Döbbenten meredtem az előttem álló alakra, aki egészen biztosan Elena volt. Ugyanazok a szemek, ugyanaz az alkat, ugyanaz az arc. Lehetetlen, hogy valaki ennyire hasonlítson rá. Egy kis eltérést csupán a hajában láttam, mert Elena mindig egyenesen hordja.
Egyre inkább közelített felém, míg meg állt tőlem egy lépésnyi távolságra, és amikor a szemébe néztem, világosan láttam a különbségeket. Ő nem lehet Elena. Elena ugyanis maga a jóság, de ebből az alakból sütött a gonoszság, és az arckifejezése olyan merev volt, mintha halott lett volna. Nem pislogott, nem lehetett olvasni semmit róla.
- Bármilyen hihetetlen, én nem Elena vagyok. A nevem Katherine, és most jól hallgasd meg, hogy mit fogok neked mondani!
Ébresztő! Ez csak egy álom! Nem szabad itt ragadnom, és tovább tűrnöm, mert Elenát egy gonosz személynek képzelem el!
- Én tudom, hogy hol van a holdkő, és te most elmész érte! Ha Damonnek egy árva szót is szólsz erről, akkor téged és az anyádat is kinyírlak! – fenyegetett meg, de éreztem, hogy a szavai nem csak üresek, tényleg megtenné. – A kő el van rejtve a padlásotokon. Menj oda, keresd meg, és találkozzunk holnap este kilenckor a házatokhoz legközelebbi postánál. Damont szereld le valahogy!
- De ha tudod, hogy ott van, akkor mért nem mész, és keresed meg magad?
- Azért te nagyokos, mivel vámpír vagyok, és nem hívott be senki abba a házba! – morgott rám mérgesen.
Még jobban összezavarodtam. Elena vámpír lett? Hogyan? Nem, ez tényleg nem lehet. Csak egy rémálom!
- Most pedig egy kis nyomatékot adok annak, hogy nem csak álmodsz – mondta, és azzal pofon ütött.
Verejtékek között riadtam fel, és egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Alig láttam a félhomályban, és sajgott az arcom jobb oldala, ahol az álmomban megütöttek. Az álmomban… De akkor mégis hogyan fájhat? Visszaemlékeztem a lányra, aki annyira hasonlított Elenára, de mégsem ő volt. Valami nagyon nagy kavarás van itt, mert attól tartok, hogy nagyon is az valóság történik.
- Rossz álom? – kérdezte Damon álmos hangon. Minden bizonnyal én keltettem fel őt, ahogy felsikoltottam.
Remegve kapkodtam levegő után, hogy legyőzzem a sokkot. Hiszen semmit sem mondhattam el Damonnek. Fájt, amiért előtte kell titkolóznom, de ha elárulnám neki, akkor engem és az anyámat is képesek lennének megölni. Attól tartottam, hogy amúgy is ez fog ránk várni, mihelyst átadom nekik a holdkövet, de legalább akkor egy hangyányi esély mutatkozna arra, hogy valahogy megússzuk.
Még mindig nem bírtam megszólalni, ezért Damon is felkelt, és legnagyobb meglepetésemre magához ölelt. Bárcsak ne tenné, mert minél inkább kötődöm hozzá, annál jobban nyomaszt annak a gondolatnak a súlya, hogy be kell őt csapnom. Ki kell majd őt játszanom a háta mögött, mert az anyám élete fontosabb számomra, mint az a vámpír, akit mindösszesen néhány napja ismertem. De azért jól esett, hogy átölelt, mert cseppet sem tűnt annak a figurának, aki szeret bárkit is vigasztalni.
- Tudom, milyen érzés, hogy valaki, aki számodra fontos, veszélyben van. De le fogjuk őket győzni, és kiszabadítjuk őt.
Mivel már hajnal volt, és egyikünk sem tudott visszaaludni, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk tovább az utunkat, mert jó lett volna minél előbb megérkezni.
Chouteau egy kis városka volt a Sziklás-hegység lábánál. A populáció még a 2000 főt sem haladta meg, szóval még Mystic Fallsnál is kisebb volt. Vártam, hogy elfogjon a honvágy, amint átléptük a város határát, de nem történt meg. Ez még annak a számlájára sem írható, hogy sötétség olt, mert pontosan láttam így is mindent. Egyszerűen csak a rossz emlékek fűztek ide, és az, hogy mennyire utáltam itt lakni. Nem a táj miatt, mert az lenyűgözően szépséges volt, hanem az itt lakó gyerekek miatt, és a korábbi életmódom miatt, amire nem szívesen emlékeztem vissza.
Damonnek megmutattam a házunkat, és ott leparkolt. Rossz érzés fogott el, ahol megláttuk a diszkrét kis régi házunkat. Akkoriban még volt pénzünk, de sosem szerettük a felhajtást, ezért nem vettünk egy hatalmas házat, mert amúgy sem volt szükségünk nagyobbra. Így is emeletes volt, bár fent csak az én szobám volt, a ház többi része nem volt még befejezve.
Kinyitottam az ajtót, és meg is feledkeztem Damonről, amikor egy halk köhintést hallottam felőle. Megfordulva láttam, hogy még mindig az ajtóban áll.
- Netán beengednél? – kérdezte.
Nevetni kezdtem. Vajon mennyire bosszanthatja szegényt az a tény, hogy sehova sem mehet be anélkül, hogy behívnák?
- Nos, akkor kérlek szépen, hogy fáradj be! Sajnos semmivel nem szolgálhatok, mert tudtommal már régóta senki nem főzött a konyhában.
A ház ugyan még bútorozott volt, de látszott rajta, hogy napok óta senki sem járt benne. Érezni lehetett a port a levegőben, és valahogy nem éreztem semmi kellemeset ezzel a hajlékkal szemben. Gyorsan költöztünk el itthonról egy hónappal ezelőtt. Szállodában laktunk addig, míg anyám nem találta meg azt a házat Mystic Fallsban, amit megengedhettünk magunknak.
De nem volt időm nosztalgiázni. Már nyolc is elmúlt, és időben oda kell érnem.
- Én kezdem a padláson, te nézd meg idelent.
Úgy gondoltam, ha kiosztom a feladatokat, akkor majd nem fog ellenkezni, hiszen ebben nem volt semmi gyanús. Csak az volt a célom, hogy véletlenül sem engedjem fel a padlásra, mert ha előbb találja meg, akkor nem tudom tőle elszedni. Ha viszont én fogom őt megelőzni, akkor megpróbálom majd úgy elvinni, hogy ő ne vegye észre, hogy nálam van. Ez eléggé fájdalmas volt, mert valahogy úgy gondoltam, hogy már barátok vagyunk. Vagy legalábbis megbízunk egymásban. De az nem igaz barátság, hogy én kijátszom őt a háta mögött.
- Rendben. Csak siessünk, mert jó lenne reggelig megtalálni. Vissza is kell érnünk hétfőre Mystic Fallsba.
Na igen, ahova én már nem fogom elmenni. Mert ha most átverem Damont, akkor soha többet nem merek a szeme elé állni a bosszújától tartva. Inkább majd itt maradok az anyámmal, és keresünk valami más megoldást. Persze, csak akkor, ha ezt élve megússzuk majd.
Miután láttam, hogy nekiállt pakolni a könyvespolcoknál, azután felrohantam a padlásra. Szerencsére nem sok holmink volt fent, csak egy törött kanapé, rossz tévé, meg egy pár könyv, amik már nem kellettek az iskolához. De valahogy sejtettem, hogy nem ott kell keresnem, így hát nekiálltam a deszkákat és a gerendákat ellenőrizni. Igyekeznem kellett, mert éreztem, ahogy a percek gyorsan teltek, úgy egyre inkább kifogytam az időből.
Végül egy gerenda mögül ki tudtam tapintani valami sima kőfélét, és nagy nehezen sikerült előhalásznom. Megforgattam a kezemben, és ámulva bámultam. Ez a kő fehér volt, és láthatóan lecsiszolt. Gyönyörű volt, de mégis annyira hihetetlennek tűnt, hogy olyan nagy varázsereje volt, hogy ezen múlt egy átok megtörése. Mondjuk nem ez számított, hanem az, hogy végre megtaláltam. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, főleg akkor, amikor megpillantottam a mobilom kijelzőjén, hogy nemsokára kilenc lesz.
Gondosan a zsebembe csúsztattam a követ, és lerohantam a földszintre, ahol Damon még mindig kereste a követ. Istenem, ha tudná, hogy mennyire rossz helyen keresi! De nem volt időm a sajnálatra, rendbe kellett magam szednem annyira, hogy ne tűnjön fel neki semmi különös a viselkedésemben, pedig legszívesebben sikítottam volna, annyira izgultam.
