Még hajnal előtt Detroitben kötöttünk ki egy magánrepülőgéppel. A hely számomra is meglepetés volt, hiszen csak ott tudtam meg, hogy hol is kötöttünk ki. Én hátrahúzódtam a gép hátuljába, ugyanis még a szerényebb számításaim szerint is az ötvenfős utazóseregből legalább harminc vámpír volt.

Rajtam kívül volt néhány megszeppent ember, akik a hátsó részbe tódultak szintén, őket levettem a potenciális vámpír-listáról. Mindenkit megfenyegethettek, mert még csak arra sem ügyeltek, hogy egy őr vigyázzon ránk, tehát nagyon magabiztosak voltak. Avagy az emberek maguktól mentek a vámpírok karmaiba, amit teljesen értelmetlennek találtam, ám mégis volt néhány olyan személy, aki nem hogy félt volna, de egyenesen vidámnak tűnt. Azonban nagyon valószínűtlennek találtam, hogy bárki az életét kockáztatná azzal, hogy önként bevonul a vámpírok karmai közé, és uzsonnává válik.

Limuzinok jöttek értünk a reptéren, és egy tíz embert préseltek bele, egy vámpír se jött velünk, mivel a hajnal első sugarai lassan felderengtek. Úgy sejtettem, hogy gyalogosan még az autóknál is sokkal gyorsabbak, ezért mivel sietős volt nekik, ezért szépen nélkülünk is útra keltek, elég ember dolgozott nekik, hogy biztosak legyenek benne, senki sem fog eltűnni. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy lassan felkelnek otthon, és valaki észre fogja venni a búcsúüzenetemet… Vajon el fogják hinni? Belenyugszanak? Nagyon remélem, az ő érdekükben is. Ki tudja, hogy mit tennének a vámpírok velük, ha valami csoda folytán mégis a nyomomra bukkannának, és nagyon nem szerettem volna, ha az életem után a családomat is elvesztem, de ennyire csak nem voltak gonoszak.

A limuzinban is vegyes volt a hangulat. Nem elég, hogy tízen ott tömörültünk, még néhány őrt is mellénk állítottak, akiknél puska volt. Ezek szerint, ők már tényleg emberek voltak, mert a vámpíroknak egész egyszerűen nem volt szükségük holmi fegyverekre, de abba nem szerettem volna belegondolni, hogy mihez is használhatják. Mások is tudtak a fegyver létezéséről, mégis sokakat nem érdekelt. Tényleg voltak olyanok, akik boldogak voltak, néhány ember vígan beszélgetett egymással, de én azok közé tartoztam, akik kifele bámultak a fejükből, és igyekeztek minél kevesebbet tudomásul venni abból, ami körülötte folyik. Az ablakok el voltak sötétítve, tehát befelé nem láthatott senki, és mivel kint még sötét volt, így én se nagyon tudtam feltérképezni, merre járunk. De egyébként is felesleges volna, mert aligha fogok onnan kijutni. legalábbis élve semmiképpen.

Egy félórányi utazás után érkeztünk meg egy hatalmas házhoz. Nem is, inkább ez már palota volt. Három emelete volt, és lefogadom, pince is volt, ahova majd be fognak minket zárni. Hirtelen azok a filmek illetve történetek jutottak eszembe, ahol az embereket bezárják valami eldugott, pókokkal teli helybe, és csak akkor adnak nekik ételt, amikor már nagyon a halálküszöbén jár. Lehet, mi is így fogunk járni, megspékelve azzal, hogy majd a vámpírok néhányszor lecsapolják a vérünket. Hatalmas udvar tartozott hozzá, és végig kerítéssel volt körbevéve. Fogadok, áram volt belevezetve valahogyan a gyönyörűen megformált köves kerítésbe, ezzel is megakadályozva az emberek szökési lehetőségeit, de amúgy is túl magasan volt, lehetetlen olt megmászni.

Nem nagyon volt időnk bámulni, ugyanis jött a sofőrünk, és intett, hogy kövessük őt.

Ahogy beértünk az udvarba, összeszorult a szívem. Olyan, mintha a természet egy darabját vágták volna ki. Egy hídon kellett átmennünk, ami alatt egy hatalmas kerti tó húzódott, valószínűleg nagyon gazdag lehet nyáron az állat és növény világa, de jelenleg be volt fagyva. Rengeteg fa vette körül a tavacskát. Ennél nagyobb meglepetést csak a ház belseje okozott. Tágas, fényes tér volt.

Legnagyobb meglepetésemre a sofőrünk, aki egy ötvenes éveiben járó, őszes hajú férfi volt, nem a pincék fele kezdett minket terelni, hanem fel, egészen a második emeletig.

- Öt szoba van, tehát kettesével helyezkedjenek el. Felettük a másik limuzinnal érkező emberek fognak lakni, tehát összesen húszan fognak itt lenni.

Egy fiatal nő jelent meg mellette. Így első látásra is már az a sült ringyó típusnak tűnt, aki naphosszat a szoláriumban tölt, majd utána következhet a manikűrös. Festett, nagyon szőke hajához nem illett a szolizott bőre, ami miatt majdnem négernek nézett már ki, pedig lefogadom, hogy neki is olyan lehet eredetileg, mint az enyém. Büszkén kihangsúlyozta a dekoltázsát a falatnyi topban, ami alatt látszott a köldökpiercingje is. A leopárd mintás, nagyon szűk nadrágjában úgy festett, mint egy pornószínésznő. Jesszusom, hogy nem lehet valakinek ízlése, hogy normális ruhát válasszon magának? Szinte már tálcán kínálja magát a kiéhezett vámpíroknak, akik valószínűleg nem csak a vérét isszák. Nem! Fújj, ez egyszerűen undorító! A vámpírok halottak, még szóba állni is óvakodom tőlük, nemhogy lefeküdni velük.

- Mielőtt elmennétek a szobátokba, mondanék pár fontos információt – közölte velünk nyájas hangon és erőltetettem vigyorgott. Látszott, hogy nem élvezi a szituációt, csak ez is a munkakörébe tartozott. – Úgymond a szolgálati időtök késő délután kezdődik, a legelső vámpírok nagyjából ekkor kelnek fel, de jobb, ha mindenre fel vagytok készülve, akár napközben is megéhezhetnek, akik előbb felkelnek, és nektek készen kell állnotok. Mivel egész éjjel fent vannak, így nektek napközben kell aludnotok, hozzájuk igazodva, és ha valakire szükségünk lesz, azt felkeltjük. A munkaköri leírásba sok minden beletartozik, nagyjából minden, amihez egy vámpírnak gusztusa van. Elsősorban vérivásra használnak titeket, ehhez elsősorban Sergionak, a ház urának van joga, de mivel nem adhattok mindennap vért, így a vámpírok egyéb irányú kéréseit is teljesítenetek kell, és higgyetek nekem, nem lesznek szűkmarkúak majd a borravalókban. Legyen itt szó akár egy kis táncról, csevegésről, játékról vagy éppen szexuális szolgáltatásról. Nem célszerű őket visszautasítani, mert többször előfordult már, hogy olyan dühössé váltak, hogy megölték az embereket. Mindannyian tudjátok, hogy mire vállalkoztok, nem egy életbiztosítás.

