jó, sosem fogok beleszeretni, mert azt hiszem, az már nevetséges lenne, de most így jól lakva, egy kicsit jó volt nézelődni is. Kár, hogy nem egy hétköznapi fiú, akiben egy szemernyi gonoszság sincs, mert akkor megfontolnám vele a dolgokat. De így viszont sosem. Emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy mit is tervezett az apámmal.

Mikor az utolsó tasakot is megittam, akkor szembefordultam vele, hiszen tudtam, hogy lenne még mit megbeszélnünk.

- Most így jóllakottan egészen máshogy nézel ki. – Jobban szemügyre vett, de úgy tetőtől talpig nagyon alaposan, ahogy már csak egy férfi szokta a nőt. – Nagyon sápadt voltál, mintha a sírból rángattak volna ki.

Elképedtem, hogy mindezt pókerarccal vágta a szemembe, minta semmilyen humort nem szándékozott belevinni, holott technikai értelemben tényleg halott voltam. Nem vert a szívem, nem volt légzésem, leállt a vérkeringésem. Minden emberi szervem leállt, ami ahhoz kellett, hogy valaki éljen. De gyakorlatilag mégis éltem, hiszen itt voltam. A teljes öntudatom megvolt, csak belülről változtam meg. Jobbak lettek a képességeim is. De még mindig én voltam Christine.

De próbáltam megjegyzés nélkül továbblépni.

- Mikor vámpírrá változtattál, akkor nem lett volna elég, hogy egyszerűen kiszívod a vérem. Muszáj volt a körítés a földre dobással is? Tudod, megspórolhattál volna nekem egy-két rémálmot, ugyanis emlékszem még rá.

Elnyomott magában egy mosolyt, miközben ő is helyet foglalt az ágy egyik darabkáján. Remek, csak nem mesedélután következik, mert arra nem hinném, hogy annyira kíváncsi lettem volna.

- Úgy valóban könnyebb lett volna, ha az eredeti szándékom az lett volna, hogy a halhatatlanok sorába emellek, és egyszerű, megszokott módszerrel vámpírrá változtatlak. De a francba is! Kétszer próbáltalak már előtte is megölni, és még csak fel se tűnt neked! – Ez inkább mulattatta, semmint bosszantotta volna, de sikerült engem ismét meglepnie. – Először akkor, amikor a véredből ittam. Szárazra szerettelek volna szívni, és nem adtam volna a véremből, tehát halott lettél volna végérvényesen. De nem sikerült, mert egyszerűen nem voltam rá képes. Aztán mikor a part fele autókáztunk, szándékomban állt egy fának nekimenni. Nekem egy hajam szála se görbült volna, de te belehaltál volna, és az egész egy egyszerű autóbaleset lett volna. Mondanom sem kell, ez sem sikerült. Végül Christopher, aki a volt feleségem bátyja volt még emberkorukban, megkért, hogy a nyilvánosság előtt öljelek meg. Akkorra már eldöntöttem, hogy vámpírrá foglak változtatni. És ne kérdezd meg, hogy mért. Még mindig úgy hiszem, hogy egy ilyen csinos lányt kár lenne csak úgy kiiktatni.

- És arra nem gondoltál, hogy én valóban meg szerettem volna halni? – tettem fel neki a nagy kérdést, bár tudtam, hogy az én érveim vagy éppen érzéseim teljességgel hidegen hagyták, de én még mindig teljesen mérges voltam. Egyszerűen nem akartam feldolgozni, hogy már nem vagyok ember. Most már valami természetfeletti lény lettem, aki nem él, egyszerűen csak létezik.

Mélyen a szemembe nézett a barna szemeivel, miközben a közöny egyre inkább eltűnt a tekintetéből. Ilyen érdeklődést még sosem mutatott irántam, és erre muszáj volt nyelnem egyet. Nem attól, mert tartanék tőle, mert soha többet nem fogok, hanem mert olyan gyönyörűek voltak azok a barna szemek. Amilyen maga a fiú is volt, csak kár, hogy ő is egy vámpír, méghozzá eléggé gonosz, és ez az egy taszított benne. És ez sajnos éppen elég indok a meghátrálásra.