- Találtál valamit? – kérdeztem ártatlan hangon, pedig inkább szívesebben elsüllyedtem volna.
- Nem, nem igazán. És te? – nézett fel, amint átvizsgálta a kanapét.
- Én sem. Én csak… öhm… gyorsan elugrom a boltba, és veszek magamnak valamit enni.
- Rendben. Van nálad pénz?
Elfordultam, hogy ne lássa, mennyire elpirultam, és hogy mennyire szerettek volna legördülni az első könnycseppek. Elárulni valakit, aki ott volt, és segített neked, sokkal nehezebb, mint az elsőre gondoltam. De menni fog, csak egy kis kitartás kell hozzá!
- Nem, köszi. Van még nálam annyi – feleltem gyorsan, de mégis úgy éreztem, hogy a hangom túlságosan is megremegett.
Kimentem gyorsan a konyhába, előkotortam a fiókokból egy papírt és egy tollat. Elvégre mégsem hagyhatom, hogy nekiálljon majd keresni, mihelyst feltűnik neki, hogy nagyon késem. És észre fogja venni az üzenetemet, mert még nem ért el a konyhába.
„Nagyon sajnálom, amiért ki kellett, hogy használjalak. Jó barát voltál, de én visszaéltem a bizalmaddal. A holdkő kellett, ahhoz, hogy megmentsem az anyámat. Ő mindenkinél és mindennél fontosabb az életemben.”
A levelet jól látható helyen hagytam, majd futva elindultam a posta felé. Még egyelőre nem voltam késében, de nagyon szorított a határidő. Két posta is volt a városban, a hozzánk legközelebbi csupán egy utcányira volt, ami nem volt nagy távolság. Mégis, mire odaértem, még senki sem volt ott. Körbeforogtam a tengelyem körül, de senkit sem láttam a sötétben. Már értettem, miért éppen ide szerették volna a találkozót. Nagyon sötét hely volt, a világítás idáig már nem nagyon ért el.
- Ó, a szegény kis árva kislányka – hallottam meg egy hangot a hátam mögül.
Rögtön hátratántorodtam, ahogy megpillantottam Katherine-t. Egyedül volt, de így még inkább hasonlított Elenára, mint az álmomban. Mintha csak ő nézne velem farkasszemet.
A kezdeti zavaromat nagyon gyorsan lerendeztem, és én is hasonlóképpen szigorúan próbáltam felvenni vele a szemkontaktust.
- Hol van az anyám? A holdkőnek a feltétele az anyám élete volt. Én teljesítettem azt, amire kértél…
A lány felnevetett. Biztos voltam benne, hogy ő is éppannyira vámpír, mint mondjuk Damon vagy a bátyám. De a kezdeti jókedve hamar eltűnt, és ugyanaz a kegyetlen arc nézett rám.
- Előbb add ide a követ, és utána elmondom, hogy hol találod őt meg. Mielőtt megijednél, egy ujjal sem nyúltam hozzá!
A zsebembe nyúltam, és átnyújtottam neki egy kis hezitálás után. Nem fogok egy vámpírral játszani, mert ha arra kerülne a sor, hogy melyikünk az erősebb, akkor egész biztosan nem én nyernék.
- Hol van? – kérdeztem ismét, amint vigyorogva átvette.
- Ó, istenem! Te szegény lány! Az orrodnál fogva vezettünk, miközben az anyád a régi szeretőjével hancúrozott. Vagy nem ismerős az a név számodra, hogy William Mahoney?
Forogni kezdett körülöttem a világ, amint elmondta a nevet. Valóban ő volt anyám régi szeretője, miatta hagyta ott a családunkat, de amikor apám átváltozott, visszatért hozzánk, és azt ígérte, hogy örökké velünk lesz. Az nem lehet, hogy máris megszegte az ígéretét, és engem egyedül hagyott Mystic Fallsban. Valószínűleg a vámpírok csak egy nagyon gonosz tréfát űznek velem.
- Ez nem igaz! – csattantam fel indulatosan, ahogy saját magamat meggyőztem. Vagy legalábbis próbáltam. Mert bizony bennem volt valahol a félsz, hogy ez a vámpír igazat beszélt.
De ő csak nevetett rajtam.
- Nem-e? Tudod, hogy hol lakik a városban, menj oda, és győződj meg a saját szemeddel! Nem tudod, hogy mért nem öltelek meg? Mert élvezni akartam azt a látványt, ahogy az anyád miatt teljesen összeomlasz. Akire eddig számíthattál, azt most alaposan átvágtad, így nem maradt neked semmi. Hamarosan azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna.
Mielőtt bármit is mondhattam volna válaszképpen, eltűnt éppolyan szélsebesen, mint ami a vámpírok mozgására jellemző, ha sietnek valahova. Egy ideig meredtem bámultam a hűlt helyére, és legbelül nem éreztem semmit. Semmit. Nem fájt a szívem, nem éreztem magam rosszul. Azt hiszem, csak sokkolva voltam. És teljesen üres.
Automatikusan elindultam arrafele, amerre az anyám szeretője lakott. Ő már nem volt az a visszafogott stílusú ember, mint az apám. A város legnagyobb házában lakott, és szinte a ház mindegyik felülete azt sugallta, hogy tömve van a zsebe pénzzel. Becsöngettem hozzá, de még mindig nem éreztem semmit. Még akkor sem, amikor ajtót nyitott nekem a férfi. Nem volt túlságosan megnyerő a külseje, egy olyan bő 10 évvel idősebb volt anyámnál, de hát a pénz mindenkit megszépít. Kopasz volt, és már ráncosodott.
- Heather, miben segíthetek? – kérdezte bizonytalanul.
Mintha ez a kérdés lett volna az, ami visszarángatott volna a valóságba. Nem kértem rá engedélyt, bementem mellette a házba, és döbbentem láttam, ahogy anyám pont akkor jött le az emeletről. Láthatóan éppen most kelt ki az ágyból, mert csak egy köntöst vett fel magára. Mikor meglátott, ő is körülbelül olyan elképedtem nézett engem, mint én őt.
Megcsóváltam a fejemet, ahogy hátrálni kezdtem. Közben a harag kezdett bennem felgyülemleni.
- Te élsz? – kérdeztem nyekeregve. – Te itt vagy biztonságban, magamra hagyva minden gonddal, miközben a vámpírok azzal fenyegettek engem, hogy fogva tartanak téged, és meg akarnak ölni. Te itt enyelegsz a pasiddal, én meg napok óta nem tudok aludni, mert annyira aggódtam érted? Képes voltál engem magamra hagyni egy teljesen ismeretlen városban, ahol ismét rám találtak? – az utolsó szavaimat már szinte ordítottam, ahogy a feszültségem egyre inkább úrrá lett rajtam. Hiába, az elmúlt napok eseményei után ez nem volt meglepő.
Alig akartam elhinni, hogy ismét képes volt elhagyni a családját. Vagyis azt a családot, amit már csak én jelentettem. Pár évvel ezelőtt, nem sokkal a születésem után is ezt tette, de amikor visszajött hozzánk, akkor megígérte, hogy sosem fog minket elhagyni. És nagyon tepert azért, hogy megbocsájtsunk neki. Nekem már sikerült is, amikor ismét beütött a mennykő.
- Sajnálom – mondta egy hosszú szünet után. – Én… én nem tudtam, hogy min mész keresztül. Azt hittem, hogy már minden rendben lesz veled.
- De anya! 17 éves vagyok, felelősséggel tartozol értem! Te képes voltál engem egyedül hagyni!
Csalódottságomban nem bírtam a sírásomat visszatartani, de nem mondanám, hogy ezzel is meghatottam volna őt. Csak nézett rám nagy szemekkel, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megbánta a terveit.
- Nekem nem megy ez a családosdi. Úgy gondoltam, hogy az elég, hogy veszek egy házat neked, beíratlak az iskolába. Te jobban tudsz magadról gondoskodni, mint én rólad. Én Williammel akarok lenni, együtt utazgatni, élni. Pocsék egy anyatípus vagyok, tudom, de ez van. Legalább beismerem, hogy nem tudlak téged felnevelni. Nemsokára nagykorú leszel, és tudom, hogy addig biztonságban tudod magad tartani a vámpíroktól és a vérfarkasoktól.
Alig akartam hinni a fülemnek.
- Szóval ezt teszed velem? A testvéremért is egyedül te vagy a felelős, azt hittem, tanultál abból valamit. Így ne csodáld, hogy egy napon én fogom őt megkérni arra, hogy öljön meg téged! – mondtam, egy kicsit elvetve a sulykot, majd kirohantam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
