Remélem, hogy jól telt mindenkinek a húsvétja. Nálunk ez igazából nem olyan nagy ünnep. Jókat eszünk ilyenkor, és igaziból ennyi. Volt ugye két ünnepnap, és erre sikerült ráhúznom még egy napot, így igaziból 3 szabadnapom volt most. Lehet, hogy nem tűnik soknak, de karácsony óta nem voltam otthon ilyen sokat. Most éreztem igazán, hogy elfáradtam, ugyanis mindegyik nap 10-11 órát aludtam éjszaka, ami rengeteg. Tényleg pihennem kellett már, éppen ezért nem is csináltam szinte semmit.
Az elmúlt hetekben kissé elhanyagoltam magam, és az egészséges életmódom is felborult. Mivel nem volt időm főzni, ezért mindig a boltban vettem valamilyen pékárut, ami finoman szólva sem fogyókúrás étel. Nem is lepődtem meg, amikor szombat este megméredzkedtem, és a mérleg két kilóval többet mutatott, mint egy hónappal ezelőtt. Ráadásul jöttek az ünnepek, a sütemények. No, azért valamennyire megpróbáltam visszafogni magam.
Ebben a pár napban összefutottam jó pár rokonnal, baráttal, akik nem láttak már régóta. Ők meg is jegyezték, hogy látszik rajtam a fogyás. Persze, látszik, hiszen még mindig -10 kilóban vagyok, de ha belegondolok, hogy január végén volt ez 13 is... De nem keseredem el, most megint odafigyelek arra, hogy miből mennyit eszek.
Nem akarom nagyon drasztikusra venni a fogyókúrát, de valami hasonló szintet akarok elérni, mint novemberben. Akkor száműztem minden kenyérfélét, és cukros ételeket azóta sem nagyon ettem. Oda kell figyelnem a megfelelő folyadékbevitelre, mert például most is azon kaptam magam, hogy még csak egy bögre teát ittam meg ma.
Úgyhogy akkor hajrá!

Egyszerű oka van annak, hogy miért nem jelentkezem; nincs még netünk az új albérletben. Majdnem két hónapja élek tehát net nélkül, amit sokkal jobban viselek, mint gondoltam volna. Ugyanakkor be kell ismernem, hogy többek között ez az oldal is borzasztóan hiányzik, de ha minden igaz, holnapra megolódik ez a probléma és újra lesz netem.
Nem olyan sok minden történt velem az elmúlt időszakban, hogy most regényt kellene abból írnom, de azért megpróbálom összefoglalni a történteket.
Nagyjából 3 héttel ezelőtt végleges elhatározásra jutottam, és úgy döntöttem, hogy így vagy úgy, de megpróbálok M-től elszakadni. Egy fél éven keresztül sírtam utána, és egy szintén elkeseredett nap után úgy gondoltam, hogy ennek véget kell vetnem. Előtte újra láttam őt a munkahelyemen, és mivel annyira már nem kavart fel, így rájöttem, hogy lassan ideje lenne kitervelni, hogy hogyan lépek túl rajta. A tervem egyszerű vol; egyszerűen megtiltottam magamnak, hogy rá gondoljak egész álló nap. Ez működött. Még fáj, még mindig sajog érte a szívem, de ez a kín egy kicsit napról-napra elviselhetőbb.
Ahogy tényleg elkezdtem jobban érezni magam, rá kellett jönnöm, hogy az az ember sokkal jobban a részemmé vált, mint ahogy elképzeltem. Ahogy egyre kevesebbszer gondoltam rá, úgy a felszabadult gondolataimat nem tudtam mire összpontosítani. Eléggé nehéz napok következtek, tele magánnyal és elhagyatottsággal, majd abba fojtottam a bánatomat, amibe szigorúan tilos lett volna; az evésbe. Olyan büszke voltam magamra, hogy előtte lazán nemet tudtam mondani a csokira és a chipsre, most pedig elkezdtem őket venni. Ennek eredményeképpen gyorsan vissza is csúszott két kiló. De ma ismét az asztalra csaptam az öklömet, és eldöntöttem, hogy holnaptól újult erővel folytatom a diétámat.
A mozgás részével még vannak gondjaim, de ebben a hónapban lemondtam a helyi járatos bérletemről, és sétálva teszek meg minden távot. Csak a munkahelyem és a lakhelyem között megteszek napi 6,5 kilométert, ami nem olyan sok, de több, mint amit eddig gyalogoltam. Volt olyan, hogy a nap végén összeszámoltam és rájöttem, hogy aznap 20 kilométert gyalogoltam legalább, ami ár azért elég rendes teljesítmény.
Úgyhogy remélem, hogy tényleg csak egy kis lelki megingásról volt szó, és hamarosan megint arról számolhatok be, hogy hogyan apadnak le rólam a kilók.:)