- Nem. Egyszerűen nem érdekelt. Megmentettelek, és most már életed végéig az én fennhatóságom alá fogsz tartózni, akár tetszik, akár nem. És ha azt hiszed, hogy egyszerűen meglógsz, és saját vámpírfalkát alapítasz, akkor nagyon tévedsz, mint azt már említettem neked. Gondolom, a kérdés eme részét sem ártana tisztázni, mielőtt bármiben is elbíznád magad, vagy azt hinnéd, ki tudsz valamit találni. Mert nincs az a sereg, ami tőlem megvédhetne, hiába lennétek akár többen, mint mi, ami már eleve lehetetlen, de mi sokkal erősebbek vagyunk, rengeteg itt a velem egykorú vagy éppen idősebb vámpír, akiknek egyelőre a nyomába sem érsz. Először is, rengeteg emberem van, egyikük biztos megtalálna téged, és megölne. Ez a szerencsésebbik eset. Ha én magam találnálak esetleg meg, akkor nem érném be a puszta haláloddal. Megkínoználak, és bezárnálak egy cellába minden élelem nélkül. Ne tudd meg, hogy milyen egy vámpír élete friss vér nélkül. Nagyjából egy teljes napig bírjuk épen, utána kezdünk legyengülni. Ez napról-napra rosszabb lesz, végül egyszer csak a húsunk lerohad, ugyanis a friss vér miatt van testünk. Egyébként, mint azt tudod, halottak vagyunk. Mindnyájan meghaltunk valamiben.

Nem nagyon kívántam tovább hallgatni, egyelőre nem voltam kíváncsi a további magyarázkodásaira, hiszen akkor is elvette a lelkemet, és szörnyeteggé változtatott. Minden, ami nem emberi, az szörnyeteg, én pedig szerettem volna még felnőni, megérni, hogy a kisgyerekeimet tarthatom a kezeimben, látni, ahogy felnőnek, unokákat szerettem volna, és egy boldog férjet magam mellett. Nagyjából kilencven évesen haltam volna meg egy boldog asszonyként, de ez az állat elvette tőlem ezt a lehetőséget, és az idők végezetéig itt kell maradnom, hogy őt szolgáljam.

- Nagyon kedves vagy, hogy ezekbe a részletekbe is beleavatsz. Igyekszem nem elfelejteni, bár ha nem tévedek, erről úgy is gondoskodni fogsz – vetettem a szemére.

Hetykén megvonta a vállát. Ismét sikerült undokká válnia, pedig már kezdtem azt hinni, hogy tud ő rendes is lenni, ha akar. Talán tényleg tud néha. De az biztos, hogy nem velem szemben.

- Talán most még nem értékeled, de majd fogod. Mellesleg hozzá kell tennem, hogy kaptál egy igen csinos tetoválást a tarkódra. Emlékszel, ami Thomasén láttál? Azok az általad kacskaringóknak gondolt alakok a klánunk jelképe. Ettől leszünk mi így család. Minden egyes tagon megtalálható, csak az enyémet eltakarja a hosszú hajam. Ahogy jelenleg a tiédet is.

Odakaptam a tarkómhoz. Semmit sem éreztem. Egy tetoválás felhelyezése fáj, de én nem éreztem ott kivételesen semmit. Talán csak át akar engem megint ejteni.

Hitetlenkedve megráztam a fejemet.

- Nincs itt semmi. Nem érzek semmit.

Sergio csaknem elnevette magát, amitől viszketett a tenyerem. Ha nem lennék még nagyon gyenge, akkor esküszöm, tovább püfölném őt. Még az sem érdekelne, hogy esetlen visszaütne, és ezúttal nem hagyná magát. Túlságosan sértette az önérzetemet, ahogy bánt velem. Egy mocskos vadállattá változtatott, és még szórakozott is velem.

A komoly ábrázatomat látva egy kicsit lehiggadt, és hajlandó volt megtisztelni a válaszával.

- Ó de igenis ott van. Gyönyörű lett, akárcsak te. – Ha az volt a célja, hogy zavarba hozzon, hát nem sikerült neki. Továbbot intettem. – Ez a tetkó nem olyan nyomorult hamisítvány, mint amit az emberek fizetnek, és komoly fájdalommal jár. Abban a pillanatban, ahogy vámpírrá változol, megjelenik rajtad a családi jelkép. Minden egyes vámpíron van ilyen tetoválás. Ez különbözteti meg a családokat. Rajtad a Contreras család jelképe található.

-Contremicsoda?

- Contreras. A nevem Sergio Contreras. Anno sok évvel ezelőtt átvettem a klánt, és a szokások szerint meg kellett változtatni a családi nevünket. Ez a születési nevem.

Ízlelgettem egy darabig ezt a nevet. Sosem voltam jól spanyolból, de amennyire visszaemlékeztem, sosem találkoztam ilyen névvel. Tegyük hozzá, hogy az én tudásom tényleg nagyon minimális volt, mondhatni, hogy egyenlő a nullával.

- És most nekem is valami vámpíros nevem lett? Valami spanyolos vámpíros?

Ismét felnevetett a buta kérdésem hallatán. De istenem, olyan édes tudott lenni, amikor nevetett. Senki sem sejtené, hogy valójában egy szörnyeteg. Valószínűleg milliókat csaphatott már be angyali szépségével, mert senki sem sejtette a felszín alatt lakó szörnyeteget. Én tudtam, de valahogy néha mégis elfeledkeztem róla. De nem feledkezhettem el róla, hogy vámpírrá változtatott. Örökké megpecsételte a sorosomat, és halhatatlanságra kényszerített. Én sosem vágytam erre.

- Igen, spanyolos lett. Christine Contreras. A régi családi neved ment szépen a kukába, de a becenevedet megőrizheted. Ha akarod, most lehetőséged van megváltoztatni, bár szerény véleményem szerint illik ez az elegáns név egy ilyen kifinomult nőhöz. – Lesújtó pillantásom ellenére sem fejezte be az ökörködését. – Bár tulajdonképpen egy spanyol női név is nagyszerűen állna neked. Mert olyan vagy, mint egy igazi spanyol nő: tüzes, szenvedélyes és veszedelmes. Csak még magad elől is rejtegeted eme részedet.

Felhorkantam.

- Neked komolyan van képed hozzá, hogy átváltoztatsz, és még gúnyolódsz is rajtam? Nincs benned egy cseppnyi tisztelet sem? Bár tényleg én magam sem tudom, hogy mit várok elé egy vámpírtól. Főként egy férfitól. Egytől egyik bunkók vagytok, nagyképűek és perverzek. A gonoszságról már ne is beszéljünk.

Keserű volt a hangom, mert nagyon rosszul éreztem magam. Nem fizikailag, csak mentálisan. Azt hiszem, sosem fogom megemészteni, hogy már nem vagyok ember. Sosem tudtam igazán értékelni az életemet. Azt, ami jutott nekem. Azt a kis keveset. De amint elvesztettem, máris rájöttem, hogy tulajdonképpen jó sorsom volt.

Komolyan gondoltam, hogy visszakívánom az előző életemet. Többé sosem fogok panaszkodni a szegénység és a nyomor miatt, csak a családom és a legjobb barátnőm közelében szeretnék lenni.

És tudjátok Sergio hogyan reagált az én nyomoromra? Nevetett rajtam! A félelmetes vámpír, amelyik megölt engem, úgy kacagott, mint egy kisgyermek.

- Ne akard megtudni, hogy milyen vagyok akkor, ha perverz formába lendülök. De nem kell aggódnom, egy nőért sem fogok teperni. Ha egyszer a lábaim előtt az egész klán, és azt választhatok, akit csak akarok, akkor nem fogok egy olyan nőért küzdeni, aki megvet engem.

Először azt hittem, hogy halálosan komolyan gondolja, de megrémített az az érzés, hogy ez esetben ez eléggé rosszul esett volna nekem. De ahogy jobban tanulmányoztam őt, láttam azt a csalfa kis mosolyt a szája szegletében, ami lebuktatta őt, hogy csak tettette, miszerint ennyire nagyképű lenne. Megkönnyebbültem emiatt? Igen! Francba, rohadtul nem kellene!

- És akkor áruld már el, te spanyol macho, hogy mégis mit fogok itt csinálni? Az világos, hogy bezártatok ide egy hétre, de utána? Utána kikötőztök az udvarra, és megvárjátok, amíg felkel a Nap?

Elvigyorodott ismét, de nem tudom, hogy a macho megszólítás miatt, vagy inkább azon mulatott, hogy milyen módszereket találtam ki a saját halálomra.

- Tudsz harcolni?

Összeráncoltam a szemöldökömet, mert előre sejtettem, hogy ez nagyon rosszat sejtet.

- Ö, nem igazán – válaszoltam végül.

- Remek, akkor a következő hetekben megtanulsz.

Vártam, hogy nevetve hozzáteszi, hogy csak viccelt nekem, de a tekintetében nem volt egy cseppnyi gúny sem, ami eddig elárulta őt. Ó nem, én meg a harc? Az szóba sem jöhet?

- Én ugyan nem! – ellenkeztem.

- Dehogynem! – vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon.

Ez nem lehet! Én nem fogok senki oldalán harcolni, pláne nem az apám ellen. Bármit is csinált, amivel a vámpírok haragját kivívta, én attól még szeretem őt, és sosem fogom meggyűlölni. Ártatlan életeket sem fogok kinyiffantani, mert van valami háború. Oldják meg a többiek, és engem hagyjanak ki belőle. Persze tudtam, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, mert Sergio nagyon komolyan vette a klán irányítását, és nem úgy tűnt, mint aki beleegyezne abba, hogy valaki máshogy viselkedjen, mint a többiek.

Ahogy egyre depressziósabbá vált a hangulatom, ki nem állhattam Sergio jelenlétét.

- Most inkább hagyj békén! Menj el!

Komolyan vett a kérésemet, és távozóra fogta, de nem bírta ki, hogy valamit ne szóljon vissza.

- Ne felejtsd el, hogy te ezzel a nappal halott lettél!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés