- Csak nekem van olyan érzésem, hogy nem vagyunk egyedül? – érdeklődtem a legjobb barátnőmtől, amint éppen hazafele tartottunk a novemberi hidegben egy szűk sikátoron át.

Szinte biztosra vettem, hogy valaki volt mögöttünk, de én sem voltam annyira merész, hogy hátraforduljak, bár a barátnőmet sem szerettem volna megijeszteni, mégis már olyan hosszú ideje éreztem valami furcsát. Mintha valaki minket figyelne.

Az idő eléggé beharangozta már a közeledő telet, a leheletünk meglátszott a levegőben, mintha csak láncdohányosok lennénk, és a füstöt fújnák ki, habár természetesen semmilyen káros szokással nem éltünk, én legalábbis biztosan. Bár sietős volt a tempó, hogy hazaérjek tíz előtt, de oda kellett figyelnem, hova lépek, nehogy megcsússzak egy befagyott pocsolyán, amik voltak bőven ezen az elhagyatott részen. Ráadásul a járda is itt-ott beroskadozott, már ahol volt egyáltalán.

- Már megint csak képzelődsz – nevetett, de nem volt örömteli kacaj, inkább feszélyezett.

Hát igen, Chicago sötét utcái nem éppen a legalkalmasabb helyszín bogarat ültetni valakinek a fülébe. De valahogy úgy éreztem, hogy nem feltétlen vagyunk csak mi ketten ezen a kihalt szakaszon, és néha-néha hátrafordítottam a fejem egy kicsit kémkedni, de nem láttam semmit sem. Mostanában túlságosan paranoiássá váltam. Még azt se mondanám, hogy olyan sok rémisztő filmet láttam volna, hiszen egyáltalán nem szoktam tévét nézni. Igazság szerint nincs is nekünk.

- Lehet.

Csendben mentünk tovább Victoriával. 10 éves korom óta ő az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízom, és bizony ez már jó pár évvel ezelőtt történt. Akkor költöztünk ide Washingtonból egy lepukkant nyomornegyedbe, holott ott viszonylag normális helyen lakhattunk, egészen jó körülmények között. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem önként hagytuk ott a kényelmes lakásunkat, és cseréltük el egy olyanra, ahol mindennap meg kell küzdeni a csótányokkal vagy éppen a különböző hatlábú egyedekkel, csak mert meguntuk az előkelőbb helyszínt, és egy kis változatosságra vágytunk. Nem. Menekülnünk kellett, mivel rengeteg adósságba keveredtünk, és üldöztek minket a végrehajtók és az uzsorások is. Legalábbis én így ismerem a történetet, hiszen akkor még meglehetősen fiatal voltam. Én az egészből csak annyira emlékszem, hogy ha csöngettek, anyu mindig résnyire nyitotta az ajtót, és letagadta, hogy apám otthon van. Pedig otthon volt. Én ezt akkor még nem értettem meg, ha viszont mostanában érdeklődtem e felől otthon, akkor a szüleim mindig nagyon idegesek lettek, és azt mondtak, hogy felejtsük el a régi életet. De valamiért úgy érzem, hogy nem kezdtünk új életet, hiába költöztünk el…

Vickyvel egy háztömbben laktunk, innen ismertem meg gyerekkoromban, mikor a szüleink összejártak, habár nem voltak túl barátságosak senkivel, pedig Washingtonban rendszeresen jártak valamiféle rendezvényekre, mostanában egész egyszerűen otthon gubbasztanak. Mintha félnének kimenni az utcára, mintha ódzkodnának mindenkitől, mintha sok-sok évvel ezelőtt elvesztették volna minden bizalmukat a világgal szemben.

Egykorúak voltunk Vickyvel, bár meglehetősen különböztünk egymástól. Mégis ez a különbség inkább olyan volt, hogy kiegészítettük egymást, nem pedig taszítottuk, bár a külsőségekben is meglátszott a különbség. Mindig rám sütötte, hogy én vagyok az igazi nő, akik után mindig megfordulnak a fiúk, ő meg csak egy átlag alatti lány, akire rá sem néznek. Ami azért túlzás. Mindkét állítás. Jól lehet, szerettem csinosan öltözködni, mint egy átlagos lány, de a jó ízlés határain belül maradtam, és persze a szűk kis költségvetésünkből kellett gazdálkodni, és csak nagy ritkán jutott ruhára is a pénzből, de akkor igyekeztem olcsó és csinos darabokat választani, és szerencsére azért volt rá lehetőségem, hogy jobb áron is beszerezzek néhány ruhát, ami nem tükrözte feltétlenül a nyomoromat. A hajam egészen a derekam közepéig ért, pedig nagyon göndör volt. Szerettem, főként azért, mert gesztenyebarna, ami a kedvenc színem. Ha kivasalnám, simán elérne a fenekemig is, de szerettem göndören. Így meglehetősen egyedi volt, és hát mégis csak így volt nekem természetes. Nem voltam valami magas termet, inkább alacsonynak nevezném magam, de hát tudjuk jól: kicsi a bors, de erős. Sosem tettem semmi különöset az alakomért, mégis nagyszerű génjeim voltak, ugyanis kifejezetten nőies vonásaim alakultak ki a tinédzser kor elmúltával. Pontosan ott voltam megfelelően kerek, ahol kellett, és a derekam is vékony volt, amiért sok lány rengeteget dolgozik, én meg ingyen megkaptam. De legalább ezen a téren rendes volt velem eddig az élet. Jól lehet, mikor még általánosba jártam, akkor rendszeresen eljártam sportolni, kosarazni, röpizni, de aztán ahogy elköltöztünk, így szépen lassan alábbhagyott bennem ez a sportolási vágy.

Ezzel szemben Vicky nagyon fiús volt, és soha nem is törekedett arra, hogy lányos megjelenése legyen, mindent utált, ami egy kicsit is kiemelte volna az alakját, ami éppen, hogy csak egy hangyányit volt súlyosabb, mint amennyi kellene, de a ruháit is úgy választotta meg, hogy dekoltázs egy szem se legyen. Ő egyszerűen ilyen volt, én ilyennek fogadtam el és szerettem meg. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, válláig érő, világosbarna haját egy baseballsapka alá rejtette. Még a szemünk is teljesen különbözött, az övé kékesszürke, az enyém nagyon sötétbarna, szinte már fekete. Tulajdonságunkban is meglehetősen eltérőek voltunk, én voltam mindig a nyugodtabb, ő meg a szabad szájú, habár az utóbbi időben közös vonásunkká vált a lázadás. Egyikünk sem akarta itt letengetni az életét, és görcsösen kerestük a megoldást a menekülésre, de mindenhez pénz kellett volna, amihez előbb munka. De itt voltak bizony bonyodalmak.

