Feltöltöttem az első regényemet, illetve annak az első 17 fejezetét, mert a többi még folyamatban van.:) De úgy vélem, így is rengeteg. A Műveim-ben megtalálhatjátok.
A Jégcsapra esett a választásom, ami egy fantasy, romantikus történet. Azért emellett döntöttem, mert ezt anno több helyre is feltöltöttem, és nagyon sok biztató, pozitív visszajelzést kaptam.

A tartalom:

Christine Sunbeam átlagos napjait éli Chicago nyomornegyedében. A családja sok évvel ezelőtt hirtelen leszegényedett, aminek egészen idáig nem tudta az okát. Nem tudta, hogy a szülei mért fogták olyan szigorúan, még akkor is, amikor már betöltötte a nagykorúságát. De most már azt kívánná, bár meg se tudta volna...

Chicago és Detroit vámpírjai harcban állnak, és Christine pont a végső ütközetbe csöppen bele. Akaratán kívül hamarosan csatlakozik a halhatatlanok világához, és így ő maga is belekeveredik a háborúba. Nem lenne elég baja már így is, ráadásul gyengég érzelmeket kezd táplálni a mestervámpír iránt, Sergio iránt. Sergio körülbelül egy hatszázéves vámpír, a klánnak a feje, és jelenleg a halott feleségét gyászolja. Éppen ezért hol kedves, hol végtelenül undok.

De érez-e egyáltalán bármit is Sergio Christine iránt? Sikerül a lánynak beilleszkednie a vámpírtársadalomba, vagy szokatlan és megbocsáthatatlan tetteivel kivívja a természetfeletti lények haragját? Mi köze Sergio feleségének a háborúhoz? És a legfőbb kérdés, hogy éredkli-e bárkit is, hogy mi történik Christine-nel, vagy arra van ítélve, hogy innentől örökre együtt kelljen élnie a családja nélkül, akik a vámpírléte miatt szívből megvetik?

Ma más színben láttam a világot, egy kicsit jobban éreztem magam. Tegnap délután aludtam 3 órát, meg éjjel is aludtam egy kis keveset, de úgy tűnt, hogy ez elég lesz mára.
Reggel persze még elig sikerült felkelnem, és hát rossz volt, mert ebben a hónapban nem vettem bérletet, és ugye gyalog kell mennem a suliba. De ma jól esett nagyon a séta. Nézelődtem, és magamba szívtam egy kicsit a városi nyüzsgést. Alapvetően nem vagyok város párti, hiszen faluból költöztem ide a suli miatt, de ennyi hónap után megszoktam, meg is szerettem. Meg egészen más. Kimegy az ember, és azt érzi, hogy van élet...:)
A mai nap érdekessége a közösség volt. A csoportom. Momentán nagyon durva dolgok vannak mostanában, bár ezt betudom a rengeteg vizsgának, de így is hihetetlen feszültségek vannak.  Egy kis bezsólás, egy kis rossz mozdulat, és már leveszik az ember fejét. Én mondjuk ezekből inkább kimaradok, nem kenyerem az erőszak. meg nem is nagyon tudnék beleszólni, mert igazából néhány ember ugrik mindig egymásnak, nem sok közöm van hozzá.
Nos, most nekiállok felpakolni néhány cuccot, aztán majd megmézem a Rekviem egy álomért filmet. Ó, már sokszor láttam, egyik kevdenc filmem. De ebből írom a házidolgozatomat, és mivel elég rég láttam, most újranézem.:) Nagyon durva film. Ugyanakkor egyike a világ legjobb filmjeinek, és egy olyna alkotás, ami mindenkit elgondolkodtat. nem a szokásos undorító maszlag, amivel mostanában a mozik előrukkolnak. Sajnálom, hogy nincs még egy hasonló film ebben a témában. És hát hm... Jared Leto:)

Ó, valami fontosat kifelejtettem az előző bejegyzésben, ami olyan hosszú gondolatmenetet indított el bennem, hogy inkább új bejegyzést szánok neki.
De először is egy kis szolgálati közlemény: holnap tényleg fogok feltölteni végre a saját műveimből fejezeteket. Amennyit csak tudok. Rengeteget írtam már, van többek között egy 220 oldalas művem, és egy olyan 180 körüli. és írtam már rengeteg műfajban, úgyhogy lesz miből válogatni.
Nos, amit írni szerettem volna most, aza  munkámmal kapcsolatos, és magammal. Tudniillik rólam, hogy én nem egy könnyen szeretek bele valakibe, ha meg ez megtörténik, akkor vagy elcseszem a dolgot, vagy pedig reménytelen a dolog.
Szerencsére életem legfájdalmasabb plátói szerelmén már túl vagyok, ami több mint három évig tartott. Annyira belezúgtam, hogy észre sem vettem, hogy mekkora egy szemétláda. Pedig sokszor figyelmeztettek engem vele kapcsolatban, és én is tudtam róla dolgokat, de nem voltam hajlandó tudomásul venni. Tudtam, hogy az esélyem nulla nála, de nem tudtam parancsolni a szívemnek. Végül kigyógyultam ebből a hóbortból úgy, hogy életem egyik legdurvább szakaszán mentem keresztül. Ezt nem fogom ecsetelni, a lényeg az, hogy kiszerettem belőle, nem sokat éreztem már iránta.
Azóta nem nagyon láttam csak egyszer-kétszer a suli környékén, de aztán egyik nap nálam fizetett. Azóta kicsit rosszul érzem magam. Mert az idő, amit rá vesztegettem, az mind kárbaveszett. és annyira szerettem, hogy úgy vélem, soha senkit nem fogok többé szeretni. Se kicsit, se nagyon. Mert teljesen kiégtem. Próbálkoztam pedig, találkoztam is srácokkal, de nem ment...
De Ő iránta már a gyülőleten kívül semmit sem érzek. Nem, nem hibáztatom érte, nem hibáztathatom, habár volt pár dolog, amivel nagyon megbántott engem.
De annak örülök, hogy már nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket többé.

Igen, nem véletlen, hogy olyan sokáig nem írtam, és nem is tudom, hogy ez a bejegyzés után is mikor fogok ismét jelentkezni.
Nem szokásom panaszkodni, meg nem is nagyon szeretek, de most néhány keserű szót mégis megengedek. Először is vizsgáim vannak. Nagyon sok, tele hülye, szivatós tantárgyakkal, amiknek semmi értelme. Mondhatni azonban, hogy a felén már túl vagyok. Több-kevesebb sikerrel. Aztán ott van a meló. Mivel hétköznap suliban vagyok, hétvégén dupla műszakban vagyok. Múlt szombaton reggel 5-re ott voltam, és este 20:30-kor szabadultam. Aludtam egy keveset, és másnap hajnalban megint vissza. És ez minden héten így megy. Nincs magánéletem, nincs szabadidőm... Egy darabig jól viselem ezt a tényt, majd hirtelen villámcsapásszerűen kibukik belőlem, és elegem van mindenből. Jelenleg is egy ilyen hullámvölgyben vagyok. Hetek óta 3-4 órákat alszom, és nem viselem túl jól. Ráadásul napi 1 órát kell sétálnom az iskolába, majd ugyanennyit vissza. Szar dolog, hogy az ember dolgozik, és mégsem marad pénze, csak a nagyon alapvető dolgokra... Mindegy, holnap, amikor végzem délután a sulival, megyek, és költekezem... Már hetek óta itt a nyár, de nekem még normális pólóm sincs.Persze, csak akkor megyek vásárolni, ha végre megküldik az ösztöndíjamat. Hátha jobb kedvem lesz. Meg két napja főtt krumplit eszem, jó lenne legalább egy kis kaját venni...:)

Hello újra!
Komolyan, annyira imádom, hogy valamit kétszer kell újraírnom, csakmert a böngészőm gondol egyet, és ledob. De talán ez egy intő jel volt a számomra, hiszen az előző bejegyzésem eléggé pesszimistára sikerült, akkor most megpróbálok olyat írni, amit az internet is tolerál.;)
Szóvalm ma úgy tervezem, hogy megint rászánok egy kis időt a szerkesztésre, és végre befejezem egy-két elkezdett dolgot rajta. Az eddigi műveimet mindenképpen szeretném felpakolni, és idézetekeet is szeretnék válogatni.
Az elmúlt napokban nem volt időm semmire, mert rengeteget dolgoztam. És dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. Meg történt néhány dolog. Még a hét közepén, és eléggé kivoltam tőle. Valahogy most semmi sem jött össze. Pedig nem kellett volna így éreznem, szerencsére nagyon sokan voltak ott nekem. A munkahelyemen is jobb kedvre derítettek, mert amikor történt az incidens, eléggé kiborultam. Na igen, még leírni sem akarom.
De most új hét kezdődött, próbálok felejteni, mert már tényleg itt lenne az ideje...