Mint kiderült, a vámpírvér még a nekromantákat is képes meggyógyítani, így amikor Damon adott egy keveset a véréből, a hasamon lévő seb lassan eltűnt. Így sokkal jobban éreztem magamat, de a szervezetemből azért nem ürült ki az ördöggyökér, ami miatt még mindig gyenge voltam és úgy éreztem, mintha égne a bőröm. De mi volt ez már a korábbi fájdalomhoz képest? Legalább két napba telik, mire teljesen eltűnik belőlem ez a növény, addig sajnos hozzá kell szoknom a hatásához. De hogy mi lesz azután, hogy visszanyerem az erőmet? Azoknak, akik tudnak rólam, nem fogok ártani, mert ha az ő szervezetükben lesz az ördöggyökér, akkor teljesen immunisak lesznek a mágiámra. De ugyanakkor még rengeteg ember él ebben a városban. Damon szerint képes leszek megtanulni kezelni a képességeimet, és nem fogok senkinek sem kárt csinálni, de én ebben kételkedtem.
Szerencsére, a régi cuccaim a házban még megvoltak, így fel tudtam öltözni. Mondjuk, azt furcsállottam, amiért Damon nem dobálta ki őket, hiszen egy évvel ezelőtt én voltam az, aki faképnél hagyta. Talán visszavárt engem vagy csak nem volt rá ideje a kacatjaimmal foglalkozni? Valahogy már nem szerettem volna ezen agyalni, csak élni akartam az életemet úgy, ahogy a lehetőségek megadják nekem. Megígértem, hogy harcolni fogok, és be is fogom tartani a szavamat.
Miután felöltöztem, és nagyjából rendbe szedtem magam, Damon kinyitotta nekem az ajtót, mire döbbenten rámeredtem.
- Kiengedsz?
Ő csak felvonta a szemöldökét, és tettetett közönyösséggel megkérdezte:
- Maradni akarsz?
Ó, isten ments! Ez a hely mocskos volt és személytelen. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a régi házam is éppilyen porfészek volt a semmi közepén, csak akkor annyira elvesztettem önmagamat, hogy nem is igazán érdekelt. Nem érzékeltem többé a szépet, és ezt még egyszer nem szeretném elveszteni.
Felérve a földszintre már sokkal ismerősebb volt minden, hiszen ahogy beértünk a nappaliba, semmilyen változást nem vettem észre. Olyan volt, mintha csak tegnap jártam volna itt, és igazából nem is érzékeltem, hogy azóta egy egész év eltelt. Tudom, hogy miket követtem el az elmúlt hónapokban, sosem tudnám elfelejteni. Ha tudatos maradok a hátralevő életemben, akkor végig kísérteni fog engem a rengeteg gyilkosság.
Az egyik fotelben a kandalló előtt ott ült Bonnie. Nem nézett felém, amikor odamentem hozzá, de biztosan tudta, hogy ott vagyok. Bár nem nagyon voltam tisztában a boszorkányok képességeivel, de ha csak fele olyan erős, mint egy nekromanta, akkor már nem hiába tartok egy kicsit tőle. De ha akart volna, akkor már megölt volna. Igaz, talán ezt Damon nem biztos, hogy hagyta volna, de akkor nem értem, hogy miért van most itt. Talán terveznek valamit? Mert mikor utoljára találkoztunk Bonnie-val nem volt velem barátságos, de az is igaz, hogy én sem voltam vele. Feltehetőleg része volt annak az akciónak, hogy most itt vagyok, nem pedig valahol a föld alá temetve, mint az ikrek.
Pont, amikor leültem a Bonnie-val szemközti fotelbe, betoppant Elena, Caroline, Jeremy és Mr. Saltzman is. Igazából egyikük jelenlétén sem lepődtem már meg, de azért az kicsit fura volt, hogy egy csapatban vagyunk a történelem tanárral. Egy olyan csapatban, ami a várost a természetfeletti lényektől kívánja megóvni. Mindehhez azt hiszem, kevesek voltunk, és nem volt véletlen az a rengeteg halál sem, amíg távol voltam. De talán valahogy én is hasznos lehet majd a későbbiekben, hiszen az én erőm hatalmas, csak nehogy ismét a sötét oldalra térjek át.
- Bármi fejlemény? – kérdezte Damon mellettem, mert odaállt a fotelom mellé.
- Egyelőre semmi – mondta Mr. Saltzman. – De alighanem hamarosan ide is el fog jönni a többi nekromanta, hogy bosszút álljanak. És ha felfedezik, hogy az egyikünk át állt közénk…
- Miről maradtam le? Milyen többi nekromanta? Elméletileg nagyon kevesen vagyunk – vágtam közbe.
Mindenki rám meredt, mintha valami elképesztő marhaságot mondtam volna, de senki sem világosított fel. Végül Damon vette a bátorságot.
- Az a nagy büdös helyzet, hogy anyád folyamatosan úgy hazudott neked, ahogy csak tudott. Nem éppen kevesen vagytok, habár az tény, hogy az elmúlt évtizedekben megcsappant a számotok. De még mindig elegendően vagytok ahhoz, hogy összefogjatok a vámpírok ellen. Gondolom, anyád nem említette, hogy Klausnak dolgoztok.
Azt hiszem, eleget hallottam erről a vámpír-vérfarkas hibridről, hogy elhiggyem róla, hogy valóban képes volt meggyőzni a nekromantákat az együttműködésre. Bár utáltam a gondolatot, hogy ha nem léptem volna most le, akkor előbb vagy utóbb, de én is neki dolgoztam volna.
- Nem. Nem tudtam – értettem egyet. – De feltételezem, ez eléggé megnehezíti a dolgunkat. Hogy lehet megölni egy hibridet?
Néma csend telepedett a népre, mire várakozóan körbe tekintettem az arcokon. Jeremy, Caroline, Elena és Mr. Saltzman kerülték a tekintetemet, míg Damon csak megvonta a vállát, mintha semmit sem tudna.
- Hát… ez egy nagyon jó kérdés – szólt közbe végül Bonnie. – Talán, ha mi ketten ha valahogy összekapcsolnánk az energiáinkat, akkor képesek lennénk rá, de még sok mindent tanulmányoznom kell.
- Hm… ez jól hangzik.
Olyan régóta gyötört az a tudat engem, hogy felesleges vagyok, és egészen felpörgetett, hogy végre hasznos is lehetek a barátaim számára. És természetesen én is megakartam fékezni ezt a különleges hibridet, mert bántott engem az a gondolat, hogy ameddig nem voltam itt, milyen pusztítást végzett. Ha itt lettem volna, akkor most nem éreznék bűntudatot, amiért nem álltam a barátaim pártján, amikor igazán szükségük lett volna rám. Nem kellett volna kétségbeesésemben elmenekülnöm, valahogy biztos tudtak volna megoldást találni a problémára, miszerint egy gyilkos szörnyeteg lettem.
- És az sem akadály, hogy valószínűleg az anyádat is meg kell ölnünk?
Ennél a pontnál felálltam a fotelből, és dühösen a többiek felé néztem.
- Az anyám úgy használt engem, mint egy rongybabát. Számomra nem több egy egyszerű ellenségnél, és ezt többször nem akarom bebizonyítani.
Bonnie is felállt, és farkasszemet nézett velem.
- Jó, mert ha cserbenhagysz, simán végzek veled.
Nem hatott meg túlságosan a fenyegetése, mert mindketten tudtuk, hogy az nem lenne olyan könnyű. Mint nekromanta, nem voltam egy egyszerű ellenfél, még akkor sem, ha önmagam voltam. Ha egyszer tényleg összetűzésbe kerülnénk, akkor nem fogadnék senkire. Ugyanakkor nem lett volna okom becsapni senkit, mert nagyon örültem, amiért ismét közöttük voltam. Mert bármennyire is omladozóban volt minden, itt éreztem magam a legnagyobb biztonságban, és annak is külön örültem, amiért Damon itt volt. Szóval eszem ágában sem volt magam alatt vágni a fát egy olyan anya miatt, amilyen nekem van.
- Nem foglak, így ezt a részt át is ugorhatjuk. Hogyan tovább most?
- Te itt maradsz és gyógyulgatsz – vette át a szót Damon. – Mi pedig körülkémlelünk a városban, nem történt-e semmi természetfeletti esemény. Bármikor felbukkanhatnak Klaus csicskásai.
- Hé, azt ugye egyikőtök sem gondolta komolyan, hogy ti kimentek a cápák közé, addig meg én itt csak ülök a seggemen?
- Nem tudják, hogy életben vagy, így most te vagy a titkos fegyverünk. Akkor vagy igazán a hasznunkra, ha most itt maradsz, és meg se próbálsz feltűnést kelteni. Caroline itt marad bébiszitterkedni.
Mindenki elindult a kijárat felé, csak Caroline maradt velem. Hiába volt igazuk, mégsem akartam, hogy kimenjenek és kockára tegyék az életüket úgy, hogy én közben teljesen biztonságban vagyok. Nem akartam, hogy fennálljon annak a veszélye, hogy bárki is meghallhat. Főleg azt nem akartam, hogy Damont máris elveszítsem.
Ahogy Bonnie elment mellettem, még egyszer kifejtette az ellenszenvét velem szemben.
- Egy bűbájjal a házba zártalak, így garantáltan nem tudsz kimenni, ha esetleg a szökésre gondolsz.
Csak rámosolyogtam, pedig magamban csak forrongtam a dühtől. Mi van, ha valami történik velük, és én nem tudok innen kimenni? Mi van, ha engem ér támadás, és én nem tudok majd elmenekülni? Persze, teljesen felesleges volt emiatt most rágódnom, mert úgy sem oldotta volna fel a két szép szememért.
Ahogy az utolsó ember után is becsukódott az ajtó, fáradtan elnyúltam a kanapén. Hiába sajgott mindenem, attól még egy jót tudtam volna aludni. Nem tudom, hogy hány órát voltam öntudatlan állapotban, de az fix, hogy nem olyan sokat, mert úgy éreztem, mintha már napok óta nem aludtam volna. Vagy csak ez az ára annak, amiért ismét visszanyertem a régi önmagamat?
Caroline leült a kanapé végébe. Hallottam Elenától a híreket róla, hogy immáron ő is egy vámpírrá változott, de állítólag egész jól megbirkózott ezzel az új helyzettel, és most már az anyja is lassan elfogadja, aki pedig előtte a város egyik fő veszélye volt a vámpírok számára.
- Azt hiszem, nem igazán kedvel – mondtam végül Caroline-nak.
- Ki? Bonnie? Nem utál, csak kell egy kis idő neki, amíg rájön, hogy megbízhat benned. Tudod, amikor én átváltoztam, akkor velem is ilyen tartózkodó volt eleinte, de már minden a régi.
Szerettem Caroline optimizmusát, és sajnáltam, amiért régen nem voltunk olyan jóban. Az iskolában ugyan beszélgettünk néha, de akkor olyan rossz állapotban voltam, hogy nem tudtam értékelni a vidámságát. Most viszont, amikor tényleg meg akartam változni, kifejezetten öröm volt őt hallgatni. Igen. Változnom kell. De egyelőre ahhoz rendbe kell szednem az életemet. De hogy tegyem ezt meg, amikor a férfi, akit szeretek lehet, hogy már másba szerelmes?
- Reméljük, hogy hamarosan minden nyugis lesz.
- Magadra és Damonre gondolsz?
Nem hittem volna, hogy ez ennyire egyértelmű lenne. Még saját magam is harcoltam az újjáéledő érzéseim ellen, de az egyszer biztos, hogy őt nem szeretem kevésbé, mint amikor elmentem. Sőt…
- Sajnos, már nincs olyan, hogy én és Damon.
- Ez butaság! Honnan vetted? Azért, mert mostanság annyi minden Elenán múlott, még nem jelenti azt, hogy szerelmes belé. Vagy talán megkérdezted tőle?
- Szerinted idejövök egy év után, és már azt fogom kérdezni tőle, hogy bocsi, de ugye időközben nem szerettél bele Elenába, ugye? Ez gyenge lenne, Caroline.
Magamban elképzeltem a jelenetet, és ahogy ismertem Damont, nem nagyon örült volna egy kis féltékenységnek. Eddig körülbelül sosem mutattam ki, hogy mennyire az tudok lenni, pedig előtte is éreztem már ezt. Mert az mindenki számára egyértelmű lehet, hogy Elena és Damon között van valami. Ha nem is szerelem, de erősen vonzódnak egymáshoz.
- Nem, nem így kell. Csak menj oda hozzá, és vesd rá magad!
- Tessék?
Valaha voltam egy hülye liba, aki minden pasira rámászott, de csak azért, hogy elorroljam mások elől. Viszont Damon volt az első férfi az életemben, aki iránt éreztem is valamit. Valamit, ami miatt ő többet jelentett számomra, mint bárki más ezen a világon.
- Ha úgy érzed, hogy vissza kell hódítanod, akkor így garantáltan menni fog. Ugyan már! Egyszer élünk! Csak menj oda hozzá, és most légy te a kezdeményező. Mutasd meg neki, hogy mit vesztene azzal, ha esetleg azon gondolkozik, hogy elfelejt téged.
- Hm… ezen még gondolkozom – mondtam, majd ásítottam egyet. – Nyugodtan elmehetsz, most úgy aludni fogok.
- Semmi gond. Addig majd olvasok.
Valójában az elmúlt egy év során egész biztosan nem aludtam ilyen jót, mint most. Most sem aludtam túl sokáig, de amikor felébredtem teljesen ébernek éreztem magamat… és önmagamnak. Pedig a növény elkezdett távolodni a szervezetemből, ami azt is jelentette, hogy az erőm lassan visszatér. De egyelőre nem veszélyeztetett az a sötétség, ami tönkretett, és nem is akartam senkit sem megölni.
A konyha felől kellemes illatok csaptak meg, és mivel eléggé éhes voltam, úgy döntöttem, hogy utána járok a forrásnak. Nyílván, szegény Caroline unatkozott, és így inkább nekiállt főzni. Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is meg tudták enni az emberi ételt, csak nekik szükséges volt mellette a vér is.
A konyhában végül meglepetésre nem Caroline-t találtam, hanem Damont. Azt tudtam, hogy tud főzni, de arra nem számítottam, hogy most itt lesz a konyhában. Talán akkor mégis sok idő telt el, míg aludtam, és már végeztek a város ellenőrzésével.
Közelebb osontam hozzá, de afelől nem volt kétségem, hogy már régen észrevett.
- Találtatok valamit? – kérdeztem végül.
Letette a kést a kezéből, és felém fordult.
- Nem.
Bólintottam, és nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék még. De aztán eszembe jutottak Caroline szavai. Ha vissza akarom őt kapni, akkor valamit tennem kell, még akkor is, ha az ütközik az én erkölcsi nézeteimmel, miszerint nem túl szerencsés rávetni magamat egy olyan emberre, akit csúnyán otthagytam egy évvel ezelőtt. De ahogy azokba a kék szemekbe néztem, olyan volt, mintha Damon is az ellen küzdene, hogy átöleljen és a szobájába cibáljon.
Végül én voltam az, aki nem bírta tovább.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