És hogy milyen az élet Chicagóban? Addig semmi probléma nem lenne, míg a belvárosban vagy valamelyik előkelőbb részében laknék, de így viszont önvédelem céljából mindig a zsebemben lapult egy bicska, nem tudhatom, mikor lesz rá szükségem, habár már a gondolattól is rosszul lettem, ha csak arra gondoltam, hogy valaha is használnom kell majd. Nem az erősségem volt az erőszak, egyszerűen elítéltem. Sosem szabad idegenekkel szóba állni, még akkor sem, ha a legkülönfélébb ártatlannak látszó indokkal leszólítanak. A legtöbbjüknek mocskosak a szándékai, a rendesebbek nem errefelé laknak. Kerültem már én is bajba, párszor úgy kellett elfutnom, ahogy csak a lábam bírta. Erről otthon sosem szóltam, hiszen akkor végleg bezárnának a házba, hiába voltam papíron én is felnőtt, a szüleimet ez sem hatotta volna meg. Ugyan, gyakran járőrözött errefelé a rendőrség, de mindent ők sem tudtak kiszúrni, és bőven volt gyilkosság is a környékünkön. Egyszer az egyik osztálytársamat ölték meg csupán egy kis készpénz miatt. Azok fájdalmas emlékek voltak, hiszen őt különösen kedveltem, de ez is egy intőjel volt arra, hogy vigyáznom kell magamra.

Pár perccel már el is múlt tíz, mikor a lépcsőházban elváltunk Vickyvel. Ő a földszinten lakott, nekem meg fel kellett másznom a negyedik emeletre, mivel lift nem volt a házban. Jó kis gyakorlat volt minden nap, de legalább segített formában maradni, főként most, mikor szinte rohantam, hogy ne rontsam az amúgy is elég rossz helyzetemet a szüleimnél. Úgymond próbáltam menteni a menthetőt, habár már eléggé reménytelennek látszott a helyzet. Ki nem állhattam, hogy még ennyi idősen is szabályozni akartak engem, pedig elmúltam 22 is, tehát papíron az Egyesült Államokban is betöltöttem a nagykorúságot. Előbb vagy utóbb szakadni fog nálam a cérna.

Legnagyobb pechemre a házban nem aludt még mindenki, pedig bíztam benne. Jó, azért ez jellemző anyámra, hogy addig el sem alszik, míg mindenki otthon sincs. Általában én voltam mindig a késő, és bár tényleg rendesen viselkedtem úgy összességében gyerekkoromban, így felnőve eléggé kitört bennem a szabadságvágy, hogy ne mindig az anyám mondja meg nekem, hogy mit csináljak.

A konyha felől gyenge gyertyafény szűrődött ki. Sajnos az áramot már hónapokkal ezelőtt kikapcsolták, mert nem fizettük a számlákat, így gyertyával kellett világítanunk, ami közel sem volt annyira tökéletes megoldás, különösen nem a húgom számára, akinek így sötétedés előtt be kellett fejeznie a tanulmányait, házi feladatát, pedig tudtam rólam, hogy az iskola után szívesen elmenne valahova a barátaival, de ugyanúgy agyonnyomják a szüleim, mint engem. A hőről egy kis olajradiátor gondoskodik két szobában, de ha bejön az igazi tél, akkor nem tudom mi lesz velünk, mert azok nem lesznek elég erősek a kemény faggyal szemben. Tavaly még volt fűtés, igaz, akkor is már csökkentett módon, és csak egy szobában, de legalább ott nem fáztunk. Oda költözött az egész család.

Hamarosan anyám lépett elő a konyhából, a hálóingjére felvette a kabátját, hogy ne fázzon. Számomra ő volt a világ legcsodálatosabb nője, még ha talán egy kicsit elfogult is vagyok, hiszen a kora ellenére úgy nézett ki, mintha nem is az anyám lenne, hanem a testvérem. A vörös tincsei ugyan most szanaszét álltak, de mindig nagyon rendezett hullámokban söpörte a vállát, pedig nem fordított rá különösebb figyelmet. Egyetlen ősz hajszál sem volt még a hajában, és ezt sem a hajfestéknek köszönhette, mert sosem dobott ki volna annyi pénzt ilyen ínséges időkben, egyszerűen csak tökéletes volt. Tőle örököltem a haja göndörségét. Sajnos, én már nem nőttem akkorára, mint ő. Egy fejjel nálam is magasabb volt, apám meg már egyenesebb két fejjel lehagyott. Ha ez nem lenne elég, még a kishúgom is magasabb termetű, mint én, pedig köztünk is volt hat év korkülönbség. Elég röhejes, de hát úgy látszik a sok jó mellett valami rossz is kijárt volna, habár nem érdekelt különösebben. Visszatérve anyámhoz, igaz, hogy sok mindenben hasonlítottunk egymásban, mint például az arcunk, a bőrünk finomsága, a nőies kisugárzás, de ő mégis sokkal jobb volt nálam. Sokkal jobban le tudta venni a pasikat a lábukról, bár azt gyorsan hozzá kell tennem, hogy nagyon szerette az apámat, de ha mondjuk vásárba mentünk, és férfi volt az eladó, akkor simán lealkudott az árból valamennyit. És minden tekintet rá szegeződött. Valamiért rám sosem, pedig mindig mondják rám, hogy aranyos vagyok meg nagyon szép, de hiányzik belőlem az a plusz, ami anyában megvan. Talán hiányzik belőlem az önbizalom és a megfelelő tapasztaltság. Bár az is igaz, hogy annyira mindegy, hogy mi miatt van ez, hiszen még sosem randiztam senkivel a szülői visszatartás miatt.

- Christine, halálra aggódtam magam miattad! - rontott azonnal nekem, de nem volt tele csupa méreggel. Láttam rajta a megkönnyebbülést is, amiért ismét itthon vagyok. való igaz, mostanában nem a pontosság volt a legfőbb ismérvem, de talán valahogy ez is a lázadáshoz tartozott, hiszen mostanában különösen nem figyeltem oda az időre.

Anyám nagyon nehezen viselte, hogy már nem vagyok az ő kis pici leánya, ezért még igyekezett engem úgy kezelni, mintha a húgom lennék. Nem tudom, hogy vajon azért, mert az ő szülei is így nevelték, és azt hiszi, hogy ez a jó, vagy csak maga mellett akart tartani engem, ami meg meglehetősen gonosz feltételezés, de mégsem mertem kizárni a lehetőségek közül, hiszen ez volt a leglogikusabb. Egyszerűen már felnőttem, és szerettem volna egy kis teret kapni. Nem tudok elköltözni a lakásból, erre nincsen semmilyen pénzem, de legalább had maradjak kint a szabadban, amíg csak én akarok, és had találhassak munkát is, amivel egy kicsit jobb megélhetést biztosíthatnék a családunknak. De sosem hallgatták végig ezen javaslatomat.

- De anya… - kezdtem a mentegetőzésemet.