Ahogy elnéztem a körülöttem levők arcát, egyedül én akadtam csak ki, mert mindenki más inkább érdeklődést és izgalmat mutatott. Egy szóval sem említették nekem, hogy a testemet is áruba kellene bocsátanom. Inkább öljön meg az a vámpír, minthogy egy napon kurva legyen belőlem, ráadásul egy halott pasi tegyen magáévá. Nem tudnék soha többet tükörbe nézni, ha pénzért feküdnék le valakivel, ráadásul nem éppen úgy terveztem, hogy először egy vámpírral fogok együtt lenni, ez kicsit bizarr nekem. Jó, elmúltam huszonkettő, kicsit el voltam késve a randizgatással, de nem voltam annyira kétségbeesve, hogy egyből egy vámpír karjába omoljak.

Ezután néhány kérdést tettek fel a nőnek, aki szűkszavúan nyilatkozott, így megtudtuk, hogy mindig igyekezzünk nagyon lengén öltözni, mert ez jobban bejön szinte mindegyiküknek. Ebben biztos voltam. Így legalább hamar megszabadulhatnak a ruháktól, de én akkor sem fogok kurvának beöltözni, és vígan hirdetni, hogy szabad engem megdugni.

Lassan mindenki szállingózni kezdett, így én is bementem a legközelebbi üres szobába, amely tágas volt. Feltűnően fényes volt, amit nem preferáltam túlságosan. El kellett ismernem, hogy nagyon ízlésesen volt berendezve, még az én ízlésemnek is tetszett. Meg volt nagyjából felezve a szoba, a két túlsó végén volt egy-egy franciaágy. Beépített szekrények voltak a falba, az egyik ajtaja pont nyitva volt, és így megpillanthattam, hogy tömve volt ruhákkal. Inkább nem néztem meg, hogy miféle ruhák lehettek. A nagy ágy mellett volt egy éjjeliszekrény, mellette egy sminkelő asztal, tele különböző kozmetikumokkal. A szoba közepén volt egy dohányzóasztal, körülötte négy fotel. A falakat narancssárgára festették, és a nagyon puha szőnyeg is világosabb narancssárga volt.

Hát igen, sokkal nagyobb luxus volt itt, mint otthon. Még össze sem lehetett volna vele hasonlítani, de ha választanom lehetett volna, akkor is otthon maradtam volna, mert bár ehhez képest tényleg nyomorogtunk, akkor is sokkal jobban éreztem magam ott, mint ebben a fényűzésben.

Azt az ágyat és ezzel térfelet választottam, ami az ablak alatt volt, az erkély bejárata mellett, így pont ráláthattam a hátsó udvarra, amely még díszesebb volt, mint elől. Itt is egy hatalmas befagyott tó volt leghátul, felette egy híd ívelt át. Fürdőmedence is volt, de jelenleg nem volt benne víz, a tél miatt leeresztették. Azért szívesen megnéztem volna ugyanezt az udvart nyáron is, alighanem az egyik legszebb hely lehet. Gondolom, számtalan ember dolgozhat ezen, főként férfiak. Őket is láttam a repülőn, úgy látszik, ők inkább az ilyen szerelős, kertművelős munkák miatt jöttek ide, hogy majd ők is vámpírok legyenek valamikor.

- Szia! Én vagyok az új szobatársad!

Összerezzentem. Nem hallottam, hogy valaki bejött volna, nem számítottam társaságra, aztán már emlékeztem, hogy kiadták utasításba, hogy kettesével helyezkedjünk el a szobában. Óriási, remélem, egy vérbeli vámpíristát kapok!

Megfordultam, mikor az idegen lány már csaknem ott volt előttem. Szőke haja volt neki is, mint annak a banyának, aki az előbb kiosztotta a feladatunkat, de az övé eredetinek tűnt. Szép vonásai voltak, különösen az arca volt gyönyörű. Kék szeme szinte ragyogott, mintha csak a tenger csillogna a napsütésben. Egy fejjel azért ő is magasabb volt nálam, bár egy kicsit magas volt a cipője sarka. Ő se öltözött valami melegen, egy ujjatlan, piros póló volt rajta, és egy térdig érő farmerszoknya. Első tippre azt mondtam volna, hogy valamelyik északi helyről származhatott, talán Európából, mert errefelé nem voltak elterjedtek az ilyen szőke hajak.

Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.

- Veronica Barrio vagyok.

- Christine Sunbeam.

Elmosolyodott. Tudtam, hogy a nevem furcsaságán, ami abszolút nem illett a vámpírokhoz, de hát arra gondoltam, hogy a nevemben rejlik az, hogy halálos vagyok a vámpírokra. Legalábbis ha majd megtanulom, hogyan lehet őket megölni. Lehet, cserébe ők is végeznek velem, de ha csak párat is ki tudnék már végezni, akkor is rengeteget megtettem volna az emberekért és büszke lennék magamra.

Körbefordult a szobában, és láttam rajta, hogy neki is tetszett a külcsín.

- Szép hely – elismerően füttyentett egyet.

Én azonban témát váltottam, és elérkeztünk a rizikósabb helyzethez.

- Te önszántadból jöttél ide?

A nagy lelkesedése meglátszott, pedig nehezen képzeltem el, hogy valaki csakugyan kockára tenné az életét azzal, hogy egy fedél alatt el rengeteg vámpírral. Én soha nem tettem volna meg, hiszen ennél kedvesebb az életem.

A lány rám nézett, a szemeiben látszott, hogy hülyére vesz engem, pedig egyáltalán nem kérdeztem ostobaságot, hacsak nem azt feltételezte rólam, hogy én is csak a saját akaratomból érkeztem ide.

- Ezt most mért kérdezed? Ide mindenki önként jön.

Nem lepett meg a válasza, de így még furcsábban hatott az én ittlétem.

- Ez nem igaz, én nem akartam idejönni.

