Egy nyugodt kisvárost kerestünk magunknak, ahol eltudtuk felejteni a múltat, vagy legalábbis túl lépni rajta idővel. Már ha lehetséges ilyesmi, mert én hiszem, hogy bizony vannak olyan sebek, amiket még az idő sem gyógyít be, hiába hablatyol mindenki össze-vissza. Ha valaki elvesztett már egy számára közel álló embert, akkor soha többet nem állít ilyen sületlenséget. Sosem fogom feldolgozni az édesapám elvesztését, ami egy hónappal ezelőtt következett be. Ahányszor rá gondolok, úgy érzem, egy részem vele együtt meghalt, hiszen ő volt az az ember, akit a legjobban szerettem az anyám mellett, ő volt az, akire mindig számíthattam, és lehetetlen volt elfogadnia tényt, hogy már nincs többé, pedig nincs. Egy hónappal ezelőtt a saját munkájának az áldozata lett. Vadőrként dolgozott Montana hegyei között, amikor egy alkalommal eddig tisztázatlan okok miatt valószínűleg egy egész csorda farkas nekitámadt, és szétmarcangolta. Nem bírtunk anyámmal ott maradni. Ott a rengeteg emlék között, muszáj volt elköltöznünk. Így kerültünk Mystic Fallsba.
Na igen, ez volt a hivatalos verzió.
Már a hétvége során berendezkedtünk, és a mai nappal elérkezett az első iskolai napom is a helyi gimnáziumban. Végzős vagyok, így nem éppen időben jött a váltás, de jelen helyzetben ez volt e legkisebb problémám... Nem szívesen maradtam volna ott, a képmutató barátaim között, akikre nem tudtam támaszkodni a legrosszabb korszakomba. Akik egyáltalán nem nyújtottak nekem segítőkezet.
- Meglátod drágám, imádni fogod az új iskolát –mondta anyám szilárdan, ahogy suli fele vezetett.
Őt is megviselte a férje elvesztése. Ketten együtt annyi mindenen keresztülmentek, és ez kovácsolta igazán össze őket egy párrá az utóbbi időkben. Anyám még a legrémisztőbb, leglehetetlenebb helyzetben sem fordított hátat az apámnak, pedig előtte nem volt éppen mintafeleség, de íme a bizonyíték arra, hogy valaki tényleg képes gyökeresen megváltozni.
Egy hónappal ezelőtt ugyan összeomlott pár napra a halála miatt és az ebből fakadó pillanatnyi kilátástalanság miatt, de sikerült valahogy lerendeznie magában a dolgokat, mert azóta minden egyes mozdulatával arra törekszik, hogy engem is átsegítsen a gyászon.
- Csinos az új felsőd – mosolygott rám. Egy fekete pulóver volt. Tudom, hogy nem igazán tetszett neki, de ezzel is csak szeretett volna egy kicsit nagyobb életkedvet önteni belém. Azt hiszem, mostanában mélyült el igazán a kapcsolatunk. Előtte veszekedtünk, nem igazán tudott mit kezdeni velem a kamasz éveim végén, ezért eltávolodtunk egymástól. Apám halála kellett hozzá, hogy ismét egymásra találjunk. Fura, amiért néha ilyen tragikus eseményre van szükség ahhoz, hogy az emberek megtanulják értékelni azt, amilyük van. Persze anyám sem volt teljesen ártatlan abban, hogy nem alakult valami kedvezően a kapcsolatunk, mert gyakorlatilag nem is élt velünk egészen addig, míg rosszra nem fordultak az események. Azóta megváltozott.
Elmotyogtam egy köszönésfélét, majd a saját gondolataimba merültem. Nem apámra gondoltam, hanem sokkal vidámabb gondolatokkal próbáltam feldobni a kedvemet. Ahányszor apámra gondoltam, mindig összeszorult a szívem, és könnyek csípték a szememet. Talán idővel, ha nem is gyógyul meg ez a fájdalom, de elviselhetőbb lesz.
Anyám kitett engem az iskola előtt, majd elhajtott munkát keresni. Nem is vágytam rá, hogy kapuig kísérjen, eléggé önellátó voltam már magam is. De ahogy megpillantottam az intézményt, egy kicsit meginogtam. Nem volt olyan hatalmas, egy igazi kisvároshoz illő gimnázium, de olyan szokatlan volt a montanai bentlakásos sulim után. Itt szinte pezsgett az élet, hiába volt sokkal kisebb a gimi. Az én iskolámban az alaphangulat az unalom volt, itt viszont nevetgélve jöttek az utcákról a gyerekek.
Ahogy a folyósóra értem, nem éreztem azt a klikkesedést, ami nálunk jellemző volt. Voltak mindenféle csoportok, mint például a csinibabák, kosarasok, nyomorékok, okostojások, és még sorolhatnám napestig. Én a csinibabák közé tartoztam. Ami szörnyűbb az az, hogy teljesen jogosan.
A teremben mindenki kedélyesen csevegett, amikor beléptem. Szinte áradt belőlük a boldogság. Minden fej azonnal felém fordult, amint beléptem. Zavart a figyelem. Egykor imádtam, de az már a múlt.
Kerestem a teremben egy üres padot a hátsó sorban, és oda bevackoltam magam. Már nem sok van vissza ebből az évből, nevetve is kibírom. Bár egyelőre még semmilyen terveim nincsenek a felnőttkoromra...
Egy barnahajú lány fordult hátra barátságos mosollyal. Nagy, barna szemei bizalmat tükröztek.
- Szia! Én Elena vagyok. Új vagy?
- Szia! Heather vagyok. Igen, most költöztem ide – válaszoltam félénken, mert éreztem, ahogy minden szem rám tapadt, és próbálják kideríteni, ki ez a rejtélyes lány.
Elena nem zavartatta magát, vagy nem vette észre, hogy egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Bár ideje lenne előbújni a csigaházamból. Sosem fogok úgy viselkedni, mint régen, de nem lehetek szöges ellentéte a régi énemnek.
- Szerintem te lehetsz az új szomszédom.
Mosolyt erőltettem magamra.
- Minden bizonnyal.
Egy rövid, barnahajú srác, aki a terem túlsó végében ült elüvöltette magát.
- Ma este nyolcra mindenki legyen ott a Mystic Grillben! Osztálytársavató bulit kell tartanunk.
Mindenki felnevetett, még Elena is. Tudom, hogy ez már nem a régi iskolám, nem kell attól tartanom, hogy valami kellemetlenség fog érni, de azért még így is borsózott a hátam. A rossz emlékek nem egy könnyen fogják béhén hagyni a lelkemet, beleégették magukat nagyon mélyen.
- Nyugi, ő Tyler. Csak egy indokot keres a bulira. Mindig ilyen. De ami azt illeti, tényleg eljöhetnél. Péntek este mindig ott szoktunk lógni a barátokkal. Biliárdozunk, beszélgetünk, és igyekszünk egy kicsit feltöltődni a hosszú hét után. Van kedved hozzá?
Majdnem reflexszerűen rávágtam a nemet, de aztán gondolkodóba estem. Vajon az apám örülne neki, ha látná, hogy a lánya mennyire megváltozott, és egy otthonülő, kesergő lány lett belőle? Valószínűleg nagyon nem, és én nem tehetem meg, hogy ne éljek tovább. Újra kell építenem az életemet, és ideje lenne elkezdeni. Talán majd valamikor tényleg eljutok arra a szintre, hogy nem fogok mindennap azon aggódni, mi lesz holnap. Az elmúlt időszakom ugyanis kizárólag ebből állt. Több mindenen mentem ugyanis keresztül, mint amin egy átlagember. És olyasmikről tudok, amit a többiek hülyeségnek gondolnak.
- Ott leszek.
A nap végére már az összes osztálytársamat ismertem, és szinte mindegyikükkel váltottam néhány szót. iskola után Elenával gyalogoltam haza, aki jobban ismerte a járást természetesen mint én, így nem kellett az anyámat riasztanom, hogy jöjjön értem. Gyorsan még a házunk előtt megbeszéltük, hogy később átmegyek hozzájuk, mert nem tudom, merre van a Grill.
Alighogy átléptem a küszöbön, anyám már rohant elém, és szorosan magához ölelt, mintha már hetek óta nem látott volna. Persze, valahol megértem őt. Mostanában tényleg nagyon jó anya lett belőle, és reggel látta rajtam, hogy ideges vagyok a mai nap miatt. Mint később kiderült, teljesen alaptalanul, mert az osztálytársaim egytől egyig nagyon rendesen. Legalábbis most annak tűntek.
- Szia szívem! Hogy telt a mai napod?
Rámosolyogtam, és ez most kivételesen tényleg egy őszinte mosoly volt. Azt hiszem, most már nagyon megérdemelte, hogy lásson engem egy kicsit örülni.
- Jól. Kedvelem az új osztálytársaimat. Később átmennék Elenához, aki itt lakik a szomszédban. Utána együtt elmegyünk egy kicsit.
Az öröm nem kifejezés, amit láttam anyámon. Szinte azonnal megnyílt ezzel egy időben a pénztárcája, és a kezembe nyomott annyi pénzt, amivel akár reggelig is ellehettem volna. Furcsa volt tőle az ilyen pazarlás, hiszen mostanság nem nagyon engedhettük meg magunknak a luxust.
- Ezt örömmel hallom. Végre egy kicsit kimozdulsz itthonról. Annyira örülök neki. Érezd magad nagyon jól.
Néhány órával később átkopogtam Elenához, aki a nappaliba vezetett engem. Nem nagyon törődtem a megjelenésemmel. A fekete szín továbbra is megmaradt. Egy térdig érő egyrészes ruhát választottam, amin nem volt semmilyen dísz. Szőke hajamat egyszer átfésültem, és hagytam, had lógjon a derekam közepéig. A sminkem is nagyon minimális volt, csak egy kis fekete szemceruzát használtam, ami kiemelte a mélykék szememet. Ezek mind olyan vonások voltak, amiket az apámtól örököltem.
A nappaliban már ott volt Stefan is, Elena barátja. Igazán klassz párost alkottak. Ma fél szemmel is elcsíptem, ahogy órák alatt végig egymást bámulták, sutyorogtak, szóval valóban dúlt a szerelem.
Volt azonban Stefan oldalán egy másik srác, akit egészen biztosan nem láttam. Gyönyörű, vadító kék szemei éppen engem pásztáztak, és telt ajkai pajkos mosolyra húzódtak, amint meglátott. Rövid, fekete haja kicsit rendezetlennek tűnt. De ha tízes listán kellene osztályoznom őt? Tizenegyes. Volt azonban egy közös pont is bennünk: ő is talpig feketében volt, csak azzal a különbséggel, hogy neki szívdöglesztően jól állt.
Elena mellém állt, és cseppet sem tűnt boldognak, ahogy a számomra ismeretlen fiúra pillantott.
- Ő itt Damon, Stefan bátyja. Damon, ő itt Heather. Most költözött a szomszédházba.
Damon még szélesebben elvigyorodott.
- Örvendek a találkozásnak, hölgyem. Úgy látszik, ma este egymás mellé vagyunk rendelve, hiszen meglehetősen összeöltöztünk. Bár a magadfajta kis törékeny virágszálnak jobban állna a rózsaszín.
Nem is tudta, hogy mennyire eltalálta az igazat. Régen imádtam divatosan öltözködni, és imádtam a rózsaszínt. Tipikusan az a szőke, kék szemű lány szerettem volna lenni, aki minden férfinek az ideálja. És ehhez még festenem sem kellett a hajamat, ugyanis természetes szőke volt, csaknem platina színű. De leszámoltam azzal a korszakommal mindörökre. Nem akarok egy üresfejű, buta liba lenni, aki igyekszik az iskolájában a legnépszerűbbé válni.
- Damon! -figyelmeztette Elena.
- Semmi gond – védtem meg Damont, és én is egy mosolyt erőltettem az arcomra. Hiszen még senki sem tudta, mért viseltem feketét. – Szóval, akkor te is jössz velünk?
- Bizony –vágta rá magabiztosan.
- Nyugi, Damon úgy sem velünk lesz ott. Minden bizonnyal megvan a saját kis társasága, mintsem hogy gimisekkel lógjon – szólt közbe Stefan
Elena közben visszatért a konyhából egy bögre forró teával. Annyira lekötött az új srác, hogy észre sem vettem, mikor maradtunk magunkra a testvérpárral.
Damon és Stefan tovább szócsatáztak, amíg én belekortyoltam a teába.
- Hát öcsikém, most, hogy egy szőke bombázóval kibővült a társaság, megfontolom a kérdést.
Éreztem, ahogy a feszültség egyre inkább nőtt a két testvér között, így inkább Elena felé fordultam. Talán, ha észreveszik, hogy témát váltottam, akkor békén hagyják egymást. Furcsa volt nekem, hogy ennyire nagy a rivalizálás kettejük között, de én erről semmit sem tudhattam. Sosem volt testvérem, bár biztos vagyok benne, hogyha lett volna, akkor nagyon szeretném. Mert így néha nagyon unalmas tudott lenni az a rengeteg szabad hétvége.
- Nagyon finom a tea. Barack?
- Igen.
Damon azonnal lecsapott erre is.
- Elena nagyon jó teákat tud főzni. Szinte bárki belép az ajtón, már rögtön ezzel fogadja őket. De hogy mitől ennyire ízletes? Ugyan, Elena, áruld már el neki, hogy milyen fűszert használsz!
Stefan közbelépett, és megragadta a bátyját a karjánál fogva.
- Én a bátyámmal előre megyek –mondta, és az ajtó felé kezdte kormányozni Damont, aki nem hagyott ki még egy utolsó megjegyzést.
- Viszlát később, szép lányok!
Amint becsukódott az ajtó, Elena hosszan kifújta a levegőt, mint aki megszabadult egy nagyon kellemetlen vendégtől.
- Na igen, ő volt Damon. Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle. – Volt Elena hangjában valami, amitől nagyon is valóságosnak tűnt a figyelmeztetése, ennek ellenére nem vettem őt túl komolyan. Damon igazi vagány volt. Pontosan olyan, mint akiket ezelőtt nagyon nagy ívben elkerültem, mert nem értettem a világ ellen való lázadozásukat.
De nem szerettem volna ezt most alaposabban megvitatni, inkább témát váltottam.
- Mikor indulunk?
Elena ránézett az órára.
- Azonnal, csak felszaladok még a táskámért.
A Mystic Grill valóban egy nagyon hangulatos kis hely volt. Több volt, mint egy átlagos kocsma, és ilyenkor péntek este tele volt egy kis kikapcsolódásra vágyó fiatallal, akik társaságba vergődve az asztaloknál söröztek, kártyáztak, beszélgettek. Mi is hamar kiszúrtuk Elenával a többieket. Bonnie-t leszámítva mindenki ott volt, még Stefan is, aki ezek szerint sikeresen lerázta Damont.
- Hello srácok! Bonnie? –kérdezte Elena, mielőtt helyet foglalt volna.
- Ö, nem érezte jól magát, ezért inkább most passzolta a mai estét. Talán majd legközelebb. –Hazudott. Mindenki tudta, hogy Caroline hazudott, csakhogy Bonnie-t védje. Látásból ismertem a lányt, akiről szó volt, és nem tudom, miért nem volt jóban Elenával.
Ahogy ránéztem Elena arcára, láttam rajta a megbántottságot. Tényleg lehetett valami vita közöttük, ami számomra meglepő, mert elképzelni sem tudom, hogyan lehetne Elenára neheztelni. De remélem nagyon hamar meg fogják tudni oldani.
- Hé, Heather! Mit iszol? A vendégem vagy! – kérdezte Tyler, és ezzel megszakította a bús légkört, mert mindenki nevetni kezdett. Igen, rajta már látszott, hogy ivott előttünk.
- Hm, ez rendes tőled. Mondjuk azt, amit te.
Mint kiderült, egy Bacardi cola volt, aminek elfogyasztása után sokkal feloldottabbnak éreztem magam. Nem voltam hozzászokva a tömény italokhoz, mert sosem szerettem volna olyan lenni, mint pár volt osztálytársam, akik mindig másnaposan szédelegve jöttek be az órára.
Hamarosan megismételtem az italt, és csökkent bennem az az üvöltő fájdalom, ami ott volt az apám elvesztése miatt. És most először igenis tisztán éreztem azt, hogy túl tudok ezen lépni. Elfelejteni sosem fogom őt, és a fájdalom mindig belemarkol majd a szívembe, de képes leszek új életet kezdeni. Legalább a társaságot megtaláltam már hozzá.
A fiúk elmentek billiárdozni, és csak mi csajok maradtunk egy kicsit beszélgetni. Caroline beavatott abba, hogy ő és Matt jelenleg együtt vannak, mert egy autóbaleset összehozta őket. Vicces volt, ahogy pörgött a nyelve. Elena témája viszont nem volt már ennyire vidám. Ő mindkét szülőjét autóbalesetben vesztette el. Ehhez képest én még mindig jobb helyzetben voltam, hiszen pont a tragédiának köszönhetően visszakaptam az anyámat.
A beszélgetés közben úgy éreztem, hogy egy kis levegőre van szükségem, ugyanis az ital miatt eléggé felhevültem, így egy bocsánatkérés mellett felálltam az asztaltól. Ugyan többen is megkérdezték, hogy kell-e kíséret, de udvariasan visszautasítottam őket. Nem azért, mert nem kívántam a társaságukat, hanem nem szerettem volna, ha bárki is miattam fázna meg.
Kintről úgy tűnt, mintha Mystic Falls egész lakossága bezsúfolódott volna a Grillbe, mert nagyon kihaltnak tűntek az utcák.
- Hello, szépségem. – megrezzentem a váratlan hangtól, és ahogy szembefordultam, megláttam Damont.
- Ó, nem is láttalak odabent – állapítottam meg óvatosan, miközben Elena figyelmeztetése vele kapcsolatban mégis csak ott lengett az agyamban. De ahányszor próbáltam komolyan venni, annyiszor nem tudtam rájönni, mért is kellene tartanom tőle.
- Ennek nagyon egyszerű oka van: nem voltam odabent. – a gúnyos mosolya azonban egy pillanat alatt eltűnt, és kíváncsivá érett a tekintete. – Mi az oka, hogy egy magadfajta finom lány feketét hord? Talán gyászolsz valakit?
Ez a kérdés annyira az elevenembe vágott, hogy egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Damon vette az adást.
- Ó, szóval igen. Mesélsz róla? –már kevésbé tűnt cinikusnak.
Még senki sem kérdezte meg tőlem ennyire nyíltan, és azt kívántam, bár Damon se tette volna meg. Tudtam, egyszer majd meg kell nyílnom a világ vele, és mesélnem. Csak még nem álltam elő hihető mesével, a valóságot mégsem mondhatom el senkinek. Azonnal elmegyógyászatra küldenének.
- Az apám halt meg egy hónappal ezelőtt.
- Sajnálom. Újabb közös vonást találtam akkor már bennünk, mert az élet bizony engem sem kímélt.
Ez felébresztett engem a búskomorságból.
- Mért, neked mi okod van a szomorúságra?
Keserűem felnevetett.
- Miről akarsz hallani? Az elfuserált szerelmi életemről? Hát jó, legyen. Szerettem egy lányt, de sok-sok évvel ezelőtt elvesztettem. Azt hittem, hogy valami nagyon komoly baj történhetett vele, de mint kiderült, csak nagyon alattomos módon kidobott engem. Még egy búcsúüzenetet sem hagyott. Most meg… a sors iróniája, hogy egy olyan lányba vagyok ismét szerelmes, aki pont úgy néz ki, mint ahogy ő kinézett. Csak ez a lány mást szeret.
Nem tudom mért, de a név szinte kimondatlanul ott csengett kettőnk között, és emlékeztem, ahogy Damon viselkedett ma az első találkozásunkkor. Ellenséges volt a bátyjával. Vajon mért?
Mert az ő barátnőjét szereti!
- Elena. – Miután nem szólt semmit, kifakadtam. – De hiszen, ő Stefannal jár. Az öcséddel! Nem teheted ezt vele, Damon.
Egy pillanat alatt megváltoztak az arcán az érzelmek és a szomorúság helyét olyan mély gyűlölet vette át, amitől még én is megijedtem. Még ha nem is felém irányult.
- Stefan tehet róla, hogy elvesztettem azt a lányt, akit először szerettem. Ő tette tönkre az életemet.
Ez őszintén megdöbbentett engem, de mielőtt bármit is válaszolhattam volna, illetve tovább faggatózta, volna, Elena bukkant elő gyanakvó tekintettel. Főként akkor vált igazán ijedté, amikor meglátta, hogy Damonnel beszélgetek.
- Öhm… megzavartam valamit? Csak mert én megyek haza. Te is jössz, Heather?
Rosszallás volt a tekintetében, amint Damonre nézett. Ő meg elővette az ártatlan kiskutya tekintetét.
- Egy árva haja szála sem görbült. Szeretnéd leellenőrizni? További szép estét nektek! – Elena számára észrevehetetlenül rám kacsintott, ami néma kérés volt arra, hogy tartsam a számat.
Elena megvárta, amíg Damon messzire ért, csak utána kezdett el engem faggatni, miközben mi is elindultunk hazafele.
- Mit akart tőled? Ugye tényleg nem bántott?
- Nem, egyáltalán nem. Csak beszélgettünk egymással. Nem értem, mért óvtok ennyire tőle, hiszen annyival rosszabb emberek mászkálnak kint az utcákon. Ő csak egy átlagos srác.
Elena elnevette magát.
- Damon egy cseppet sem átlagos, de annál inkább veszélyesebb. Nézd, én jóban vagyok vele, a barátomnak vallom, de tudom, hogyan képes viselkedni másokkal, ha éppen rossz passzban van.
- Lehet, csak azért bunkó néha, mert figyelemre vágyik. Mert senki sem törődik vele igazán.
Elena emésztgette ezt egy darabig, de kitartott az álláspontja mellett.
- Én ismerem Damont. Jobb, ha távol tartod magad tőle.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