- Egy szót se többet! Te még túl fiatal vagy, nem látod át a helyzeted tisztán, nem tudod, mennyire veszélyes ez a hely. És most menj a szobádba, és aludj szépen! Egy hétig elfelejtheted, hogy bárhova is elmehetsz sötétedés után.

Hát erre mit is mondhattam volna? Úgy se nekem lenne igazam, anyámmal nem lehetett vitába szállni, mindig ő jött ki belőle győztesen. De azért szobafogságot adni egy ennyi idős lányok, mint én, az már eléggé gáz volt, és egyre elkeserítőbbnek találtam a helyzetet. Bár meg tudtam volna őket győzni arról, hogy tudok magamra vigyázni, de erre nem volt még lehetőségem sem.

Meggyújtottam egy gyertyát, majd bementem a húgommal közös szobámba. Igen, kénytelen voltam osztozkodni vele, és ez még a kisebbik kellemetlenség, de hát még mindig jobb, mint amikor az egész családdal együtt voltunk. Az ágyunk csupán egy matrac volt, és rengeteg takaró kellett, hogy ne hűljünk ki az éjszaka folyamán. Újabb bizonyíték arra, hogy nem mi voltunk a város leggazdagabb emberei. Sokan kiakadhatnak, hogy hogyan foghatom fel ilyen szemmel a helyzetünket, de most mit segítene rajtunk, ha siránkoznék? Nem dőlne a könnyeimmel több pénz a házba. Ha megtörténne, esküszöm, hogy egész nap csak bőgnék. De már valahogy nagy nehezen sikerült megszoknom ezt a helyet, habár még mindig hittem abban, hogy majd egyszer elő tudok teremteni magunknak sokkal jobb körülményeket is, csak el kellett érkeznie a megfelelő alkalomnak. Nem lennék lusta, ha elmehetnék dolgozni, hiszen most semmi dolgom sincs. Egész nap mást se csinálok, mint gubbasztok a szobában, és vagy a húgommal játszom, vagy a szüleimmel beszélgetek. Szigorúan fognak, de azért rendesen el lehet velük társalogni, kivéve, ha valami kényesebb témára kerül a szó, mint például, hogy mikor lehetek a magam ura, mikor fiúzhatok, mert ilyenkor csak figyelmeztetően lehurrogtak, és még csak meg se válaszolt a kérdésemet.

Bebújtam a takarók alá, még csak le sem vettem a nappali ruhámat, annyira fáztam, mert ez sokkal melegebb volt, mintha pizsamát vettem volna fel. A konyhából beszűrődő fény kialudt, tehát anyám is elment végre aludni, most hogy már mindenki otthon volt biztonságban.

Csak én nem tudtam nyugodtan elszunnyadni. A mai civakodásom az anyámmal nem hagyott nyugodtan álomba merülni. Forgolódtam vagy egy órán keresztül, végül feladtam az álommal való harcomat, és kikászálódtam a takarók alól. A gyertya már rég elégett, de sötétben is ki tudtam keveredni a lakásból. Még szerencse, hogy anyám alszik, mert ha most fülön csípett volna, akkor egy évig eltiltana. Csak egy órácskára szerettem volna sétálni, egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, mert rám fért. Azalatt meg csak nem veszi észre senki az eltűnésemet.

Lent már elcsendesedett minden, lassan éjfélre járt az idő. Ilyenkor már a legtöbb kocsma bezárt, és az emberek is inkább hazamentek, minthogy ebben a nagy hidegben az utcán dideregjenek. Néhány hajléktalan lakott felénk, ők aluljárókba húzódtak, hogy amennyire csak lehet, védjék magukat.
Nem volt semmilyen célom ezzel a sétával, nem ezzel akartam ellenük felkelni, csak tényleg szükségem volt rá, mert így reggelig nem fog sikerülni elaludni. Talán az is benne volt, hogy az idejét sem tudtam már, mikor voltam egyedül el valamerre, és a mai estén különösen vágytam rá. Nem volt ez semmivel sem különlegesebb este, mint a többi, de meg akartam egy kicsit mozgatni magamat, napközben úgy is ráérek még aludni. Talán csak délután lesz szükség rám, hogy ha tudok, besegítsek a testvérem házi feladatába, de egyébként minden otthoni munkát a szüleim végeztek, mert nekik sem volt jobb dolguk. Washingtonban minden más volt. Ott gyakran más vigyázott rám és a húgomra, mert folyton dolgoztak vagy elmentek valahova közösen. Akkor az volt a bajom, hogy sosem láttam őket, most mégis legszívesebben visszamennék az időben. Félreértés ne essék; én szeretem őket igazán, csak a szigorúságot toleráltam nagyon nehezen, és tudtam, nekik sem könnyű, amiért nincs munkájuk, hiszen szerettek dolgozni.

Elhaladtam egy szerelmespár mellett, akik a padon estek egymásnak, láthatóan nem is törődve a külvilággal, csak egymásnak léteztek. Forró csókokat vetettek egymásnak, és még idejében szerettem volna magukra hagyni, nehogy más is kisüljön a dologból, mert kicsit mintha ittasnak is tűntek volna. Fogadni mertem volna rá, hogy engem sem vettek észre, vagy ha mégis, akkor nem vettek számításba. Sóhajtanom kellett, ahogy odapislantottam feléjük, és megláttam azt a tömény szerelmet és szenvedélyt, amit beleadtak a csókba. Én sosem ismerkedhettem meg jobban a másik nemmel, a szüleimnek még az is sok volt, hogy egyáltalán Vickyvel jóban vagyok, azt már nem viselnék el, ha hazaállítanék egy fiúval, pedig épp abban a korban voltam, mikor már erősen érdekeltek engem. Szerettem volna valakit szeretni. Szerettem a családomat, Vickyt, de nem ilyen szeretetre vágytam. Inkább szerelemre. Már párszor felötlött bennem otthon ez a téma, és finoman célozgattam anyámnak, hogy igazán kedvem lenne most már ismerkedni, de már csírájában elfojtotta bennem az ötletet, mert szerinte túl fiatal vagyok még ehhez, és a környéken túl veszélyesek a fiúk. Ez részben biztos nagyon igaz volt, de laktak arrafelé tisztességes emberek, akik úgy, mint mi, nem tudtak megélni a város előkelőbb helyein, mivel az anyagi lehetőségeik nagyon korlátozottak voltak. Pedig most már nagyon nehéz volt mindig közömbösséget mutatni a srácok felé, akik érdeklődő szemmel vettek figyelembe, és még nekem is bejöttek. Francba is, ezek a nyavalyás hormonok.