Nem mondom, hogy a mögöttem álló időszak egyszerű volt, és egyelőre az előttem álló sem ígérkezik annak. De nem adom fel! nagy utat tettem meg idáig, és nem fogok most meghátrálni.
Vasárnap történt, hogy felhívom az albérletes nőcit, hogy ugyebár mi megbeszéltük, hogy most kedden átköltözünk. Felveszi, erre benyögi, hogy hát ő eladta a lakást... Bocsika. Oké, ez jó nagy pofon volt, kb egy órás bőgés következett, majd kétségbeesett albérletkeresés 2 napon keresztül. Oké, úgy hétfőn találtunk is egy szimpi albérletet (sokkal nehezebb megfelelő albérletet találni ilyenkor, mint ahogy azt gondoltuk volna). Hívom, nem veszik fel. Másnap mind a hárman hívjuk agyba-főbe, de cseszték felvenni, pedig egy ingatlanos cég az. Oké, ma reggel megint, miközben már 2 napja alig alszom, mert másokat is hívogatok. Szerencsére az egyik lakótársamnak már felvették. Hétfőn mehetünk megnézni, ha tetszik, be is költözhetünk. Beköltözünk, mert nincs más lehetőség. Meg jó helyen van és reális az ára is.
Hát nézem térképen, hogy ha már tudom a pontos címet, tudjam, hogy hova kell menni. Nagyon jó kis környék, meg minden, de az első dolog, ami feltűnt, hogy M. körülbelül 100 méterre lakik tőlünk... Mondom ilyen nincs... Oké, valahogy túlélem, de hihetetlen, hogy az egész városban ont ott találtunk albérletet... Most ez nem szempont, legfőképpen fedél kell a fejünk fölé végre.
A sok idegeskedés után úgy tűnik, hogy lassan megnyugodhatunk. No persze majd igazán akkor, ha már beköltöztünk. :) De eléggé megviselt ez a pár nap. Próbáltam minden napot egy kis edzéssel levezetni, amibe szép fokozatosan akarok belelendülni. Elfogadtam, hogy 10 perc után teljesen kidőltem, de kitartok, és mindennap fokozatosan emelem az edzés intenzitását.

Pár nap híján 23 éves vagyok és csak most jutottam el oda, hogy komolyabban odafigyeljek magamra. Persze, jobb később, mint soha, de azért ijesztő.
Eddig lazán faltam az olyan egészségtelen ételeket, mint amilyen a tészta, fehér kenyér, sült krumpli, csoki, chips és a társaik. Noha büszke vagyok arra, hogy ma már mindenféle szívfájdalom nélkül megyek el az egészségtelen kaják mellett, de azért elképedek magamon, hogy 23 évig nem figyeltem arra, hogy miből mennyit eszek. Most, hogy életmódot váltottam, sokkal jobban érzem magam és az első 10 kilótól már meg is szabadultam, amit remélhetőleg még legalább háromszor ennyi követ. Azok, akik régen láttak, meg is jegyezték a változást, és ennél nagyobb motiváló erő nincs is. Na meg az is plusz löket, hogy a farmereim egyszerűen lecsúsznak már rólam. :D
Mostanában amúgy is kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Arról, amit múltkor írtam, hogy megpróbálok másképpen hozzáállni a dolgokhoz, kezd bejönni. Nem szenvedek annyira már munka közben sem, néha kifejezetten szeretek ott lenni. :)
Egyedül M. miatt érzem még magam olykor bántóan magányosnak és szerencsétlennek, és tudom, hogy még hosszú hónapokig tart majd, mire felépülök teljesen, de megpróbálok úgy élni, hogy ez az elkeseredettség ne mérgezze be a mindennapjaimat. Azt akarom, hogy egy napon majd azt mondja, hogy a "Picsába, ezt elszalasztottam!" ;) És akkor már túl késő lesz.:D
A munkának és az egészséges táplálkozásnak köszönhetem, hogy mostanra már sikerült valahogy lábra állnom. Nem fogom feladni ezt az életmódot, ennyit megígérhetek :)

Eldöntöttem, hogy szépen lassan változtatni fogok magamon. Most nem csak a fogyókúrámról beszélek, amit újra elkezdtem a decemberi laza hónap után, hanem a hozzáállásomon és mindenen...
Nagyon sok rossz történt mostanság, de attól nem lesznek jobbak a dolgok, ha nekiállok sírni miattuk. Nem szeretem azon kapni magam, hogy szomorú vagy lehangolt vagyok. Úgyhogy életszemléletet kell váltanom.
Ennek az első lépése igen egyszerű lesz: megpróbálok mindennek örülni és mindenben a legjobbat meglátni.
A mai feladatom pedig az, hogy bár csak 4 órát fogok ma dolgozni, de azt megpróbálom élvezni.:)