Olyan érzésem volt, mintha bevettem volna egy doboz altatót, majd egy héttel később keltem volna fel, és próbálnám kitisztítani a fejemet, ami sehogy sem ment. Ami még jobban bosszantott, hogy először nem tudtam visszaemlékezni az apropójára, amiért itt feküdtem egy pincébe bezárva és a falakhoz kötözve, ráadásul egy szál melltartóban és bugyiban. És amint megmozdultam, az egész testemet egy iszonyatos fájdalom járta át, és úgy éreztem, mintha minden egyes sejtem lángra lobbant volna, de a hasam még ennél is jobban sajgott. Mi az? Keresztülment rajtam egy traktor vagy leestem a tizedikről? Mindegyik megfelelő magyarázat lett volna.
Lassan aztán képek szivárogtak az elmémbe, hogy visszatértem Mystic Fallsba, a beszélgetésem Bonnie-val és Katherine-nel. De hogy miért jöttem vissza, az nem jutott eszembe. Ó, és Damon! Nem hiszem el, hogy rám lőtt! A férfi, akit egykor szerettem, fogta a puskát, és rám lőtt! Ez megmagyarázza azt a tényt, hogy miért fáj ennyire a hasam, de mi van a többi testrészemmel, amelyek szintén sajognak?
Rájöttem, hogy most tulajdonképpen minden nagyon más lett, mint mielőtt elájultam volna? Mért törődöm ilyen dolgokkal? Miért érzek lehetetlen bűntudatot, amiért legalább száz embert megöltem, amikor olyan hidegvérrel gyilkoltam meg őket, mintha sosem lettek volna érzéseim? És miért fájt az, hogy Damon bántott engem? Ezernyi érzés áramlott át rajtam, és ennyi hónap után különösen gyengének éreztem magamat velük szemben. Egy év alatt hozzászoktam ahhoz a luxushoz, hogy semmi miatt nem érzek kellemetlenséget, és az, hogy most minden a nyakamba zúdult, olyan volt, mintha a jéghideg télben nyakon öntöttek volna egy vödör forró vízzel.
Próbáltam megnézni, hogy mi van a hasammal, de a láncokon kívül a fájdalom sem engedett. A kínszenvedés miatt könnyek szöktek a szemembe, míg végül hangosan felzokogtam. Ismét a régi szerettem volna lenni. Az a lány, aki nem érez semmit, és nem akartam, hogy fájjanak a sérülések. Vagy… vagy nem is! Nem akartam soha többé senkit bántani! Néhány évvel ezelőtt, amikor a régi iskolámban miattam lett egy lány öngyilkos, már az is megviselt, hát akkor még az, ha belegondolok, hogy most miket tettem. Én tényleg valami szörny vagyok, akit el kell pusztítani.
Hallottam, ahogy nyitódik az ajtó, majd valaki futólépéssel odajön hozzám. A fátyolos szememen át láttam, hogy Elena az, aki meglátogatott engem. Letérdelt mellém, majd finoman megérintette az oldalamat. Gondolom, így akarta jelezni nekem, hogy ott van mellettem.
- Heather, tudok neked segíteni? – kérdezte.
Abban biztos voltam, hogy nem Katherine volt, bár fura mód már egyáltalán nem éreztem az energiaszinteket. Olyan volt, mintha egyszerűen megszűnt volna, és csak egy átlagos ember lettem volna, aki megsérült. De legalább a régi barátnőm ott volt, akire mindig is számíthattam. Bár Katherine felbukkanása nyílván sok bökkenővel járhatott, én azonban megtanultam különbséget tenni. Katherine sosem jött volna hozzám megkérdezni, hogy mi a baj.
- Fáj – sírtam.
Hallottam a láncok csörgését, majd ahogy magához szorított. A teste az enyémhez képest sokkal hidegebb volt, ami hűen tükrözte azt az érzést, mintha elevenen égnék. De ugyanakkor nem érzékeltem azt, hogy elvenném tőle a lelkét. Nem okoztam neki semmi bántódást, pedig egy emberhez sem voltam képes hozzáérni a mai napig mióta átváltoztam.
- Tudom, de majd könnyebb lesz. Elmúlik.
Olyan biztosan ejtette ki, hogy talán még el is hitte, de én azonban nem dőltem be ennek. Csak egyféleképen múlhat el; ha még egy golyót kapok, de ezúttal a nagyobb hatékonyság kedvéért a szívembe.
- Mi történt? Miért fáj ennyire?
Elena közben próbált felsegíteni a földről egy padra, ami a pince végében volt. Leszedte rólam az összes láncot. Ekkor tűnt fel, hogy ez a helység tulajdonképpen olyan volt, mint egy börtön. Olyan börtön, amiket a nagyon régi filmekben lehetett látni. Sehol egy ablak, csak sötétség. Elég nyomasztó volt itt lenni.