Gondoltam rá, hogy elmegyek egy kicsit messzebbre, ahol lenne munka lehetőségem, de szerintem említenem sem kell, hogy ezt is teljes vehemenciáról ellenezték a szüleim. Én sem most jöttem le a falvédőről, tisztában voltam vele, hogy van valami mélyebb oka is a szigorú felügyeletnek, amit önként talán soha nem fognak nekem elárulni. De néha hagyhattak volna bulizni, ahonnan ez a két fiatal is biztosan jött, úgy sem olyan voltam, mint aki az első adandó alkalommal lefekszik is egy pasival, aki aranyosan néz rám. Én inkább azt szerettem volna, ha lélekben valaki támogatott volna.

Talán még csak tíz perce sétáltam, amikor megint valami furcsa érzés fogott el. Mintha valaki követne. Határozottan éreztem valakinek a figyelmét a hátamon, és éppolyan volt, mint Vickyvel. Tényleg paranoiás vagyok, és talán a késői időpont miatt képzelgek, mindenesetre azért a bicskámért nyúltam, majd lassan megfordultam. Arra számítottam, hogy megint senki sem lesz ott, de legnagyobb rémületemre nagyot tévedtem. Egy férfi állt tőlem nagyjából húsz méterre, mást nem tudtam megállapítani a hiányos kivilágítás miatt. De nem is érdekelt, futni kezdtem, amennyire csak a lábam bírta. Lehet, hogy csak egy egyszerű járókelő, aki szintén azt leste, hogy én ki lehetek, de nem érte meg kockáztatni, és a fejemben már arra gondoltam, miként érhetnék haza a leghamarabb. Visszafele nem mehettem, hiszen arra állt az idegen, aki lehet, cseppet sem olyan ártatlan, mint azt próbálnám magamnak bemagyarázni. De csak igyekeztem nyugodt maradni, és megőrizni a hidegvéremet, hiszen ha bepánikolnék, akkor biztosan bajom esne.

Azonban alig tettem néhány métert meg, mikor az a valami hátulról rám ugrott, és az utolsó, amit érzékeltem, hogy a fejemet bevágtam a földbe.

Hunyorogtam, amikor a lámpafény vakítóan a szemembe sütött. Először rá akartam ripakodni a testvéremre, hogy azonnal oltsa le a lámpát, de éreztem, hogy zsong a fejem, pedig nem vagyok egy fejfájós típus. Mégis egyre jobban kínozni kezdett, ahogy magamhoz tértem. Aztán ahogy megláttam az üres, fehér szobát, és megéreztem, hogy egy kőpadlón fekszem, azonnal feleszméltem, és nagyon is attól tartottam, hogy nem éppen az otthon melegében vagyok.

Riadtan próbáltam felülni, de kezem-lábam össze volt kötve, és még erőteljesen szédültem, amiért bevertem a fejemet. A szoba tényleg üres volt, rajtam, egy ajtón és két másik fickón kívül semmi sem volt benne. A két fiú azonban meg se mozdult annak ellenére, hogy magamhoz tértem. Talpig feketébe öltözve álltak az ajtó mellett, mintha csak őrök lennének. De miért is lenne szükség rájuk, és én mit keresek itt? Ha valamit akartak volna tőlem, azt már könnyedén elvehették volna tőlem, nem kellett volna megtartaniuk is.

Magamban próbáltam felidézni a történteket, de minden olyan hirtelen történt. Mögöttem vagy húsz méterre állt a fiú, aki elkapott. Nem létezik, hogy ilyen hamar utolérjen. Alig futottam többet pár másodpercnél… Vagy lehet, a pánik miatt csaltak az érzékszerveim? Vagy egyszerűen csak túlságosan beütöttem a fejemet, és rosszul emlékszem? Nem kellene mindent összekombinálnom, mert lehet, ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat, csak egyelőre nem úgy látszott, hogy valaki is hajlandó lenne velem beszélni vagy lenyugtatni.

Visszanéztem a két fiúra. Mindketten nagyon magasak voltak, és tényleg szoborszerűen álltak. Nem engem figyeltek, hanem a szemközti falat. Nem pislogtak, talán még nem is lélegeztek. Jó, ez butaság, hiszen az egyet jelentene a halállal, ők pedig éltek. Nem csak szobrok voltak, hiszen a tekintetükben ott volt az élet nyoma is, még ha nem is igazán törődtek semmivel.

- Mit akarnak tőlem? – kérdeztem tőlük, és becsületemre legyen szólva, a hangom nem volt hisztérikus.

Próbáltam leküzdeni a hányingert, és megőrizni a hidegvéremet. Ha elvesztem a fejem, azzal semmire sem megyek, hanem csak ezzel is megrövidíteném az életemet, mert megunnák a hisztimet. Mégis valahol a bensőmben ott volt a kényszer, hogy felkeljek, és mindenáron megpróbáljak kimenekülni innen.

Újabb percek kezdtek el pörögni, és én csak feküdtem teljesen mozdulatlanul, és vártam, hogy végre teljesen kitisztuljon a fejem. Néha olyan volt, mintha forogna velem a szoba, majd egy kicsit jobb lett, majd ismét. Eléggé hullámokban tört rám a rosszullét. Ezek szerint alaposan beverhettem a fejemet, de a két pasit láthatóan az sem zavarta volna, ha közben meghalok.

Kisvártatva három férfi lépett be az őrök mellett az ajtón át. Kecsesen mozogtak, és mindannyian erősnek tűntek. Túl erősnek ahhoz, hogy akár egyikükkel is elbánhatnék, hiszen lehet, hogy nekik volt valami harci képességük, ami nekem viszont egyenlő volt a nullával.

Az első alakot láthatóan mindenki tisztelte, vagy tőle vártak valami parancsot, mert minden tekintet felé szegeződött. Még az őrök is rábámultak, és sokkal egyenesebben álltak az ajtóban, mint amikor még csak rám vigyáztak. Biztosan ő állhat az elrablásom hátterében is, és a tekintetéből ítélve nem lepte meg az ittlétem.

Elég magas volt, legalább 185 centi, és kétségkívül az egyik legizmosabb ember, akit valaha láttam. Fehér pólót viselt, amely eléggé ráfeszült az így szabad szemre tökéletes testére. A bicepsze még elernyedt állapotban is rendkívül óriásiak voltak, a vállai szélesek. A testéről feljebb emeltem a fejéig a tekintetemet. Sötétbarna szemei közömbösen bámultak a képembe, kifejezetten unottan. Ennek ellenére, ha az arcáról kellene megmondanom, egyből rávágnám, hogy nem gonosz. Az arccsontja magasan ült, és elég széles volt, gesztenyebarna haja csaknem ugyanolyan árnyalatú volt, mint az enyém, és egy kis göndör neki is volt benne. Egészen a válláig ért. A tekintette olyan volt, mint egy angyalé, különösen, ha még mosolygott is volna, de így is gyönyörű volt. Csak az a félelmetes teste tette őt egy vadállattá, aki egy öleléssel képes lenne bárkit megölni. Úgy összességében azt hiszem, inkább tartottam tőle.

A jobb oldalán álló férfi pár centivel alacsonyabb volt, de ő is hasonló izmokkal rendelkezett. Hosszú, szőke haját hátrakötötte egy lófarokba. Ő is jól nézett ki, akárcsak a magas fiú. Ezzel szemben a barna bal oldalán álló pasas alacsony volt, kopasz és kevésbé izmos. Olyan volt, mint egy átlagos ember. Nem volt annyira vonzó sem, mint a másik két fiú, de volt valami elbűvölő az arcán. És ahogy egy picit arrébb döntötte a fejét, egy nonfiguratív tetoválás bukkant elő a nyakán, ami az egész tarkóját elfoglalta. De ez nem egy közönséges tetoválás volt. Halványan csillogott és ezüstös színe volt. Még sosem láttam ilyesmit, habár rengeteg osztálytársamnak volt tetkója. De egyiküknek sem volt ilyen különleges.

Egy ideig csak szótlanul bámultuk egymást. A két szélső srác szemében érdeklődés csillogott, de úgy tippeltem, hogy a középső fiú szívesebben nézne egy focimeccset a tévében, minthogy velem legyen egy légtérben, amiért nem is hibáztattam. Az sokkal érdekesebb lenne, minthogy egy halálra rémült lányt nézzen óraszámig. De én szívesen elengedtem volna, minthogy engem pásztázzon.

- Nem véletlenül nem bírtuk előbb elfogni – magyarázta a kopasz, és olyan, mintha kifogást keresne. – Nem hatott semmiféle bűvölet rá, és folyton a barátnőjével lógott, nem lehetett róla levakarni.

Nem kellett hozzá sok ész, hogy tudjam, Vicky-ről volt szó a barátnőm címszó alatt.

- Ráadásul kora estére mindig hazaparancsolta John vagy a kis ribije – tette hozzá a szőke.

John az apám olt, a ribije meg ezek szerint az anyám. Magamban forrongtam, amiért ilyen szavakkal illették az anyámat, de semmit sem mertem mondani.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy valamelyik uzsorás megtalált minket, és azért raboltak el engem, hogy sakkban tudják tartani az apámat. Ha ez így van, akkor nekem befellegzett, ugyanis a rengeteg milliót, amivel tartozunk, nem lennénk képesek visszafizetni, hiszen így is örültünk, ha napi egyszer étel jutott az asztalra. Sőt, ma még nem is ettem, mert nem volt otthon semmi, szóval hiába követelnének tőlünk bármit. Legfeljebb az életemet vehetnék el, de könnyen lehet, hogy ez az eredeti tervük, hogy megleckéztessék az apámat. Nem ismertem azokat, akiknek tartozott, de tudtam annyit innen-onnan, hogy az ilyen emberek nem félnek a kegyetlenebb módszerektől sem.

- Kik vagytok? – ez a kérdés már nem sikerült olyan fényesre, tömény félelem bujkált a hangomban, de nem akartam felfedni az ijedtségemet, a gyengeségemet, de hiába játszottam meg magamat, akkor is tudhatták, hogy nagyon rossz helyzetben vagyok jelenleg.

A középső fiút leszámítva mindketten szélesen elvigyorodtak, mintha szimplán elment volna az eszük. Először le sem esett a látvány, ami elém tárult, majd utána szinte a rosszullét és a hitetlenkedés kerülgetett. Mindkettejüknek hegyes szemfogaik voltak, nagyjából úgy nézett ki a fogsoruk, mint egy vámpírnak. Na de azzal meg tisztában voltam, hogy vámpírok nem is léteznek. Talán valami műanyag utánzatot tettek be, és az eredeti céljuk az volt, hogy halálra ijesszenek. Ez majdnem be is jött nekik.

Talán ha egy kicsit vagányabb lennék, akkor látnák, hogy nem vagyok annyira esetlen, és abbahagyják a felesleges rémisztgetésemet, bár semmi frappáns válasz nem jutott az eszembe.

- Hé srácok, nem a jelmezbálban vagyunk! – jelentettem ki, de azonnal meg is bántam.

Nem kellene az ellenségeimet felhergelni, mert ezzel gyakorlatilag magam ellen dolgozok, és időt vesztek. Lehet, emiatt fog az életem jelentősen lerövidülni. Eddig nem is tudtam magamról, hogy ennyire vakmerő is tudok lenni ilyen helyzetekbe, hiszen erre a pillanatra tényleg nem éreztem magam rosszul. Legalábbis nem féltem. Kicsit igazából még kótyagos volt a fejem, de biztos vagyok benne, amit láttam.

Ám a harag helyett az ellenkező hatást értem el, vígan kacarászni kezdtek rajtam, a nevetésük betöltötte az egész aprócska kis szobát, és elviselhetetlenül visszhangzott a fejemben. Eléggé szánalmas volt a helyzet, mikor nem tudtam, hogy most mire is kellene gondolnom.

Vámpírok pedig nem is léteznek. Csak kitalált lények, és ezen a hitemen már nem is fognak holmi olcsó trükkel változtatni. Ezzel próbáltam magam vigasztalni, nem engedhettem semminek, ami elhitette volna velem, hogy esetleg tévedek.

Oda pillantottam a középső fiúra is, akinek mintha a teljes közömbösség eltűnt volna az arcáról. Lágyan elmosolyodott, miközben már valamiféle érdeklődést mutatott felém. Lassan végigmért, de úgy igazán. Ahogy egy férfi végigméri a nőt. Volt benne valami hátborzongató, ami azt sugallta nekem, hogy hármójuk közül ő legveszedelmesebb, hiába nézett ki ő a legjobban, és hiába volt az angyalarc. Talán megtéveszthet egy darabig valakit, de a gonosz akkor is ő volt.

Csupán egyet pislantottam, és a szőke már ott térdelt mellettem. Megrémültem, hiszen irreálisan gyors volt. Egy ember nem mozoghat ilyen gyorsan, de amit próbálnak belém sulykolni, az sem lehet igaz. Oké, túlságosan is rosszul voltam még, a fejem továbbra is sajgott, talán csak egy pillanatra megingott velem a világ, és ő ezt az alkalmat használta ki. Hiszen mi más megmagyarázható történhetett volna? Még a világ leggyorsabb állata sem teremhetett ott előttem ilyen hamar. Legközelebb majd megpróbálok jobban koncentrálni.

- Nem hiszel a szemednek? Próbálod elhitetni magaddal, hogy ez csak egy szörnyűséges álom, de sajnos kicsim, ez a kegyetlen valóság. Vámpírok vagyunk mind.

Egyszerre akartam a képébe röhögni, sikítani és bőgni is, de végül a három kiütötte egymást, és csak bambán néztem a szőke arcába. A kötések miatt még mindig nem voltam képes felállni, habár ettől az információtól talán talpon se tudnék maradni. Ilyet még a kisiskolásosok sem találnak ki, nagyon egy elmebeteg társaság ez, és jobb lenne minél előbb kiszabadulni közülük, mielőtt még ennél is képtelenebb történetet kitalálnának.

- Vámpírok csak a mesékben léteznek – válaszoltam haragosan.

A félelmemet kezdte felváltani a düh, amiért ezzel a sztorival próbáltak megetetni.

Hátrapillantott a barna vámpírra, amelyik bólintott egyet, amit a többiek valami titkos jelként foghattak fel, hiszen ők is őt nézték. Erre pillanatokon belül szabadok lettek a végtagjaim, mire ösztönösen felpattantam, és elsuhanva a két vámpír mellett, az ajtó felé rohantam, hogy elfussak. Jól lehet, az előbb még mozdulni sem lettem volna képes, de ismét valami félelemféle kezdett bennem formálódni, ami arra hajtott, hogy mindent bevetve próbáljak innen kijutni, de hát rengetegen voltak ellenem, még ha a két őr közben távozott is a szobából.

Valamelyikük olyan hirtelen fogott el az egyik kezével, hogy majdnem szívrohamot kaptam, ahogy a pulzusom megszaporodott. Olyan erősen kapott a vállam után, hogy biztos voltam benne, utána tele lesz véraláfutással, ha csak el nem töri, ha továbbra is így tartja. Nem tehettem róla, egy sikoly ösztönösen kiszaladt a számon, hiszen annyira szorított, ami már fájdalmat okozott volna. Egyáltalán hogy lehet egy nyamvadt vállat egyetlen kézzel így megragadni?

Megpörgetett, majd maga felé fordított a barna vámpír. A szőkére számítottam, így meglepődtem egy kicsit, hiszen eddig nem igazán törődött velem. De nem volt időm teljesen felocsúdni, hirtelen előbújtak a hatalmas szemfogai, és a nyakamba mélyedtek. Megéreztem a tompa fájdalmat, ami aztán el is múlt, csak a szívást észleltem, ahogy a véremet itta. Próbáltam magam eltolni tőle, ahogy egyre közelebb szorított a testéhez, de esélyem sem volt szembeszállni a vámpír erővel, így semmit se tehettem az ellen, ha esetlen szárazra szeretne szívni.

Nagyokat kortyolt a tulajdon véremből, és minden egyes szívás után egyre tompább lett az agyam, még ellenkezni is elfelejtettem közben. Nem éreztem fájdalmat, csak erős bizsergést az egész nyakamnál, és még mielőtt elájultam volna, eltaszított magától, befejezve a vacsorázást. Végül is egyetlen előnye volt ennek, még pedig az, hogy a fejfájásom teljesen megszűnt, de a szédülés se sokkal jobb.

Térdre rogytam előttem, a lábaim már képtelenek voltak megtartani. Szédültem, és felerősödött bennem a hányinger. Nem értettem, hogy még mit akarnak tőlem, itt volt a lehetőségük, hogy megöljenek, de mégis húzták a pillanatot. Még pár húzásnyit ivott volna belőlem, és nekem annyi.

Reméltem, hogy vámpírrá nem óhajtottak változtatni, mert nem bírtam volna ki, hogy ne ember legyek, még ha gyakorlatilag semmit sem tudtam a vámpírokról, azt leszámítva, hogy mind gonoszak, vért isznak, és iszonyatosan gyorsak.

Ugyanakkor kénytelen voltam szembenézni a nagyon is hihetetlen valóságnak: akárki akárhogy viccelődött vele, vámpírok léteztek. Ez számomra éppolyan megdöbbentő volt, mint ahogy mindenki másnak lett volna, főként, amiért olyan emberi külsejük volt, leszámítva a sápadt bőrüket. Vért ittak, pont mint abban a rengeteg filmben, könyvben, mesében, amik mind a vámpírokról írtak. Eddig azt hittem ezekről, hogy mind egy embernek a beteg agyszüleménye, és csak egy mesének szánta, de ezek szerint, már más is találkozott vámpírral. De nézzük a dolgok jobbik oldalát: túlélte, hiszen megírta a könyvet, így előttem is felgyúlt némi halvány esély. De csak nagyon halvány.

Felnéztem a rájuk, és megpróbáltam a legutálatosabb arcképemet elővenni, ami azonban fele annyira sem volt ijesztő, mint a tudat, hogy három vámpír áll velem szemben, hiszen hirtelen azt se tudtam, hogy mit tudnak a vériváson kívül. Örültem annak is, hogy még élek legalább.

- Undorító dögök – fújtattam bele a képükbe.

Amelyik éppen belőlem lakmározott jóízűen nyaldosta a szája szegletéből a vért, láthatóan ízlett neki. Bár megfulladt volna tőle!

Azon nyomban kaptam egy pofont a szőke vámpírtól. De olyat, hogy nem csak hogy vagy két méterrel arrébb kötöttem ki, de meg mernék esküdni rá, hogy egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, mert éreztem, hogy arrébb repülök, de a zuhanás pillanata kimaradt az elmémből. A kezemmel szerencsére reflexszerűen óvtam a fejemet, így nem törtem be, de az orromból patakzani kezdett a vér, mintha nem vesztettem volna már így is éppen eleget belőle.

Kisebb pánik fogott el, ahogy éppen rajtam keresztül megmutatta, hogy mekkora erejük is van valójában, pedig ahogy láttam, még bele se adott mindent ebbe az ütésbe. Akkor valószínűleg már nem is élnék. Azt már el sem akartam képzelni, hogyha nagyon kihúznám a gyufát, akkor mit is kezdenének velem, hiszen ennyi erőből darabokra szedhetnének vagy eltörhetnék minden egyes csontomat.

A lehető legtávolabb elhúzódtam tőlük. A barna vámpír lefogta a szőkét, és valami fenyegetőt mondott neki. Ha nem lennék teljesen ostoba, azt hinném, hogy csak védelmezni szeretett volna, mert a vámpír még szívesen adott volna nekem pár maflást, amibe már bele is halhattam volna. De legalább az a vámpír segített rajtam, amelyik az előbb megtámadott, és itta a véremet. Na, ezen igazodjak csak ki szépen!

Próbáltam magam összeszedni, bár ennyi vérveszteség mellett nem volt könnyű. Még a fájdalmat sem éreztem tisztán, pedig minden bizonnyal alaposan sajgott volna mindenem.

- Mit akartok tőlem? – suttogtam, és próbáltam elfojtani a zokogásomat, ami már nagyon mardosta a torkomat, de még egyelőre visszatartottam.

Ezúttal a kopasz vámpír közeledett felém, a szőke kisétált az ajtón, és otthagyott minket.

Dühös pillantásokat eresztett a barnára, de láthatóan túlságosan tisztelte őt, így nem jegyzett meg semmit. Vajon tényleg meg akart engem ölni, vagy csak jól meg szeretett volna leckéztetni? Bár igazából egyik lehetőséget sem fogadtam volna valami szívélyesen, így nem bántam, amiért ő elment. Már csak a többi kettő maradt velem, de itt volt a barna is, akitől még mindig jobban féltem, dacára az előző cselekedetéért.

- Tudod, szükségünk van emberekre, akik mindig készenlétben állnak, ha esetleg szükségünk lenne vérre. Éppen ezért párat mindig felbérlünk, általában önként jelentkeznek, akik tudják, hogy léteznek vámpírok, és a fél karjukat odaadnák, hogy egy napon ők is azzá váljanak.

Nem igazán szerettem volna ebbe belegondolkodni, hogy hova is akar kilyukadni, ezért igyekeztem teljesen ártatlan képet vágni.

- De nekem mi közöm ehhez? – valami csípőset most is szerettem volna megjegyezni, de a pánik és a fájdalom mellett semmi értelmes nem jutott az eszembe.

Elmosolyodott.

- Mától kezdve nekünk dolgozol. Felvettünk. Ne aggódj, igen szépen meg fogjuk tömni az egyébként üres bukszádat, többé nem kell amiatt aggódnod, mert éhezel.

Megremegtem. Ha valakiknek, hát vámpíroknak biztosan nem fogok dolgozni, és otthon még annyit se engedtem meg, hogy helyben vállaljak munkát, hát akkor ezt sem fogják, mert gondolom, éjjeli műszak lenne. Vagy mégis hogy gondolták? Mit fogok a szüleimnek mondani? Vagy csak egyszerűen tűnjek el az életükből? Hányszor gondoltam arra a megoldásra, míg otthon voltam, most azonban eszem ágában sem volt dolgozni a vámpíroknak, ráadásul ilyen gusztustalan és visszataszító munkával.

- És ha azt mondom, hogy nem?

Makacskodással nem érek el semmit, de minden lehetőséget meg szerettem volna ragadni. Meg nem árt tudni, hogy miben mesterkednek még.

- Akkor a családodnak annyi –mordult fel a barna.

Hideg reszketés futott végig a gerincem mentén. Ugye csak blöffölt? Elvégre honnan ismerhetné egy vámpír a családomat? Ők tisztességes emberek, semmi közül a túlvilághoz vagy az alvilághoz, vagy minek számít ez. A vámpírok nem a mi világunkhoz tartozik, ők valami szerencsétlen jövevények lehetnek, akik csak ártanak az embereknek.

A kopasz sejthette, hogy mire gondolok.

- Ha nem tévedek, anyád neve Judy. Egy dögös vörös. A hajszínedet és a magasságodat leszámítva hasonlítasz rá. Ott van a húgod is, Paloma. Aranyos kis csajszi, sajnálnánk, ha valami bántódása esne. Egy házban laksz a legjobb barátnőddel is, Victoriával. És végül, de nem utolsó sorban, ott van az a bizonyos John is.

Nem akartam rákérdezni, hogy az apám mért lenne egy bizonyos John. Mintha ismernék egymást, de ez szinte teljességgel kizárt. Mindenesetre az már egyszer biztos, hogy nem csak kamuzott, ismerik a családomat és még a legjobb barátnőmet is, tehát az ő életük most az én kezemben van.

Fogalmam sincs, hogy ez a munka egészen pontosan mit takar, de nem utasíthattam vissza, hiszen képesek lennének megölni mindenkit, aki számomra egy cseppet is fontos. De ha belegondoltam abba, hogy vajon a szüleim mit hinnének, ha nyomtalanul eltűnnék, összeszorult a szívük. Biztosan azt hinnék, hogy valamelyik uzsorás ért utol, és az, hogy engem eltett láb alól, még csak egy enyhe figyelmeztető jel. Hirtelen más szemmel kezdtem el látni anyám már-már túlzó óvatosságát, és nagyon bántam, amiért ma elhagytam az otthonomat, pedig tilos volt.

- Tehát két lábon járó uzsonnás táska volnék? Milyen praktikus.

Megint kihívtam magam ellen a sorsom, lendült a kopasz keze is, de a barna vámpír azonnal ott termett, és lefogta a kezet, mielőtt megüthetett volna. A kopasz dühös tekintettel meredt hátra, de ő sem vitatkozott a főnökével, ahogyan a szőke sem tette.

- Ne feledd, hogy ő csak egy ember, ráadásul lány –sziszegte a fogai között. –Ha még egyszer valaki kezet emel rá, az jobb, ha nem kerül többet a szemem elé.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy amelyik vígan vacsorázott belőlem, tulajdonképpen megmentette az életemet. Mert ha az az ököl lecsapott volna, esetleg még nagyobb erővel, mint a szőke vámpíré, akkor lassan a temetésemet rendezhették volna. Már ha eltemettek volna, nem pedig az utolsó falatig felfaltak volna. Egyikükben sem szabadott megbíznom, mert tény, hogy eddig valamilyen szinten mindegyik bántott, és ki tudja, mi lesz még velem.

A kopasz leeresztette a kezét, mire a másik vámpír arrébb ment, miután elmúlt a veszély. Egy ideig még mérgesen tekintett a főnökére.

- Te is látod, hogy hogyan beszél velünk ez az ember! Legalább azt engedd meg, hogy egy kicsit móresre tanítsuk, akkor már nem lesz ekkor a szája.

A másik vámpír közömbös tekintettel rám nézett futólag.

- Nem. Nézd meg így is milyen állapotban van!

- De hiszen nem ez volt vele a célunk? Nem ezért hoztuk ide?

Próbáltam felfogni, hogy miről is beszélnek, de egyikük sem avatott bele, én meg nem akartam ismét közbeszólni, mert ma már eleget vertek. Életemben nem kaptam még ilyen súlyos ütéseket, és a következő évekre is bőven elég volt, kezdve ott, hogy mikor elájultam, ott is valaki megtámadott.

A barna vámpír szemében színtiszta düh villant, de a kopasz sem rettent meg tőle, de nem is hergelte tovább.

- Úgy játszunk, ahogyan azt én akarom! – kiabálta vissza.

A kopasz feladta a harcot, és ismét hozzám beszélt, pedig már kezdtem reménykedni, hogy talán a mai napon békén hagynak engem.

- Nem számít, hogy mit gondolsz, mától fogva nekünk dolgozol, mi osztunk be, de bőségesen megfizetünk a munkádért, ami mellesleg nem is olyan megerőltető. Csak vért kell adnod néha, ha az urunknak szüksége van rá. – Valahogy sejtettem, hogy az „urunk” alatt a barna vámpírt értette. – Nemsokára továbbállunk ebből a porfészekből, és te velünk jössz a következő helyre, ahol minden parancsunkat teljesíteni fogod.

Tényleg beigazolódott a legrosszabb sejtésem, és el akarnak ragadni a családom mellől. De mért pont engem szemeltek ki erre a célra? Nem kívántam egyik embertársamnak sem ezeket az élményeket, amiken én is keresztülmentem, de én nem voltam különleges. Nem húzhattak belőlem hasznot, és eszem ágában sem volt vámpírrá változni. Nem. Soha! Előbb akarnék meghalni.

- És a családom? El sem búcsúzhatok tőlük?

Ha megengednék, akkor hazarohannák, és felébreszteném a szüleimet. Biztosan kihívnák a rendőrséget, és talán a vámpírok nem annyira erősek, hogy elbánjanak egy egész sereggel, de sajnos ezt ők is sejthették, és szerintem meg sem fordult a fejükben, hogy kieresszenek a karmaik közül, mert bár aligha hinne nekem valaki, azért ők sem akartak kockáztatni.

A kopasz csettintett egyet, mire az egyik őr kisurrant, majd rá pár másodpercre ott hevert előttem egy papír és egy toll.

- Megírhatod nekik a tömör lényeget, de vigyázz, mert háromszor is elolvasom, és minden egyes félreértelmezhető szó után egy ütés jár.

Feleslegesen szálltam volna vitába vele, ezért jobb híján nekiálltam írni a levelet, és nagyon sajnáltam, hogy sosem láthatom őket viszont. Sem a szüleimet, sem a húgomat, de még a legjobb barátnőmet, bár nekik ez lesz a legjobb. Mi is lenne velük, ha megtudnák, hogy elragadtak engemet a vámpírok.

Drága családom,
Nem akartam így elbúcsúzni, de mivel tudtam, hogy nem egyeztetek volna bele, kénytelen vagyok erre a megoldásra fanyalodni. Kaptam egy nagyon jól fizető munkalehetőséget az egyik városban, ahol azonnal kezdenem kell, és nem volt időm ezen vacillálni. Elvállaltam, és mire felkeltek, már úton leszek. Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, remélem, megbocsátotok nekem.
Örökké szeretni foglak titeket.
Christine

Kicsordultak a könnyeim, ahogy a sorokat leírtam. Mit fognak rólam gondolni? Csupán azt, hogy cserbenhagytam őket a szegénységben, míg magam szépen megszedem pénzzel. Ők ott fognak nyomorogni egész télen fűtés nélkül, míg ki tudja, mi lesz velem. Persze, az a legvalószínűbb, hogy meg sem érem majd a karácsonyt, mert annyira el fognak egyszer verni a vámpírok, hogy nem fogok többet magamhoz térni. Akkor inkább már maradjon ez a búcsúlevél, aminek alapján legalább azt hiszik, hogy életben vagyok. Már csak az a kérdés, hogy meddig lehet ezt a látszatot fenntartani, és nem fognak-e utánam indulni. Bár ez butaság lett volna, hiszen fogalmuk sincsen, melyik városba is visznek, mert szerintem nem fognak itt hagyni engem Chicagóban.

Miután végeztem, odanyújtottam a kopasznak, aki kiszáguldott vele. A barna vámpír közben az egyik őrrel diskurált valamiről, de egy szót sem tudtam elcsípni, olyan halkan beszéltek.

Még egy pont a vámpírok javára: jó a hallásuk is. Lassan mindenben megverték az embereket, de legalább nekünk még dobogott a szívünk, és hát éltünk. A könyvek alapján voltak némi elképzeléseim a fajtájukról, de nem most akartam összerakni a képet. Majd üres óráimban, amikor nem leszek kitéve a veszélynek.

A barna hamarosan felém fordult, majd azon kaptam magam, hogy mellettem ül a terem túlsó végében, miközben én az orrvérzésemet próbáltam elállítani.

- Had nézzem! – Nyúlt felém, mire arrébb löktem magam tőle. Arra esélyem sem volt, hogy őt toljam el magamtól, de én egy kicsit arrébb kucorogtam.

Nem kellett volna továbbra is visszapofáznom, de úgy látszik a vészhelyzet rám ilyen hatással van, egy kicsit kinyílik a csipám, és meggondolatlanul beszélek össze-vissza.

- Szerintem már eleget ettél, nem kell több repeta!

Összehúztam magam ezek után, ahogy elhagyták a szavak a számat, hiszen tőle is verésre számítottam. De ez mégsem történt meg, inkább próbálta a közelembe jönni.

- Hagyjál!

- Ha kell, erőszakkal fogom megnézni – morgott ismét rám, és elég kegyetlennek tűnt a hangja. Ráadásul erős spanyol akcentussal beszélt, ami még fenyegetőbbnek tűnt.

Megfagytam. Ő tűnt a legerősebb vámpírnak, nem tudom, nála mit jelenthetett az erőszak szó. Nálam sok törött csontot, így inkább engedtem neki. Nem sejtettem, hogy milyenek lehetnek a vámpírmódszerek, de nagyon meglepődtem, mikor a zsebéből előhalászott egy zsebkendőt, és azt tartotta az orom elé. A fejemet egy kicsit előredöntötte, hogy ne zárja el a légutakat az alvadt vér.

Egy pár perc múlva teljesen megszűnt a vérzés, de alig éreztem az orromat.

- Eltört – állapította meg röviden. –Gondolom, szeretnéd megvárni, míg emberi mértékkel összeforr, nem pedig meginni a véremet, amellyel tíz másodpercen belül jobb lesz, mint újkorában.

- Én nem vagyok vámpír. Nem iszom meg a rohadt véredet!

Felállt mellőlem.

- Ahogy gondolod, Napsugaram – utalt ezzel a vezetéknevemre, ami a Sunbeam volt. Rájöttem a helyzet cinikusságára, a vámpírok ugyanis nem mehettek ki a napfényre a legjobb tudomásom szerint. – Fél óra múlva indulni fog a gépünk. Mit gondolsz, ki bírod az utat?

Sejtettem, mire gondol, hiszen itt állok, pontosabban ülök, mert állni már képtelen voltam, talpig véresen, és a belső vérkészletem is alaposan megcsappant. Zúgott a fejem, hányingerem volt, szédültem, fájt az orrom, kiszívták több liter véremet, és ez még csak az első napom volt a vámpírok között. Így igen sanyarú sors várt rám, de erre gondolni sem akartam. Azt már eleve nem élném túl, ha még el is képzelném.

- Legfeljebb kidobtok út közben, ha nem.

A vámpír csak mosolygott rám, ahelyett, hogy dühös lett volna rám, mert megint visszafeleseltem.
- Szépen felvágták a nyelvedet, ennyit mondhatok. És még most sem veszel lejjebb, mikor majdnem megölt már Michael.

- De jó, legalább az egyikőtök nevét már tudom.

- Én Sergio vagyok, a kopasz társam pedig Thomas. Együtt pedig a García család vagyunk, aminek te is a tagja vagy immáron.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés