Nem volt tovább itt maradásunk, nem kellett volna túl sok idő ahhoz, hogy az ellenség észrevegye, hogy Sergio sebet kapott, ami lehet, hogy halálos, és akkor még kapna párat. Így felfogtam őt, és jó pár méterre arrébb vittem őt, ahol a fák között nem volt senki, csak mi, így le tudtam fektetni őt a földre.
Bár itt lett volna most velem Thomas vagy Michael, akik tudták, hogy mit kell vele kezdenem, de nem szaladhattam el, megkeresni őket, mert lehet, hogy mire visszaérnék, már túl késő lenne. Vagy ami még rosszabb, az ellenség is megneszelne valamit, mert kitörne a pánik. Egyedül kellett valami sürgős megoldást találnom. Meg mi lenne, ha esetleg valaki más is észrevenné őt? Ha rátalálnak, akkor anélkül végeznének vele, hogy Sergio védekezni tudna.
Széthasítottam az inget rajta, hogy jobban megnézhessem a sebet, habár fogalmam sem volt, hogy mit is kellene vele kezdenem. Lehet, hogy már halott? Ezúttal nagyon rosszul jött az, hogy a vámpíroknak nincsen pulzusa, de mivel nem aszalódott össze és egy percet sem öregedett, csak nagyon sápadt vált, így úgy ítéltem meg, hogy a golyó a szíve mellett érhette.
Ahogy szabad lett a mellkasa, láttam, hogy a sebből még mindig bugyogott a vér, holott a sebnek szinte azonnal össze kellett volna forrnia. Kétség sem fért bele, hogy ezüst volt a szíve mellett, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele. Sosem voltam orvos, még csak nem is konyítottam hozzá, és senki sem volt a környékünkön. A vérnek a látványától is undorodtam korábban, de most felül kellett kerekednem ezen. Mennyivel könnyebb volt csak úgy meginni a vért az emberekből, akkor nem kellett látnom a nyílt sebüket.
Ezzel együtt meg is feledkeztem szinte a szüleimről, pedig az idő ebben is sürgetett, de nem tudtam ezer fele szakadni, így választanom kellett. Vagy megmentem őket, vagy itt maradok Sergio mellett, aki teljesen rám van szorulva. Egyik döntés nehezebb volt, mint a másik, de ugyanakkor a vámpíri kötelességeim is azt sugallták nekem, hogy nem lenne szabad magára hagynom a teremtőmet, az érzelmekről nem is beszélve. Mellesleg így belegondolva, úgy sem tudnék sokat tenni értük. Sergionak igaza volt abban, hogy nagy butaságra készülök, de akkor valóban nem éreztem úgy, hogy sok értelme lenne tovább élni ezen a világban, de most, amikor a szerelemem haldoklott a kezeim között, egyből fordult a kocka. Nem bírnám elviselni azt a gondolatot, ha szabadon kiszolgáltatva itt hagynám őt.
Így hát maradtam, de azonnal ki kellett valamit találnom, mert még továbbra is nagyon vérzett. Talán ha megpróbálnám kiszedni a golyót valahogy, az segíthetne. Csak az a kérdés, hogy nem ártanék-e vele többet, mint használnék, mert ha egy kicsit is beljebb lököm, akkor a szívébe fogom fúrni, és én leszek a gyilkosa.
Jobban szemügyre vettem a sebet. Még mindig ömlött belőle a vér, ami több, mint elkeserítő volt. Nem megszokott, hogy egy vámpír elvérezzen, főként, hogy ez nem is a mi vérünk, hanem amit az emberekből kiszívtunk, de ezek szerint valami artériát eltalálhatott, és emiatt ömlött belőle a vér ennyire. Meg az ezüst mellett nem gyógyul semmi, csak roncsolódik. Ugyan célt tévesztett az, aki meglőtte, de kétségkívül így is hatalmas kárt okozott benne.
Végül fogtam magam, a számat a sebére erősítettem, és szívni kezdtem a vérét. Sergio mindig óva intett tőle, hogy sokat igyak belőle, de a szükség törvényt bon. Nem voltam képes máshogy kiszedni azt a nyamvadt golyót, ezt majd ő is igazán meg fogja érteni. Magyarázott régebben valamit arról, hogy a vámpírok nem isznak egymás véréből, maximum akkor, ha túlságosan is kötődnek egymáshoz érzelmileg. Merthogy ez egy nagyon erős kapcsolatot tud létrehozni a két fél között. Ugyan erről nem tudtam többet, de bármi is legyen a hátulütője, jelenleg nem volt kérdéses, hogy mit teszek.
Csak harmadik szívásra sikerült kicsalogatnom belőle a golyót, pedig erősen szívtam. Egy pillanatra azt hittem, meg fogok fulladni, mert az ezüstgolyót majdnem lenyeltem a vérével együtt, de idejében sikerült kiköpnöm. Így is rosszabb volt, mint mikor három évesen megettem egy erős paprikát, és utána órákon át zokogtam a fájdalomtól. De most nem volt idő erre, nem volt időm a saját fájdalmamra koncentrálni.
A sebe szerencsére lassan elkezdett összezárulni, ahogy az ezüst távozott a szervezetéből, és ettől hallatlanul megkönnyebbültem. Továbbra is feltűnően sápadt maradt a sok vérveszteség miatt, de jelenleg máris jobban álltunk.
Finoman megütögettem az arcát. Nem volt időnk tovább itt maradni, mert túlságosan közel voltunk a frontvonalhoz. Ugyanakkor mihelyst magához tér, gondoskodnom kell arról, amit ilyenkor tenni szokás. Élelmet kell neki találnom.
- Sergio! Térj magadhoz!
Beletelt jó pár másodperce mire reagált, de utána lassan kinyitotta a szemeit. Hiányzott belőle a csillogás, az élet, és ez megijesztett engem. Úgy nézett ki, mint egy súlyos beteg. Hát, ha úgy nézzük, akkor vámpírmértékben mérve az is volt.
- Mi... mi történt?
Végigsimítottam a gyönyörű arcán, amely teljesen rám fókuszált. A pillantása ugyan még zavart volt, de lassan tényleg visszatért belé az élet. Az a csillogás, amit mindig is annyira szerettem benne. Már persze akkor, mikor önmaga volt.
- Meglőttek... és megmentetted az életemet.
Csak most vált világossá, hogy mit is tett, amikor már elmúlt a sokk. Azzal, hogy rám vetette magát, megvédett engem a golyótól. Hősiesen feláldozta magát, pedig simán hagyhatta volna, hogy menjek az én csökönyös fejem után, és végignézhette volna, ahogy lelőnek, de helyette megmentette az életemet. Mindent feladott volna értem, még a saját klánját is. Ez egy olyan áldozat volt a részéről, amit sosem tudnék neki meghálálni, és már hibáztattam magam, amiért annyit hisztiztem neki korábban. Talán nem szeret engem, de nem is várhatom el azok után, hogy hosszú heteken át egy súlyos varázslat alatt élt, és még nem volt egészen önmaga. Legalábbis az érzelmi részt nézve.
Óvatosan átöleltem őt az avaron fekve. Nem igazán tudtam volna mit mondani, helyette szerettem volna jóvátenni mindazt, amit elrontottam. Én éppen arra készültem, hogy elhagyjam őt végleg azzal, hogy kiszabadítsam a szüleimet, és ő ezt hagyta is volna. És még azt is megígérte nekem nem is olyan régen, hogy ha meg fogom tenni, akkor a puszta kezével fog engem kivégezni a nagyközönség előtt. Ennek ellenére ő volt az, aki majdnem meghalt, nem pedig én. Pedig nekem kellene ott feküdnöm helyette. Valószínűleg ő is ugyanezt tenné akkor most velem, mint amit én tettem vele, ha fordítva sültek volna el a dolgok, de a fájdalom akkor is engem illetett volna.
- Köszönöm – sóhajtottam bele a bőrébe.
Megsimogatta a fejemet, ahogy ráhajoltam a mellkasomra. Olyan jó lett volna, ha el sem kellene innen mozdulnunk, és maradhatnánk, amíg csak jól esik, de nem voltunk jó helyen. Nagyon veszélyes volt itt maradni.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem.
- Jobban, mint te, azt hiszem. – Mosolyogtam, habár a fél arcom még mindig zsibbadt a fájdalomtól. De ezen pár pillanat múlva túl leszünk, míg Sergionak komolyabb problémái vannak. – Vér kellene neked.
Hegyeztem a fülemet, hátha hallok emberi szívdobogást, de nem jártam sikerrel. Kizárólag a kastélyon belül voltak, mivel mi nem hoztunk magunkkal egyetlen élő lelket sem. Túl kockázatos lett volna belerángatni őket a vámpírok háborújába, hiszen ők sokkal könnyebb célpontok lettek volna, először velük végeztek volna. Bár némelyek egészen biztosan szívesen eljöttek volna, senki sem élt a szolgálatukkal. Így legalább nem kell még őket is védelmeznünk, habár ez azt is jelentette, hogy nagy volt a kockázata annak, hogy nem tudtunk vért adni a rászorulóknak. Sajnos, jelenleg is ebben a csapdában voltunk.
- Eleget segítettél, menj az utadra!
Mindketten tudjuk, ezalatt mit értett. Tudja, hogy mit forgattam a fejemben, de itt kellett volna hagynom? Akkor minden bizonnyal hamarosan valaki megtalálta volna az ellenség táborából, és Sergio volt a legnagyobb fejese a detroiti vámpíroknak. Kész katasztrófa lett volna az elvesztése, ráadásul a saját hibám miatt feküdt itt. Szó sem lehetett róla, hogy magára hagyom. Tartóztam neki ennyivel. Ha egyedül nekem kellene felelnem egy egész klán elpusztulásáért, az olyan teher lenne a vállamon, amit sosem bírtam volna elcipelni. Sosem fogadtak be igazán abba a közösségbe, de mégsem éreztem úgy, hogy most kellene emiatt revánsot vennem rajtuk.
- El kell mennünk innen! Nem foglak itt hagyni.
Azonnal talpra is szökkentem, és segíteni szerettem volna neki, de mozdíthatatlannak és kérlelhetetlennek tűnt. Nem értettem miért, hiszen ő sem szeretett volna meghalni, sosem hagyná így cserben a társait, de ha tovább itt maradunk, akkor túl sokat kockáztatunk. Egyedül nem tudok szembeszállni egy egész sereg vámpírral, valószínűleg még egyel sem biztosan, Sergiora meg nem számíthattam. Már az is kisebbfajta csoda, hogy magához tért, és valahogy sikerül majd elvonszolnom.
A tekintete bizonytalanságot és kétségbeesést tükrözött, ahogy belenéztem. Egy pillanatra megijesztett, mert Sergio esetében egyik sem megfelelő érzelem.
- Nem mehetek el a csata közepén. A csapatom...
Ó, hát persze! Még egy ilyen sebbel is a többiekre gondol saját maga helyett. Tudtam, mennyit jelentenek neki a többiek, mert gyakorlatilag a családja volt a családja helyett, de most mindez nem számított. Egyelőre nem tudott rajtuk segíteni, bármennyire is szeretett volna nekik.
- Semmire sem mennek veled jelenleg, ez a szomorú igazság. Csak feltartanád őket, mert mindenki téged szeretne megmenteni, ennek meg semmi értelme nem lenne. Te meg csak megöletnéd magad, ha most oda mennél. – Úgy gondoltam, sokkal jobb, ha őszinte vagyok vele, azzal talán sikerül lebeszélnem erről az ostobaságról. – Sajnálom, Sergio. Hagynod kellett volna, hogy engem lőjenek le.
- Ne mondj ilyet! – Minden egyes mozdulata tele volt fájdalommal, és rettentően lassú volt, de odajött mellém, és megfogta a kezemet. Furcsa melegség öntött el, habár jelenleg semmiképpen sem ilyet kellett volna éreznem. – Akkor egy életen át átkoztam volna magamat, hogy még egy valakit sikerült elvesztenem. Nem hagyom, hogy bárki elválasszon minket egymástól.
Valóságos megkönnyebbülés volt ezeket a szavakat hallani a történtek után a saját szájából. Annyira, de annyira tartottam attól, hogy egyáltalán nem kedvelt engem, csak ágyba akart engem csalni, utána meg eldobni, mint holmi szemetet. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy a sérelmeinket tisztázzuk, de sok mindent másképp engedett láttatni. Például nem bántam egyáltalán, hogy Sergiot választottam a családom helyett, habár valahogyan őket is majd ki kell hoznom, mert dacára annak, hogy ők már abszolút halottnak hisznek és tekintenek engem, attól én még valahol szeretem őket a mérhetetlen elkeseredésemben, amiért meg akarták ölni a tulajdon lányukat. Csak egyelőre még nem volt ötletem, hogy hogyan, és mit csinálok addig Sergioval. Mert azzal is számolnom kell, ha tényleg segíteni fogok a családomnak, akkor Sergio haragját is ki tudnám vívni, és nem nagyon akarok belegondolni, hogy milyen büntetés érhet engem. Így azért még elég furcsa érzések kavarogtak bennem. Egy részem imádta ezt a férfit, a másik viszont rettegett tőle. Féltem a haragjától, hiába változott meg, mióta a varázslat lekerült róla.
Rámosolyogtam válaszul, mert képtelen lettem volna bármit is mondani. Aggódtam miatta és szerettem őt, annyira, mint még soha senkit. De annyi minden szólt jelenleg még ellenünk. Ott voltak a szüleim és a húgom is, akikkel az isten se tudja, mi történik most, miért gyűjtötték be az embereket, és ott volt a háború is. Utáltam tétlenül itt lenni, miközben az embereink hullanak, mint a legyek, de nem tudnám Sergiot csak úgy itt hagyni.
- Mi lenne, ha bemennénk a városba, és szereznénk embereket. Mind alszanak.
- A boszorkány elaltatta őket – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, amit egyelőre még mindig nem sikerült teljesen megértenem. - Nem lenne szerencsés, ha tudomást szereznének a csatáról, és kivezényelnének egy csomó rendőrt, hogy rendet teremtsenek. Olyan mészárlás lenne, amit még sosem láttak az emberek, és nem a vámpírok lennének halottak. – Ebben igazat kellett neki adnom. – De rendben. Nézzünk valami friss vér után.
Nem nyújtottam a kezemet, ő mégis megfogta valahogy úgy, ahogy a friss szerelmesek szokták. Az energiája ezúttal a kimerülése miatt nem csapott meg annyira, de így is kellemes volt érezni. Tudni azt, hogy ott volt mellettem hatalmas erőt adott nekem.
Tényleg nem volt nagy távolság az első ház és a megostromolt kastély között, és felesleges volt tovább menni, nagyon jók lesznek ezek az emberek is. Egy nő éppen a konyhában készítette a vacsorát, amikor elaludt. A víz már javában forrt a gáztűzhelyen, de ő maga az igazak álmát aludta a földön. Sergio odahajolt hozzá, és épp csak pár kortyot ivott belőle, majd a saját vérével eltüntette az áruló nyomokat a nyakáról.
- Mi lesz vele, amikor felébred? Nem lesz gyanús neki, hogy ott fekszik a padlón?
Sergio horkantott egyet.
- Sajnos nem tudtunk mindenre gondolni. Ez még mindig jobb, minthogy csatlakoznának a háborúhoz.
- Igaz.
Valahogy nem tudtam mégsem elképzelni, hogy mit fog majd tenni. Valamint ha beszél a szomszédokkal, akkor eléggé furcsa lesz, hogy mindenki egy időpontban ájult el, de Sergionak akkor is igaza volt. Ez még mindig sokkal jobb, minthogy ők is belekeverednének a csatába, ahonnét egyértelműen vesztesként távoznának. Azaz meghalnának. De innentől kezdve el fog indulni a nagy pletykaáradat, és az a furcsa, hogy az emberek még maguk sem hisznek abban, amit mondanak, pedig olykor bizony beletrafálnak az igazságba.
Ezután beljebb ment a házban, ahol egy férfi a nappaliban a tévé előtt az igazak álmát aludta. Legalább ez nem lesz feltűnő, hiszen mással is megesik, hogy elalszik tévézés közben, ráadásul egy üveg sört is megivott. Hiszen az asszonyok mennyit panaszkodnak, amiért a férjük csak arra jók, hogy elfoglalják az egész nappalit, hülye meccseket nézzenek, és közben nagyokat horkoljanak? Jó, nálunk nem éppen ez volt a helyzet, mert aligha engedhettünk meg volna magunknak olyan luxust, mint a sört.
Sergio belőle is ivott, és mivel elég nagydarab volt a férfi, ezért többet, mint a nőből. Végre kezdett egy kis szín is visszatérni az arcába, már nem volt annyira halál sápadt, persze a vámpírok örökké megőriznek egy kis sápadtságot a bőrszínükben, de Sergio már lassan úgy nézett ki, mint egy többnapos hulla.
Hallottam a nappalira nyíló szobák ajtaján keresztül is, hogy két gyerek is volt a háznál, az egyik csecsemő, de a másik se volt sokkal idősebb, maximum 3-4 éves. Nem hiszem, hogy azokból ihatna.
- Elég lesz?
Letörülte a száját, ami vérfoltos volt.
- Igen, napsugaram, de neked is innod kell. Ragaszkodom hozzá.
Ingerülten néztem fel rá. Nem hiszem el, hogy itt vagyunk egy csata közepén, egy békés házban, és éppen azért aggódik, hogy eleget ittam-e.
- Vissza kell mennünk.
Diadalittasan indultam is volna a kijárat fele, hogy visszamenjünk gyorsan a várhoz. Meg eleve nem éreztem magam valami kellemesen az emberek között jelenleg, hiszen szerencsétlenek azt sem tudják, mi van velük, mi folyik körülöttük, csak alszanak.
Sergio azonban nem tartott velem. Ismert már engem annyira, hogy tudta, nem fogom itt hagyni anélkül, hogy ne teljesítsem a kérését.
- De hiszen te már ettél belőlük, nem ehetek én is.
Vigyor ült ki a szájára.
- Ez így van. Még szerencse, hogy vannak a szomszédban is párak.
Végül mind a ketten dugig jól laktunk, ami tényleg nem volt hátrány, hogy az erőnk teljében tudjunk mindet beleadni a hosszúnak ígérkező háborúba. Az éjszaka még nagyon fiatal volt, bőven történhet ezalatt bármi, de Sergionak terve volt, ezért még mindig nem mentünk vissza a kastélyhoz.
- Mindketten képesek vagyunk egy bizonyos képességre, és mindketten elég jól csináljuk, de mi lenne akkor, ha összefognánk, ha egyesítenénk az erőnket? Mindketten egyenként nagyon nagy súlyokat tudunk megmozgatni, ha megfelelően irányítjuk az erőnket, de ha megtalálnánk a módját, hogy egyesítjük, akkor csodákra is képesek lennénk, egyszerűen nem lenne ellenünk ellenszerük. Lerombolnánk a várakat, elszednénk a fegyvereiket – mondta, ahogy a szomszédos házban értekeztünk a részletekről, miközben mellettünk egy kissé megcsapolt emberek feküdtek.
- De hogyan lennénk erre képesek? – Valóban nagyszerűen hangzott a terv, csak a technikai részével akadtak gondok, mert én nem hallottam még ilyenről. De ha sikerülne, akkor nagyon nagy előnyre tennénk szert, és ez talán az egész háború kimenetelét meg tudná változtatni a mi javunkra.
- Ezt még én sem tudom, de valami mód biztos létezik rá. Majd megkérdezzük a boszorkányt. Ha nem árulja el nekünk, akkor egy kicsit erőszakosabb eszközökkel kiverjük belőle.
Úgy festett, mint egy lelkes kisgyerek, csak kár, hogy nem holmi játékról volt szó, hanem egy hatalmas háborúról, amiről fogalmam sem volt, hogyan is áll jelenleg. Olyan könnyűnek és olyan biztatónak hallatszott, ahogy Sergio elmondta nekem, de tudom, a valóságban ez sokkal nehezebb lesz, csaknem lehetetlen.
- Rendben. Én bízok benned, és bízok abban is, hogy menni fog.
Megcsókolt. Olyan hevesen és olyan szenvedélyesen, mintha ez egy búcsúcsók lenne. Akaratlanul is kigördült a szememből egy könnycsepp, ahogy belegondoltam, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ezt élve fogjuk megúszni. Minden ilyen ütközetnek meg voltak a maga veszélyei, de most, hogy mi fogunk előtérbe kerülni, meglehetősen nagy lett az esélye, hogy mi is meg fogunk ma éjjel halni. De nem féltem emiatt. Egy percre sem.
Sergio észrevette az érzelemváltozást, letörölte a vércseppet, majd lenyalta az ujjáról. Lehunyta a szemét, ezúttal én éreztem valami érzelemváltozást benne. És amikor azt mondtam, hogy éreztem, akkor tényleg így van. Olyan, mintha az én érzéseim is lettek volna egy pillanatra.
- Ittál a véremből. – Ez kijelentés volt, nem kérdés, ahogy összeszorította az öklét. – Érzem a véred ízéből. Nem szabadott volna.
Jelenleg nem szerettem volna ezen fennakadni, mert bár tudtam, hogy nem valami jó, ha iszok a véréből, de abban a helyzetben nem volt választási lehetőségem. Ott helyben elvérzett volna, és én nem tudtam volna még az elvesztésével is megküzdeni. Biztos vagyok benne, hogy amit cselekedtem, azt jól tettem.
- Muszáj volt. Ki kellett szednem a golyót a testedből – magyaráztam elfúló hangon.
Erre egy kicsit lágyabb lett a tekintete.
- Te azért ittál a véremből, hogy kiszedd a golyót? – Csodálkozott, csak éppen én nem értettem, hogy mért. Szerintem fordítva éppúgy megtette volna értem. Meg mit feltételez, mi másért innék egy vámpír véréből, ami nem is táplál engem?
- Különben meghaltál volna. Nagyon vérzett a sebed. – A láthatóan nagy megkönnyebbedésére nem bírtam elereszteni a kérdésemet. – Mondd el, hogy mit hittél rólam? Hogy mért ittam a véredből?
Felsóhajtott, amit eleve egy nagyon rossz jelnek vettem. Hát, még amikor hezitálni kezdett a válaszadással. Sosem volt az a várakoztatós fajta, mindig az ember szemébe mondta az igazságot, még ha az olykor kegyetlen is volt.
- Ha egy vámpírnak iszol a véréből, akkor nagyon erős érzelmi kötődést fogsz érezni iránta. Ha jól sejtem, ez meg van e nélkül is. De ugyanakkor sokkal erősebb is leszel tőle egészen addig, míg ki nem fogy belőled a vérem. Mivel én már nagyon idős vagyok, nagyon erős, így az erőm egy részét átruháztam rád. És én azt feltételeztem, hogy azért kértél csak a véremből, hogy ezzel is erősebb légy, és ki tudd szabadítani a szüleidet.
Hirtelen nem tudtam, hogy kiosszak neki egy pofont vagy nevessek. Igen, ez eléggé sértette az önérzetemet, mert nem voltak semmi hátsószándékaim.
- Amit tettem, azt tiszta szívből tettem. – Magyarázkodás közben a mellkasát elkezdtem böködni az ujjammal, de cseppet sem finoman.
Elkapta a kezemet, és csókot lehelt rá.
- Tudom, Napsugaram. Tudom. Elnézést!
Rendben, nem most volt itt az idő a durcáskodásra. De ha lesz rá lehetőség, ezt még néhányszor át fogjuk beszélni.
- Majd később visszatérünk rá! – mondtam ki minden érzelmek nélkül, de Sergio könnyen kiolvasta a szememből, hogy még mindig haragszom rá. Inkább szerettem volna elterelni a szót. – Inkább ideje lenne visszatérnünk. Ha nem emlékszel rá, éppen egy háború kellős közepén vagyunk, nem pedig egy kis kiruccanásra érkeztünk. Nem hagyhatjuk cserben a többieket. Vissza kell mennünk!
Ahelyett, hogy egyetértően elengedett volna, és elindultunk volna a kastély fele, továbbra is fogta a csuklómat, és áthatóan a szemembe nézett. Egy pillanatra forróság töltött el, és úgy gondoltam, mindent képes kiolvasni belőle. Hogy mennyire szeretem, mennyire féltem őt, és mennyire szeretnék vele örökre boldog lenni. Dacára annak, hogy az előbb komolyan megharagudtam rá, azért tudtam, hogy mik a valós érzelmeim. Őt meg el kell fogadnom olyannak, amilyen. Néha kicsit szívtelen és képes megbántani másokat, de ha valakit szeret, akkor mindent képes feláldozni érte.
Alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Tudod, ez egy nagyon kemény harc lesz. Nem hinném, hogy itt lenne a helyed. Erre még nem állsz készen. A tervem ugyan jól hangzik, de neked nincs semmilyen tapasztalatod a harcokban. Nem kell kockáztatnod.
Fújtattam egyet dühösen.
- Ahogy elnézem, mindenkire szükség van. Minden egyes zöldfülű itt van. Azt hiszed, nem vettem észre? Nem is én vagyok a legfiatalabb köztük, akkor mért féltesz ennyire?
- Lehet, hogy ma látlak utoljára.
Erre nem számítottam tőle, és éreztem, ahogy a gombóc csomósodik a torkomban. Igen, ez a mai estén nagyon is benne volt a pakliban. Hatalmas veszteségekkel számoltunk már a harc kezdetén is, és nagy rá az esély, hogy vagy Sergio vagy én, de akár mindketten a nap végére halottak leszünk. Ebbe most nem szívesen gondoltam bele, nem szerettem volna erre összpontosítani harc közben.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
- De lehet, hogy mind a ketten túl fogjuk élni. Csak erre gondolj! És még kénytelen leszel elviselni egy jó darabig. Momentán örökre.
Viszonozta a mosolyomat, habár feltűnt, hogy az övé sem volt teljesen őszinte. Nemrég komolyan eldobtam volna magamtól az életet, vagy legalábbis nem tartottam volna az ilyen csatáktól, de most, amikor itt volt velem Sergio, már nagyon is fájó volt a gondolat, amire készültünk. Még sosem szerettem volna ennyire élni, és ha ma valamelyikünk meghal, akkor az a világ legnagyobb igazságtalansága lesz. Lehet, hogy nem szeretem engem teljes szívéből, de valahányszor ránézek, én mégis el tudnék olvadni tőle. És ha egy kicsivel több időnk lehetett volna, akkor az is előfordulhatott volna, hogy annyira felerősödtek volna egymás iránt az érzelmeink, hogy mi lettünk volna a világ legboldogabb párja.
De ez még természetesen nincs kizárva. Benne van a pakliban, hogy mégis túl fogjuk élni, és hamarosan Chicago ismét a mi kezünkben lesz. Nem gondolhatunk semmilyen rosszra, nem terhelhetjük le rossz gondolatokkal az agyunkat, az ugyanis elszívja az energiánkat, a reményt pedig porba dönti.
Sergio nem szakította meg a szemkontaktust.
- Van itt valami, amit még mindenképpen el szerettem volna neked mondani, mielőtt visszamegyünk a csatába. – A kezével gyengéden megsimogatta az arcomat. – Ez már rég nem arról szól, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, vagy, hogy nagyon kedvellek. Ez sokkal több annál. És én hiába küzdöttem ellene, mert féltem, hogy majd téged is el foglak veszteni, ezért nem akartam neked bevallani őszintén az érzéseimet, illetve mostanra vagyok benne teljesen biztos. Mert én nem csupán kedvellek. Szeretlek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