Végül sikerrel járt, és bár nem éppen fájdalom nélkül, de fel tudtam ülni. Mivel Elena szintén nő volt, így a hiányos öltözékem miatt most még nem éreztem magam feszélyezve, de tény, jobban örültem volna, ha a ruhámat is visszakapom.
- Annyira sajnálom, Heather, de csak így tudtunk megállítani téged. Damon hasba lőtt egy golyóval, ami előtte ördöggyökér porba volt mártva. A seb továbbra sem gyógyul, de muszáj volt adagolnunk közben az ellenszert, nehogy visszatérjen az erőd.
- Szóval tudjátok, hogy mi vagyok…
Valamiért megnyugodtam ettől, holott nagyon is aggódnom kellett volna, mert ettől az egész fajtám létezése veszélybe került. De nem érdekelt! A mi létezésünk egyértelműen rossz és természetellenes, és nagyszerű, hogy megtalálták az ellenszert ellenünk, így meg tudják tisztítani a Földet tőlünk. Mert én sem akartam többet gyilkolni, nem akartam soha többé hónapokon át csak létezni és mások lelkét elszívni. Ha már soha többé nem lehetek az a lány, aki voltam, akkor nem is akarok senki se lenni.
Elena bólintott egyet, és még közelebb ült hozzám. A bőrünk összeért, de valóban nem történt semmi. Nem bántottam.
- Katherine mesélt neked egy-két dolgot, nem?
Felvontam erre a szemöldökömet. Noha hallottam egy-két dolgot Katherine-től, de akkor sem akartam neki hinni. Miért tettem volna? Anno nagyon csúnyán átvert és kihasznált engemet, erre ő és a régi barátaim egymás táborát erősíti? Elena is utálta őt, mikor elmentem, noha akkor még személyesen nem is ismerték egymást. Lehet, azóta megkedvelte őt, de én életem végéig utálni fogom azt a szukát.
- Például azt említette, hogy te és Damon…
- Ó, nem! – vágott közbe. – Nincs olyan, hogy én és Damon. Csak engedd meg, hogy elmeséljek mindent, ami történt.
Minden egyes eseménysor lepergett a szemem előtt, ahogy Elena beszámolt az elmúlt időszakról, főleg annak egy bizonyos szakaszáról. Mesélt nekem az Elsőkről, az áldozati rituáléról, aminek következtében elvesztette Jennát és vérszerinti apját. Megborzongtam, ahogy hallottam Klausról a beszámolóját, és elképzeltem, hogy valóban milyen veszélyes lehet, most, hogy egy hibriddé változott. És rettentően sajnáltam, amiért Stefan elment Klausszal, amiért az odaadta neki a vérfarkas harapás elleni gyógyírt Damonnek, aki majdnem meghalt. Mennyit aggódtunk, hogy a vérfarkasok vagy a vámpírok megtörik az átkot, amikor az teljesen hamis volt, csupán Klaus átka volt. Gondolom, azzal a legendával próbálták védeni az igazságot, mert a jelek szerint Klaus most elpusztíthatatlan.
Elena valóban megviseltnek tűnt Stefan elvesztése miatt, és biztosan nagyon szerette őt, de Katherine megjegyzése azért ott lebegett az agyamban, habár nem akartam többet számon kérni, mert ő ment át ezen a rengeteg mindenen, miközben én mindenkit magára hagytam. És igazából semmi okom nem volt féltékenykedni, mert természetes, ha Damon tovább lépett. Én elhagytam, Elenát elhagyta a pasija, ketten együtt meg egy kicsit talán egymásra találtak. Mi lehet ebben a rossz?
- Egyébként hol vagyok most? – kérdeztem végül, lezárva a témát. Talán lesz még alkalom visszatérni rá, talán nem. Attól függ, hogy mi a tervük velem.
- A Salvatore-ház alagsorában.
Volt egy ilyesfajta érzésem, és akkor abban is biztos vagyok, hogy Damon nem járt messze. Semmiképpen sem hagyta volna Elenát magára, mert ismeri őt. Elena túlságosan is bízik azokban is, akikben talán nem kellene. Talán azt hiszi, hogy én nem bántanám őt, de sajnos akaratomon kívül is megtettem volna, ha nem lettem volna megbénítva.
- És az ikrek?
Ők ketten az ellenkező irányba indultak, mint én, de vesztükre az pont valahova errefelé vezetett. És ha tényleg így fel voltak ellenünk fegyverkezve, akkor esélyük sem volt.
- Meghaltak – mondta óvatosan
Valahogy csak irigyelni tudtam már őket. Már soha többé nem kell ezen az egész dolgon ismét keresztülmenniük. Valaha egész biztosan ők is jó emberek voltak, és nem tudták, hogy mivé válhatnak, de aztán ez az átok mindent megváltoztatott. Ők is éppolyan gonosszá váltak, mint én.
- Elena… tudod, hogy ez hosszabb távon nálam sem fog működni. Egyetlen módja van annak, hogy vége legyen ennek az egésznek; ha meghalok.
Tudom, hogy ezzel ő is tisztában volt. Legalábbis tudnia kellett! Én így jelenleg képtelen vagyok az életre.
- Találni fogunk egy megoldást.
- Erre nincs! – fakadtam ki. – És az egyetlen lehetőség, hogy ez ne történjen meg ismét, ha valaki megöl engem. Elena, ha valaha barátként is tekintettél rám, akkor végzel velem! Annyi embert megöltem, és most úgy gyötör a bűntudat, hogy nem bírok ezzel tovább élni. Ha nem ölsz meg, akkor továbbra is egy szörnyeteg maradok.
Tudom, hogy amit most kértem tőle, az minden baráti szívességen túlment. Azt kívánni egy olyan aranyszívű embertől, mint amilyen Elena, hogy öljön meg, az eléggé kegyetlen és önző dolog volt, de jelenleg nem nagyon álltam kapcsolatban más emberrel.
Hirtelen kivágódott a pince ajtaja, és egy újabb alak jelent meg. Naná, hogy Damon!
- Elena, kifelé innen! – kiabált rá hangosan.
Mérges volt. Ha kihallgatta a beszélgetésünket - már pedig ahogy ismertem, megtette -, akkor jogosan volt rám mérges. Úgy nézett rám azokkal az ellenállhatatlan szemekkel, mintha valami hatalmas bűnt követtem el, de ahelyett, hogy olyan szörnyű rosszul éreztem volna magam emiatt, inkább a rajta esett változásokat figyeltem. Egy picikét hosszabb lett a haja, de továbbra is olyan izmos és jó kiállású volt, mint előtte. És rossz volt belegondolni, hogy mit kellett feladnom az új életem miatt. Miért nem tudok mindig ilyen tisztán gondolkozni, mint most?
Elena habozott egy ideig, de végül engedelmeskedett Damonnek. Ő is belátta, hogy most túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy nyugtatgassa, és ahogy felállt mellőlem egy együtt érző pillantást lövellt felém. Hát igen, ezzel most nekem kell megbirkóznom. Nekem kell Damon haragjával szembe szállnom, de hát amúgy is én voltam az oka.
Amint Elena távozott, Damon csak figyelt engem. Én próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, de jóformán megmozdulni is alig bírtam. Hát… nem én leszek az első, aki meg fog szólalni. Meg egyébként is… hol vannak a ruháim? Damon előtt túlságosan is feszélyezve éreztem magamat.
- Hogy lehetsz ennyire hihetetlenül hülye? Neked komolyan elment az eszed?
Végül is… lehetett volna rosszabb is.
- Sajnálom, tényleg. Nem kellett volna Elenát belevonnom.
- Ki beszél itt Elenáról? Arról van szó, hogy megint ott tartunk, hogy te mindent fel akarsz adni, csak mert komplikációk akadtak. Azt az életet akarod eldobni magadtól, amit nem is igazán éltél még ki.
- Milyen életről beszélsz Damon? Az elmúlt egy évben nem is voltam önmagam, csak a gyilkolásnak éltem. Ne nevezd ezt életnek, és ne hidd azt, hogy ezen változtatni lehet.
- Miért? Csak mert a drága anyád és a bátyád azt mondták? Vakon megbízol azokban az emberekben, pedig ott vernek át, ahol csak tudnak.
- Akkor kinek kellene hinnem? Annak a vámpírnak, aki lelőtt engem?
- Szerinted, azért tettem, mert olyan izgalmasnak találtam lelőni a volt csajomat? Vagy inkább esetleg azért, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy megállítsalak.
Leült mellém, levette a kabátját, majd rám terítette. Nem fáztam, mert továbbra is égetett ez a növény, amit beadtak nekem, de legalább nem éreztem magam olyan kellemetlenül előttem.
- Jó lesz, ha most végig hallgatsz engemet, mert csak egyszer mondom el. Amíg te itt vagy ebben a házban, egyszer sem próbálhatod meg az öngyilkosságot, és egyszer sem menekülhetsz el ismét. Ha harcolsz és küzdesz, akkor képes leszel győzedelmeskedni, mert tudjuk az utat, hogy hogyan győzheted le a gonoszságot magadban. Benne vagy? Harcolsz?
Ez már valóban felkeltette az érdeklődésemet. Most vajon csak blöfföl, vagy tényleg tudja? Nem, Damon sosem hazudott nekem, vagy legalább is nem ilyen dolgokban. De ha vele tartok, akkor kénytelen leszek elviselni a tudatot, hogy ismét belé fogok szeretni, és ő időközben talán talált magának valakit. Mondjuk pont Elenát. De ha feladom… 19 éves vagyok. Még előttem lenne az élet, és ha valahogy visszakaphatnám a régi életemet, akkor soha többé semmiért nem keseregnék.
Damonre néztem, és most először elmosolyodtam.
- Igen, benne vagyok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