Komolyan mondom, le kellett volna fényképezni a döbbent arckifejezését, majd ahogy tetőtől talpig végigmér.

- Csak viccelsz? – kérdezte teljesen döbbent arccal.

- Nem. Múlt éjjel elfogtak az utcán, és erőszakkal ivott az egyik a véremből. Utána azt mondták, hogy még haza sem mehetek elbúcsúzni, velük kell mennem, és ha bármi butaságot csinálok, akkor azt megbosszulják a családomon.

Veronica komolyan elgondolkodott azon, amit mondtam. Először nem hitt nekem, de talán észrevette rajtam a félelmet vagy a heves ellenkezésemet, amit ha önként jöttem volna ide, nem tettem volna. Mondjuk, eleve nem jöttem volna ide önként, így nem kellett volna most vele is beszélnem.
- Ez nagyon furcsa. Nem szoktak csak úgy rabul ejteni valakit. Volt rá valami okuk? A mester tud róla? Ő védelem alá vehet, és akkor senki sem nyúlhat hozzád.

Nem igazán értettem, hogy miről is beszélt nekem, így igyekeztem inkább a tömör lényeget elmondani, visszaemlékezve a nevekre, amiket Sergio árult el nekem.

- Sergio volt az, aki ivott a véremmel. Michael pofon vágott, Thomas meg csak szeretett volna, de Sergio megvédett.

- Mint mondtam, Sergio az, aki megvédhet bárki elől. Lehet, beszélned kellene vele, bár óvatosan. Azt hallottam, hogy nagyon hamar dühbe gurul, és több embert ölt meg, mint a ház többi vámpírja együttvéve.

Hát ezzel maximum annyit ért el, hogy Sergiot fogom a legjobban kerülni. Nem szívesen próbáltam volna ki, hogy mi a tűréshatára, bár az este egész tűrhetően viselkedett még velem, ő volt az egyetlen, aki nem emelt rám kezet. Valamiért úgy éreztem, hogyha ő a nagykutya, akkor nem is ő fogott el az utcán, hanem valamelyik csatlósa. Avagy annyira nyomos oka lehetett, hogy el akart kapni, hogy mégis csak ő volt, csak nem ismertem fel. Tényleg nem láttam azt a férfit, csak egy alakot, aki túlságosan gyorsan elért engemet.

- Ö… azt hiszem, hogy elleszek. Legfeljebb bezárkózók ide.

- Szerintem keresni fognak. – Látva a rémült arckifejezésemet, gyorsan témát váltott. –Elhiszem, hogy nem bántak veled olyan jól a múlt este, de ők sem rosszabbak, mint az emberek. Bizonyos szempontból sokkal jobbak is.

Értettem, mire akar célozni, és ez volt az a téma, amiről hallani sem akartam, ezért ingerülten felkiáltottam.

- Szörnyetegek! – mordultam rá ingerülten. A fáradtság és a rosszullét miatt lettem egyre idegesebb.

Kopogás hallatszott az ajtón, majd bejött az a szőke nő, aki a folyosón igazított el minket, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket. Már előre irritált engem, pedig még meg sem szólalt, és jobban is tette volna, ha megtartja eme jó szokását, ugyanis nem voltam éppenséggel valami jó kedvemben. Ő is biztosan a vámpírok egyik emberkéje volt, aki azon reménykedik, hogy egy nap csatlakozik a halhatatlanok világába. Persze csak azon az áron, ha a vámpírok befogadják maguk közé, és hajlandóak lesznek átváltoztatni. Úgy véltem, nem minden egyes földi halandónak adják meg ezt a lehetőséget, aki csak rájuk néz szép szemekkel. Bár nem is hittem volna néhány órával ezelőtt, hogy ennyi ember tud a vámpírok létezéséről, és a vámpírokat ez nem zavarja. Jó, kellenek az emberek nekik, mint élelemforrás, de azért elég kockázatos lehet, nehogy egyikük is elárulja az embereknek. Ismertem a sajtósokat, biztosan ráharaptak volna a sztorira, és akkor a vámpírok lelepleződtek volna, de nyilván volt erre valami módszerük, mert eddig egy-egy kósza regény készült róluk, és azok is eléggé eltérő információkat tartalmaztak róluk.

- Lányok, örülök, hogy még nem alszotok.

Veronicát hirtelen átölelte, mintha csak régi ismerősök lennének, majd legnagyobb bánatomra én is az ő sorsára jutottam.

– Veronicával már ismerjük egymást, te minden bizonnyal Christine vagy.

Igyekeztem nagyon unott arcot vágni, pont, mint Sergio, amikor velem beszélt.

- Honnan hallottál rólam?

- Itt dolgozom, ismernem kell a dolgozók nevét.

Ó, micsoda kötelességtudó banya. Kíváncsi lettem volna arra a mesés bérre, amit többek között nekem is beígértek, de csak egyszer hozták szóba. Bár nem is tudtam volna hol elkölteni, úgyhogy mindegy volt. Gondolom, azt úgy sem engedik, hogy hazaküldjem a családomnak.

- Én nem akarok itt dolgozni.
Oldalra döntötte a fejét, és úgy mért végig. Tudom, hogy a szegényes ruházatomat mérte fel, amelyik néhol egy-egy vérfolttól tarkállott, miközben el is feledkezett már az előző kijelentésemről.

- Így nem jöhetsz majd ki a vámpírokhoz. Keress valamit a szekrényben e helyett a rongy helyett! Tele van vérfoltokkal, gondolom, nem szeretnéd, ha az egész vámpírkolónia neked esne. Most pedig aludjatok, háromkor lesz ébresztő! Utána mosakodjatok le, öltözzetek fel szépen, sminkeljétek ki magatokat, és kezdődhet a buli!

Alvás? Az egész abból állt nekem, hogy ültem a hatalmas, puha ágyon, és hagytam, hogy most először végre kisírjam magam, miközben a szobatársam láthatóan nagyon mélyen alhatott, még halkan horkolni is kezdett. Irigyeltem őt, amiért ennyire nem érdekelte, hogy ez a ház tele van halálos ellenségekkel, akik bármikor megtámadhatnak minket. Nem, nem voltam olyan állapotban, hogy aludni kezdjek, képtelen lettem volna rá. A szüleim már égre-földre keresnek, azt hiszik, hogy az ország másik végébe mehettem, nem csak azt, hogy alig pár kilométerre. Annyira furdalt a lelkiismeretem, amiért ilyen helyzetbe sodortam magamat, és velük együtt őket is. És mi lehet akkor már Vickyvel? Emlékszem, hogy ma dél körül találkoztunk volna, hogy elmenjünk egy kicsit sétálni. Vajon ő mit fog sejteni, ha elmondják neki a szüleim? Gyakran mondogattam neki, hogy egyszer lelépek otthonról, és bár sosem gondoltam teljesen komolyan, mégis elhiszi majd azt, ami a levélben van leírva. Mondjuk, sokkal jobb ez így, és remélhetőleg a családomat is majd képes lesz erről meggyőzni. Még ha meg is fognak utálni, amiért őket otthagytam a szegénységben, de legalább nem veszélyeztettem az életüket.

Valamikor dél körül elszunnyadtam, de csak egy pillanatra, ennyi volt az összes alvásom. Pedig gyengének és betegnek éreztem magam a rengeteg vérveszteség és az ütések miatt. De nem tehettem róla, ha egy ember fél, akkor az alvás a legutolsó, amire gondol. Meg hát végig az járt a fejemben, hogyha esetleg mélyen elaludnék, akkor sokkal védtelenebb lennék. Mondjuk a vámpírok ellen így is, csak hát legalább ne lepjenek meg egy támadással, úgyhogy átvirrasztottam szinte az egész nappalt.

Hármat ütött az óra, mire az éjjeliszekrényemen és a Veronicáén levő ébresztőóra megszólalt egyszerre. Visítozva mutatták, hogy itt az ideje felébredni. Gyorsan lecsaptam, még az sem érdekelt, hogy esetleg az ütés következtében tönkrement, mert jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Ki nem állhattam, ahogy a fülembe visított, még elviselhetetlenebbé téve a fejfájásomat, ami már önmagában sem túl kellemes.

Veronica sokkal nyugodtabban kapcsolta ki, felült az ágyban, majd elkerekedő szemekkel rám nézett. Azt hiszem, minden rám volt írva az éjszakámmal kapcsolatban.

- Te nem is aludtál?

- Nem.

- De hát mi lesz veled egész éjjel?

- Nem tudom.

- Nem vagy fáradt?

- De, az vagyok.

Megunta a faggatózásomat, hiszen látta, hogy úgy sem tud belőlem semmi normálist kihúzni, csak tőszavakban adtam választ, és inkább elment a fürdőszobába. Mindkettőnknek járt egy-egy és egybenyúlt a hálóval. Micsoda luxus. Mindegy, most azonnal szükségem volt egy zuhanyra, de tényleg nem vehettem vissza ezt a ruhát, mert teljesen megsemmisült, büdös, szakadt és véres volt. Még akkor sem vettem volna fel, ha nem ilyen átkozott választék lenne a ruhák között, hanem egy szál trikóban kellene kimennem. Így kutakodni kezdtem a szekrényben, de nem éppen az én ízlésemnek megfelelően voltak összeválogatva a holmik. Különböző miniszoknyák, szűk nadrágok, sokat sejtető toppok. Végül találtam egy fekete pólót, és egy farmert, abban maradtam, mert az legalább hétköznapinak tűnt, olyannak, amit szívesen hordtam a hétköznapok során is otthon. Bár véleményem szerint nem volt olyan olcsó, mint az.

Nagyon gyenge sminket raktam csak fel magamnak, alapozóval próbáltam eltüntetni a szemem alatti táskákat, amelyek egyrészt a kialvatlanságtól, másrészt viszont az ütéstől származott, de nem igen jártam sok sikerrel. Hiába, nagyon rég aludtam ki magam, és ennek nyomait semmivel sem lehetne eltüntetni, csak alvással. Csak hát, ami még rosszabb volt, hogy nemcsak az alvás hagyott rajtam nyomokat, hanem az ütések is nagyon durván. A szemem környékén csúnya lila folt éktelenkedett, és tisztán látszott, hogy az orrom is feldagadt. Egyáltalán nem néztem ki valami jól.

Veronica viszont tökéletesen festett. Egy kék térdig érő szoknyát választott, egy világosabb kék felsővel. A haját feltűzte egy laza kontyba, és a sminkje is tökéletesre sikeredett. Én messze elbújhattam mögötte, de nem érdekelt. Ha úgy néznék ki, mint ő, az már nem is én lennék. Alapjában véve, jól éreztem magam így is, de tudtam, hogy odalent vámpírok várnak ránk, akiknek egyáltalán nincsenek tisztességes elképzeléseik az emberekről, de reméltem, hogy a nagyon hétköznapi külsőm majd eltántorítja őket, hiszen annyival jobb és odaadóbb lányokat találhatnak itt rajtam kívül, akik lesik minden egyes kívánságukat.

- Ideje indulni! – szólalt meg Veronica, miután felvett egy tűsarkú cipőt. Én biztosan hanyatt esnék benne, ezért maradtam a lapus sarkúaknál, még ha nagyon alacsony is voltam. – Te így akarsz jönni?

Csak most vett először szemre, és kevésbé tetszett neki a látvány. Már sikerült belenevelni, hogy mindig is a vámpírok ízlésének megfelelően kell kinéznünk, de nekem sosem lesz ez az alapelvem.

- Még szép! Hátha nem fognak így kiszúrni – mondtam, és nem bírtam a hangomból kiszűrni az egyre erősödő félelmet. Esküszöm, mindjárt rosszul leszek!

Veronica csak megcsóválta a fejét, majd együtt elindultunk lefelé, a földszintre. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, legszívesebben fent maradtam volna, de hittem a szobatársamnak, és azt még kevésbé viseltem volna el, ha megkeresnek, minthogy önként menjek a sorsomra. Szerettem általában szembenézni a dolgokkal, nem voltam sosem az a menekülős fajta, bár ha most lett volna lehetőségem, akkor szívem szerint meg sem álltam volna a szülői házamig, ahol elfeledtem volna ezt a borzalmat.

Próbáltam kontrollálni a félelmet, ahogy lent haladtunk végig egy folyosón. Az semmit sem segített a helyzetemet, csak elködösítette a gondolkodóképességemet, a józan eszemet, pedig arra most nagy szükségem volt. És komolyan nagyon rosszul voltam már a fáradtságtól, de tartottam magam. Ezek a lények legalább ezerszer erősebbek nálam, nem szabad kimutatnom a gyengeség jelét, még ha nehéz is lesz magam megjátszanom.

- No lám, no lám, friss húsok! - szólalt meg valaki a hátunk mögött, mire mindketten automatikusan hátranéztünk. Egy vámpír állt ott.

Veronica elmosolyodott, és ez a mosoly hívogató és nagyon szexi volt, amit biztosan a tükör előtt gyakorolt be, és teljesen elé fordult, hogy a vámpír teljes valóságban megnézhesse.

A férfi nagyjából 30 éves lehetett, mikor átváltozott, és kétség kívül nagyon helyes volt, bár engem ösztönösen taszított az a tény, hogy vámpír, így nem túlzottan érdekelt. Nálam legalább egy húsz centivel magasabb volt, tehát nem volt ő sem egy égimeszelő az én alacsony termetemhez viszonyítva. Olyan klasszikus, kemény vágású arca volt, rövid, barna frizurával, amivel elszédítheti a nőket is. Engem leszámítva.

Legnagyobb rémületemre nemcsak Veronicát mérte fel, hanem engem is.

- Csinosak vagytok lányok. - Felém biccentett ezután. - Egyedi a sminkelésed, olyan természetesnek tűnik. Látom, nemrég ittak belőled, ezért mással is elüthetnénk az időt hármasban. Mit szóltok hozzá?

Elakadt a szavam, még szerencse, hogy Veronica ott volt mellettem, aki sokkal higgadtabb volt, mint én, mert ha meg is szólaltam volna, olyat mondtam volna, ami az életembe is kerülne. Nemhogy egy vámpírral nem leszek sehogy, de hármasban meg aztán végképp nem. Istenem, csak ezt oldja meg valahogy Veronica.

- Sajnálom, de hivatalosak vagyunk a fogadásra, ahol a nemesek közé lettünk beosztva, így talán majd máskor. - A műmosoly továbbra sem hervadt le az arcáról.

A vámpír még egy ideig minket nézett, és azt próbálta eldönteni, hogy vajon Veronica igazat mondott-e. Mivel fogalmam sem volt, hogy miről volt szó, ezért én nagyon bölcsen csendben maradtam, és közben áldottam a szobatársamat a találékonyságáért.

- Legközelebb - hagyta annyiban a férfi, majd a szemünk láttára kiszúrt egy másik női csoportot, ahol azonban már négyen voltak. Ejha, valakinek igen nagy igényei lehetnek, és különösen gusztustalan volt, hogy még az orrunkra is köti, hogy ilyen hamar talált valakit helyettünk.

Már éppen hálálkodni szerettem volna, amikor Veronica a szájára tette a mutatóujját, így jelezvén, maradjak csendben, és rögtön meg is értettem az okát. A vámpíroknak sokkal jobb a hallásuk, minden egyes emberi szót képesek kiszűrni, így könnyen lebukhattunk volna a hazugsággal, ha elkezdek ódákat zengeni, ezért csak hálásan elmosolyodtam, és folytattuk az utunkat. Azt hiszem, nem lesz mindig ekkora szerencsém, hogy ennyivel megúszom a vámpírok közeledését, és lehet, bele kell törődnöm, hogy kurva leszek.

Ahogy végigértünk a tágas folyosón több emberbe is belebotlottunk. Mind kevésbé volt felöltözve, mint én. Remélem, tényleg beválik a taktikám majd, bár nem sok esélyem volt rá, ha már az első akadálynál elbuktam, de Veronica mellettem fog maradni érzésem szerint.

Láttam az embereken az izgatottság jeleit, nagyon komoly, hogy egyikük sem reszketett. Még feleannyira sem, mint én.

Egy ajtó előtt várakoztunk egy ideig néma csendben, míg nagyjából olyan tízen gyűltünk össze, majd kitárult előttünk, és egy hatalmas terembe léphettünk be. Nem kellett nagy találékonyság, hogy rájöjjünk, ez volt a fogadóterem, ide várták a vendégeket, itt vacsoráztak. Itt is elég nagy pompa volt, meg is lepődtem a berendezéstől, eddig a ház ugyanis inkább modernebb volt, de ez elég régimódi. Egy hatalmas asztal húzódott a szoba közepén, körülötte milliónyi szék volt. A padlótól a mennyezetük minden díszes volt, már-már túlságosan is giccses, a csillárok meg gyémántból voltak kirakva. Nagyon hosszú volt a terem, és rengeteg ember volt már benne – vagy inkább vámpír.

Megpillantottam Sergiot, amint Thomas és Michael mellett ült. A pillantásunk egy kis időre keresztezték egymáséit, de rögtön a földre néztem, és hagytam, hogy egy reszketés fusson végig a gerincem mentén. Emlékeztem, ahogy milyen szörnyen letámadott engem, és erőszakkal itta a véremet, most meg itt vagyok ebben a hatalmas palotában, hogy a vámpírok kívánságait lessem, akiktől egyébiránt halálosan rettegek. Szép kis sors…

- Vegyüljünk el a tömegben! – súgta nekem oda Veronica, majd előre mutatott, ahol pont volt két szabad hely. – Üljünk oda!

A gond csak az volt, hogy az ülés pont szemben volt Sergio csapatával, és azt hiszem, jelenleg tőlük tartottam a legjobban, mert eddig ők okoztak nekem fájdalmat. Nem, nem fogok oda leülni, ezt már eldöntöttem. Tény, máshova sem ültem volna szívesebben, de oda aztán végképp nem.

- Kimegyek egy percre a friss levegőre, de te csak nyugodtan szórakozz!

Tényleg nem azért mentem volna ki, hogy megszabaduljak ettől a helytől - habár ez sem volt egy utolsó szempont. Nem jött be nekem ez az egész felhajtás, nagyon nem az én világom volt. Ha buliról van szó, akkor én beérném egy kis zenével, harapnivalóval, némi alkohollal, és ennyi.

- Rosszul vagy? – kérdezte túl hangosan, és láttam, amint néhány tekintet, köztük Sergio csapatáé is felém fordult.

Azt már megtapasztaltam, hogy a vámpíroknak túl jó a hallásuk az emberekhez képest, bár gondolom, nem nagyon érdekelték az állapotom, maximum csak annyi, hogy nehogy összerondítsam a szőnyeget, vagy valakit eltaláljak, habár nem feltétlenül kellett hánynom, inkább a szédülés kezdett erősen úrrá lenni rajtam.

Valójában igen, nagyon rosszul voltam már. Kínzott a hányinger is azért egy kis mértékben, fájt a fejem, szédültem. Talán az is az oka, hogy ma még egy falatot sem ettem. Sőt, tegnap sem, mert akkor még nem volt mit, most viszont nem szívesen ennék ott, ahol a vámpírok vért isznak, pedig a teremben volt mit, mert az asztalokon volt elemózsia, és fogadok, nem a vérszívóknak lett feltálalva, sokkal inkább a munkásaiknak.

Egy pillanatra megbillent a szoba, de tényleg csak egy rövid kihagyás volt. Mindenesetre félelmetes volt. Olyan, mintha éppen mély álomba készülnék szenderülni, és az ébrenlét és az alvás szélén lebegnék, melynek határai összemosódtak. Küzdöttem az eszméletemért, de csak múló pillanat volt.

- Csak kiszellőztetem a fejemet, és jobban leszek – mondtam, és magamra erőltettem egy meggyőző mosolyt, de alig vártam már, hogy elhagyjam a termet.

Egy pillanatra ismét elhomályosult a terem. Oké, most nagyon gyorsan ki kell innen jutnom, mielőtt egy vámpírokkal teli szobában elájulnék.

- Veled menjek?

- Nem köszi. Tényleg minden rendben, csak egy kicsit ki kell szellőztetnem a fejemet, és már rendben is leszek.

Igyekeztem nagyon jól előadnom magam, és végül bólintott, habár voltak kétségei. De remélem, elfeledkezik rólam, és békén hagy egy ideig, míg összeszedem magam, mert ezalatt senkivel sem akarok beszélni. És legfőképpen nem akarok vámpírokról hallani.

Minél gyorsabban igyekeztem kijutni, ahogy a folyosón elhaladtam pár vámpír mellett, akik szerencsére ügyet sem vetettek rám. Gondolom, rájöttek, hogy nem éppen a legjobb formámban vagyok, és nem kívántak velem foglalkozni. Szerintem az nekik sem a legjobb szórakozás, hogy miközben velük vagyok, egyszer csak elájulok, vagy éppenséggel már kiszemeltek valaki mást helyettem, amit szintén nem nagyon sajnáltam volna.

Össze-vissza kanyarodtam kétségbeesésemben, ugyanis még nem ismertem ki magam a házban, és szerettem volna a kijáratot megtalálni, ami nem volt egy egyszerű feladat, mert még egy királyi házaspár sem él ekkora területen. Végül a hátsó udvarban kötöttem ki, amely teljesen kihalt volt. Nem is csoda, hiszen rettenetesen hideg volt. Úgy arcon vágott, mintha csak ezernyi tűvel szurkáltak volna. Ahogy kijjebb mentem az eresz alól, éreztem, hogy szakad a hó, és lassan teljesen beborít engem, ahogy haladtam céltalanul előre, csakhogy ébren tartsam magam. De nem számított, a levegő nagyon friss volt, habár kicsit nyugtalanul tisztáztam, hogy annyira sokat még ez a tényező sem segített rajtam, továbbra is szédültem, felerősödött a fejfájásom.

Nagyjából öt perce lehettem kint teljesen egyedül, ahogy a látóterem egyre jobban beszűkült, nem éreztem már semmit, és itt nagyjából el is vágták a filmszalagot.

Lassan éreztem, hogy valami hideg az arcomat ütögeti, majd az egész testem megfájdult a fagy miatt. Egész testemben rázkódni kezdtem, de leginkább az arcom fájt a jeges érintésektől. Ólomsúlyúnak éreztem magam, a szememet sem bírtam felnyitni. Olyan messzinek tűnt minden, hogy azt hittem, még mindig nem vagyok magamnál, csak éppen álmodok valamit. De ha álmodnék, akkor nem fájna semmi. Az álmok nem ilyen borzalmasak, ez pedig egyenesen elviselhetetlen volt. Mindenem fájt, mintha ezer késsel szurkálnának.

- Mért nem tér már magához? – meghallottam a szobatársam aggódó hangját, de egyelőre túl távolinak tűnt. De az már jó jel, ha felismerem őt.

- Nyugalom, mindjárt felébred! – mondta egy spanyol akcentusú férfi valahol a fejem felett.
Spanyol akcentus? A francba! Akkor csak Sergio lehet.

Azonnal fel kellett volna pattannom, és fejlesztve rohannom, de túl furán éreztem magam, és nem bírtam mozogni sem a fáradtságtól, de próbáltam magam azzal nyugtatni, hogyha igazán bántani szeretett volna, akkor azt könnyebben megtette volna, míg eszméletlen voltam, nem keltegetne most fel. Ugyanakkor cseppet sem volt megnyugtató, hogy ennyire kiszolgáltatott állapotban kellett engem látnia.

Lassan felnyitottam a szememet, és előbb Sergiot pillantottam meg, ahogy fölém hajol, majd láttam, hogy az a nagyon hideg, amit éreztem, a tulajdon keze volt. Veronicát is megpillantottam, aki nagyot fújatott, látva, hogy végre magamnál vagyok. Még mindig a hátsó udvarban voltam, a földön feküdtem, és a hó már elég rendesen betakart. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig nem voltam magamnál, de úgy tippeltem, hogy jó néhány perc volt, mert elég réteges hó esett rám. Remek, még pár perc, és biztosan meg sem találtak volna, ugyanis elevenen eltemetett volna a hó. Nem volt valami jó ötlet kijönni ide, erre az eldugott részre, mert könnyen az életembe kerülhetett volna.

Végre volt annyi erőm, hogy megpróbáljak elhúzódni, de a vámpír keze lefogott, és ezzel az erővel sosem leszek képes harcba szállni.

- Jesszusom, Christine! Jól vagy? – jajgatott Veronica.

Szerintem költői kérdésnek szánta, mert aki nincs jól, az nem ájul el, de végül próbáltam megnyugtatni, bár szerintem inkább én szorultam volna inkább rá tekintve a díszes kis társaságomat.

- Jól, csak nagyon fázom – mondtam vacogva.

Tényleg a kihűlés szélén állhattam ebben a kis ruhában, legalább egy kabátot felvehettem volna, de akkor olyan állapotban voltam, hogy nem is gondolkoztam igazán, csak rohantam kifele. Így nem csoda, hogy annyira vacogtam.

Egy pillanat alatt egy öltönykabát került rám, és akkor láttam, hogy a vámpíron csak a fehér inge maradt. Ma különösen kiöltözött, úgy látszik, volt valami rendezvény. Mielőtt teljesen betakart volna vele, lesöpörte rólam a havat. Most milyen lett volna, ha ráripakodok, hogy hagyjon engem békén, amikor jó szándékkal cselekedett? Úgy látszik, nehezen viselte volna, ha az egyik kajás doboza meghal, biztosan másikat kellett volna szereznie. Mondjuk, ez eléggé furcsa indok, mert valaki mást is megkérhetett volna, hogy vigyázzon rám, amiért rosszul lettem, nem kellene neki foglalkoznia velem, mégis csak ő a ház főura, és tisztes vendégserege volt. Velük jobban el lehetett volna, mint az egyik emberébe visszaverni az életet, bár lehetőleg nem szó szerint.

Mikor könnyedén az ölébe vett, az már nekem is sok volt. Éreztem, ahogy nekidőlök az izmos testének. Nem akartam egy vámpír kezei közt feküdni, amelyik netalán egy kicsit is megszorít, összeroppantja a testemet, de esélyem sem volt az erejével szembeszállni.

- Tegyél le! – rimánkodtam neki, de nem vett rólam tudomást, inkább Veronica felé fordult.

- Menj vissza a fogadásra a lány rendben lesz. A nehezén már túl van, csak pihennie kell neki. Ha bárki kérdezi, hogy hova tűntem, akkor mondd nekik azt, hogy kettesben töltöm az időmet vele. Senkinek egy szót sem arról, hogy gyengélkedik.

- Mi az, hogy kettesben töltöd velem az időt?

Még ahhoz is tompa voltam, hogy pánikba essek. Nos, ezek szerint rendesen ki voltam ütve.

Sergio futólag rám pillantott, és ó egek, azok a barna szemek! Olyan megnyugvást és békét sugároztak jelen pillanatban... Oké, én már teljesen megőrültem!

- Ha azt mondom a vendégeimnek, hogy szexelünk, akkor békén hagynak téged, nem fognak keresni. Az egyik barátom már így is kivetette rád a hálóját. Állítólag már találkoztatok.

Nem tudom, melyik volt a hátborzongatóbb. Sergio kijelentése, miszerint ezzel a hazugsággal engem véd, vagy pedig a pasas, aki nem adta fel, és továbbra is engem akar. Végül úgy döntöttem, hogy mind a kettő egyformán ijesztő.

- De ugye nem?

- Nem, remélem, hogy ezt nem képzeled rólam. Igen ramaty állapotban vagy, semmi élvezetet nem találnék benne.

Na szépen állunk így! Nem elég, hogy még teljesen ki is voltam neki szolgáltatva, de akkor még sérteget is. De legalább abban meggyőződhettem, hogy nem tervez semmi olyat, amit én nem akarok, és remélhetőleg csak bevisz a szobámba, és magamra hagy.

Feladtam a küzdelmet, hogy megszabaduljak tőle, inkább csak elengedtem magam, és hozzádőltem a kemény mellkasához, ahogy befelé cipelt engem. Ha jól érzékeltem, akkor volt mihez hozzádőlnöm, bár ezt már a külseje és a megjelenése alapján is meg lehetett állapítani, hogy tele van izommal. Láthatóan meg se kottyant neki a súlyom, de már idáig is feltűnt a vámpírok természetfeletti ereje, így nem lepődtem meg túlságosan, habár talán egy közönséges ember is simán elcipelt volna, de azért egy vámpír sokkal gyorsabban tudott menni.

Éreztem, ahogy egy ágyra letett engem valamelyik szobában. Most már valamivel jobban voltam, így felültem, hogy körülnézzek. A vámpír ezúttal hagyta. Egy ablak nélküli szobában voltunk, ahol a piros és a fekete szín dominált csak. Meglehetősen sötét volt. Még az ágy huzatja is vörös színű selyemtakaró volt. Olyan, mintha valamelyik régi stílusban leragadtunk volna.

- Ez melyik szoba?
- Az enyém – válaszolta, és figyelemmel kísérte, hogy miként fogok rá reagálni.

Sikerült meglepnie, és egyből jeges félelem árasztott el. Rossz dolog egy vámpír szobájában lenni.

– Itt van a legmelegebb az egész palotában – magyarázta, de valamiért nem sikerült neki teljesen elhinnem.

Ki akartam innen szabadulni, hiába ígérte meg nekem az előbb, hogy egy ujjal sem fog hozzám nyúlni, attól én még nem hittem neki. Hogyan is hihettem volna el egyetlen szavát is egy olyan fajtának, amiről a létezéséről sem tudtam ez idáig?

Nem tudtam mit felelni, csak néztem rá megkövülten. Próbált ő szóval tartani engem, ahogy leült az ágy szélére, de megtartott egy biztos távolságot kettőnk között. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, hacsak nem azt, hogy ő is óvatos volt. talán ilyen szempontból egy kicsit együtt érző és megértő volt, de továbbra is óvakodtam bármi jót feltételezni a fajtájáról.

- Rég nem vagyok már ember, úgyhogy nem tudom, hogy ilyenkor mit kell tenni – vonta meg a vállát, de túl gyorsan, nem igazán volt emberszerű a mozdulat, habár annak szánta. – Talán gyógyszert szoktatok ilyenkor bevenni? Csak mondd el, hogy mit pontosan, és hozatok neked.

Igen, jó lett volna valami fájdalomcsillapító a fejfájásomra, habár az is bőven elég lett volna, ha hagy engem aludni, mert jelen esetben minden állapotban képes lettem volna elaludni, bár egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ennyire kedves lenne velem. Miért?

- Nem kell, köszi – próbáltam megtalálni a hangomat, de még mindig reszkettem tőle. Pedig úgy láttam, hogy ma talán nem fog engem bántani, de emlékeztem rá, hogy elég egy hirtelen mozdulat rá. – Mit kerestél odakint, mikor senki sem mászkált a hátsó udvarban?

Ez egy kicsit gondolkozásra késztette, amíg rám nézett, azokkal a gyönyörű, sötét szemeivel. Az arcvonásai is ellágyultak egy pillanatra, és tényleg feleslegesnek tartottam tőle félni, de hát az ember legfőképpen olyantól tart, amit nem is ismer, én meg nem voltam képben a vámpírokkal kapcsolatban, még sosem láttam egyet sem, vagy nem tudtam róla, hogy az lenne, és nem is igazán vágytam rájuk. Valahogy így is eléggé nehéznek éreztem az életemet, nem kellettek volna még ők is, hogy egyenesen már túlbonyolított legyen az egész.

- Már messziről éreztem, hogy nincs valami rendben veled, mikor bejöttél a fogadóterembe. Szédelegtél. Mikor kimentél, és nem jöttél vissza negyedóráig, szólt Veronica, hogy nézzünk meg. És végül ott találtunk téged a hóban ájultan – válaszolta. – Mitől lettél rosszul?

Most én következtem a vállvonogatásban.

- Fogalmam sincs – hazudtam. Pedig a vérveszteség és a kialvatlanság volt az oka, de nem kell mindenről tudnia. No és persze az is, hogy nem bántak velem valami kesztyűs kézzel. De hát, ha már ilyen kedves hangulatban találtam, akkor nem szerettem volna a pimaszkodásommal felhergelni.

- Azt olvastam, hogy a nők egy része sokszor elájul a terhesség alatt. Ugye nem lesz kisbabád?

Először nem tudtam, hogy kinevessem, vagy pedig hevesen ellenkezni ne kezdjek. Atyaég, remélem ezt egy cseppet se gondolta komolyan! És én éppen mélyen dicsérgettem magamban, hogy milyen emberi módon képes viselkedni, erre egy perc alatt elrontotta magáról ezt a képet.

- Ez gyakorlatilag lehetetlen.

Felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Kisejtette a tartalmat a mondanivalóm mögött. Nem is csodáltam, hiszen nem látszott valami buta fickónak.

- Ó. Csak nem azt akarod mondani, hogy még egy pasi sem nyúlt hozzád?

Éreztem, hogy menten vörös árnyalatra váltott az arcszínem, és ez láthatóan Sergiot is elszórakoztatta. Számomra ez elég kényes terep volt, amiről nem szívesen beszéltem, pláne nem egy vámpírral, bár meg kell vallanom, soha nem úgy képzeltem, hogy az első alkalommal ágyba bújok valakivel, akivel randizni kezdenék. Szerencsére itt szó sincs erről. Nem randizom hullákkal. És egyáltalán nem is szégyelltem, amiért még szűz voltam, hiszen ez még mindig jobb, mintha tizenhárom éves koromra egy igazi kurvává váltam volna. Ennek ellenére persze úgy éreztem, mintha egy kicsit el lennék késve, hiszen még szerelmes sem voltam sosem, és azt se tudom, milyen érzés lehet.

Végül sikerült magam túltenni az első lányos zavaromon, és magabiztosabban néztem a ragyogó, barna szemeibe.

- Semmi közöd hozzá! Én se vallatlak téged, ezt elvárom cserébe tőled.

Elnevette magát, és így már cseppet sem tűnt annyira búskomornak. Eddig mindig csak egy halvány mosolyra futotta tőle, most viszont vígan kacarászott a mély hangján. Csak most, hogy tudtam, nem engem figyel, mertem végignézni rajta úgy igazán. Első látásra nem tudtam megkülönböztetni őt a többi embertől, ha csak nem attól, hogy túl tökéletes, de ez meg túl relatív nézet, mindenki másképp látná. De most már tudtam, hogy mitől vámpír ő igazán. Ott volt mindjárt a bőrszíne. Túl világos volt a barna hajához és a sötét szemszínéhez, inkább valami latinosabb bőrszínt képzeltem volna el hozzá, hiszen az akcentusa el is árulta a spanyol származását. Aztán a testtartása is egy kicsit természetellenes volt. Volt, hogy percekig meg se mozdult, míg egy ember képtelen bármiféle mozgás nélkül egy helyben maradni fél percnél tovább. És igen, tényleg túl tökéletes volt. Az izomzata, a megjelenése, az illata, és hogy egyetlen pillantással tekintélyt tud parancsolni magának. Mind lehetetlen egy élő embernek.

- Csak nem a lányokat szereted?

Elkerekedtek a szemeim.

- Dehogyis! – vágtam rá egyből. – De olyan sem vagyok, aki első randi helyett összegyűri valakivel a lepedőt.

- Hm… ez esetben holnap este randira hívlak.

Na, most legyek okos. Nem tudom, abból a bizonyos randiból mi sülne ki, vagy egyáltalán hova mennénk, de nem is igazán vagyok rá kíváncsi. De nem igazán mertem őt lerázni, mert eddig mindenhonnan azt hallottam, hogy nem érdemes a vámpírokat visszautasítani, de ha mégis megteszem, akkor sok szerencsét az életben maradáshoz.

- Nem fekszem le veled!
Reméltem, hogy ez elég volt, és visszavonulót fúj, de tévedtem.

- Ha tényleg azt szeretném, akkor már rég neked estem volna. Semmit sem tehettél volna. Ez csak egy randi.
Mélyen a szemembe nézett, és úgy éreztem, hogy éget a tekintete. Nem voltak tisztességesek a szándékai, hiszen egy gonosz lakozik benne, minden vámpír gonosz. Legalábbis a könyvekből való és eddigi személye tapasztalataim alapján biztosan.

Bár tény, hogy volt benne valami. Ha tényleg le akart volna feküdni velem, már megtehette volna, hiszen az én erőm mit ér az övével szemben? Maximum csak kiröhögött volna az emberi gyengeségem miatt. El kellett ismernem, hogy nagyon vonzó férfi, csak sajnos halott. Halott, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nincsenek érzései, és egy jéghideg hullatest mászkál lélek nélkül. Kiábrándító. Legalábbis számomra, aki úgy tervezte az életét, hogy egyszer majd megházasodik, lesz legalább három gyereke majd tíz unokája, és boldogan hal meg a férje oldalán.

- Nem szoktam idegenekkel randizni.

Újabb mosolygás.

- Ha jól sejtem, halálosan rettegsz az összes vámpírtól, tőlem meg különösen. – Megállt egy pillanatra, talán a válaszomat várta, de mivel nem mondtam semmit, beleegyezésnek szánta. – Nem teszed rosszul. Sokkal többet éltem, mint te, és bizony vannak foltok az életem során, amit szívesen kitörölnék. Követek el hibákat, és még fogok is. De egy randiban nincs semmi rossz, és ha nem akarsz folytatást, akkor mi többet nem leszünk kettesben, tovább dolgozhatsz.

Ez a beszélgetés kezdett túl kimerítő lenni, pláne a jelenlegi állapotomban, de akkor eszembe jutott egy lehetőség. Ha ketten elmegyünk valahova, legyen az akármilyen kísérteties hely is, akkor is ketten leszünk, és talán egy kicsit nyitottabb lesz, és kihúzhatok belőle egy-két kérdést, amire most úgy sem válaszolna. Például, hogy mért én vagyok az egyetlen, aki nem önszántából jött ide, vagy ha már itt vagyok, mért nem mehetek haza. Vajon mért akar pont velem randizni, amikor több lány is epekedve lesi minden mozdulatát? És tényleg kurválkodnom kell-e, ami nagyon az ellenemre lenne. És talán még ennél is több kérdés fog majd eszembe jutni

- És hova mennénk?

A győzelem megcsillant a szemében.

- Az meglepetés. Holnap este hétkor megkereslek. Most beküldök hozzád valakit a személyzetből, aki talán jobban ért az emberi nyavalyákhoz, mint én. Akkor majd találkozunk holnap, Napsugaram.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés