Jó pár órán át utaztunk, mire megérkeztünk a célállomáshoz, egy Torontó közeli kis házikóhoz, a nagy erdőségek közepén. Mivel Kanada ezen része eléggé sűrűn lakott, ezért kész csodának tartottam, hogy van egy olyan hely, amelyik eléggé el van zárva a világtól. Kanadában kötöttünk ki, ugyanis egy kicsit elhagytuk az Államokat erre a pár napra, és én nem is bántam, mert sosem voltam még az országhatáron kívül. Az út nagy részét könnyed beszélgetésekkel vészeltük át, csak a végén állt be egy kisebb csend, amikor már csak azt vártuk, hogy odaérkezzünk. De így is meglepődtem saját magamon, amiért ennyire fent tudom tartani az eszmecserét köztem és egy férfi között. Mostanra ugyanis Sergioval eléggé összecsiszolódtunk, úgy értem, soha nem volt köztünk kínos csend, mert vagy komolyan elbeszélgettünk egymással.

Valójában az is elég lett volna, ha csak gyalog jövünk, de az állapotom miatt nem. Meg annak nem is lett volna ilyen hangulata, hiszen végig csak futottunk volna, nem lettünk volna kettesben. Így viszont még inkább elmélyült a kapcsolatunk, hiszen még sosem voltunk úgy igazán ketten, hiszen a kastélyban is rengetegen vannak mindenütt, és bár Sergio szobája hangszigetelt, egy jó hallással akkor is ki lehetett venni bizonyos zajokat, és ezáltal hamar híre ment, hogy mi egymással járunk. Bár eleinte azt hitték, csak kavarunk. Annak indult mindkét fél részéről, de mégis csak több lett belőle, amit én egyáltalán nem bántam.

A ház nem okozott csalódást, de meglepetést annál inkább, hiszen abszolút nem így képzeltem el. Ez egy egyszerű kis faházikó volt az erdő közepén, és látszott rajta, hogy lakatlan, közel s távon biztosan egy lélek sem tartózkodik itt rajtunk kívül. Meglepett, amiért Sergionak a tulajdonában áll egy ilyen kis klasszikus ház, de hát valószínűleg ő maga még a háznál is idősebb, biztosan volt rá módja, hogy megvegye az évszázadok során. Néha azért csinosítgatta is, mert nem tűnt elhanyagoltnak, és az ablakok hiánya is azt bizonyította, hogy ez egy vámpír tulajdonában áll. Az egész épület nagyon kicsinek tűnt, de tudom, hogy pont emiatt fogjuk jól érezni magunkat, hiszen már eléggé zavart, amiért a kastélyban szinte el lehetett veszni, hogy mindenki ott élt, és ott lihegett a nyakunk alatt. Nem mellesleg, amúgy is úgy terveztük, hogy összebújunk egy kicsit ezalatt a pár nap alatt, így már nem fogunk eltűnni egymás elől, mert a kastélyban az is előfordult, hogy valamelyik nap nem találkoztunk. Ez a sok edzésem miatt egyébként sem volt meglepő, de annál inkább volt kellemetlen.

A friss hó ropogott a lábam alatt, ahogy elhagytam az autót, és a házat közelítettem meg. A fák ilyenkor már lehullatták a leveleiket, és a nagyobb faágak is meghajoltak egy kicsit a nagy hó súlyától. A levegő tiszta volt, mindenféle szmogtól és füsttől mentes, ami szintén elég hűen jellemezte a civilizáció távollétét. Úgy is szívből gyűlöltem minden természetellenes szagot, ami még jobban megviselte a szaglásomat, mióta vámpírrá változtam, ezért örültem a friss környezetnek, ami gyönyörű volt. Kellően hideg volt ahhoz is, hogy a köd ne rontsa el a tájat, hiszen lecsapódott az erős fagyban dérként, amit a rengeteg hó miatt nem lehetett megkülönböztetni.

Sergio egy kicsit lemaradt, hogy hozza a jó kétméretes fát, lehetőleg úgy, hogy az még használható állapotban maradjon, ugyanis út közben beszereztünk egyet, mert ez tette teljessé az ünnepünket. A karácsony kiskoromban nagyon kedves ünnep volt számomra, de az idő múlásával a családom egyre jobban felhagyott ennek az ünneplésével, amiben jelentős szerepet játszottak az anyagi körülményeink is. Mióta Chicagóban laktunk, egyáltalán nem is ünnepeltük meg, talán csak egy tálca süteményt készítettünk minden évben. Valahol a szüleim szégyellték, amiért nem tudtak nekünk normális ajándékot venni, de én már akkor is tudtam, hogy nem ettől ünnep az ünnep, hanem ha legalább együtt vagyunk, és boldogok vagyunk egymás mellett. Ők viszont eldöntötték, hogy mivel szerintük a karácsony fő alapja az ajándék volt, és ezt nem tudták nekünk megadni, ezért felhagytunk vele. Épphogy megemlékezünk róla, pedig emlékszem, mindig is imádtam, amikor apuval elmentem kiválasztani a fát, majd együtt díszítettük fel. Mikor már a húgom is elég nagy volt, akkor ketten akasztottuk fel a szaloncukrokat. Egyszer még süteményt is készítettünk csak mi, de előtte jól átbeszéltem anyuval a receptet. Hát hiába, ezek az emlékek nagyon hiányoztak nekem, hiszen emlékszem, mennyit nevetgéltem ezekben a napokban, mennyire jól éreztem magam, habár nem most kellene panaszkodnom.

Most Sergio eldöntötte, hogy nekünk csak azért is boldog karácsonyunk lesz olyan vámpírféle módon, és én semmi ellenvetést nem találtam ellene. Ismét elfogott a gyermeki izgalom, hogy felöltöztethetjük a fát. Nem is gondoltam volna, hogy Sergio is tud ennyire rendes lenni, aki ráadásul ennyire kedveli a családi ünnepeket, és őszintén örültem neki, amiért ezt a gyönyörű időszakot velem akarja eltölteni, ezáltal egy nagyon melengető érzés töltötte meg a lelkemet, amitől sokkal jobb lett a közérzetem is. Hiába, nagyon is boldog voltam, és ezt csak neki köszönhettem.

Előre dobta nekem a kulcsokat, úgyhogy én benyitottam a házba, míg ő azon ügyeskedett, hogy egyben maradjon a fa, ami igen nehezére esett, mert finom mozdulatokkal kellett kiemelnie a kocsiból, holott ő elég erősen bánik mindennel. De hagytam őt kibontakozni, hiszen az ottlétemmel csak még jobban feltartottam volna. És ahogy elnéztem, azért nagy nehezen boldogult vele. Amint kiszedte, onnantól már nem volt különösebb gond vele, hiszen az erejének ez olyan volt, mint egy apró faágacska az ember számára.

Igen kis pici ház volt, ami egybe nyílott a konyhával és a nappalival, egyedül a fürdőszoba volt elzárva. De egészen biztos voltam benne, jelenleg sokkal gyönyörűbbnek találtam a hatalmas detroiti kastélynál, mert sosem szerettem a fényűző pompát, ez a kis ház pedig közelebb volt egy normális otthonról, mint Sergio kastélya. Itt szinte minden fából vagy állati bőrből készült, ugyanis belül is deszkákkal voltak beborítva a falak, és csak a legalapvetőbb bútorok voltak megtalálhatóak. A konyha csaknem üresen tátongott, nem volt hűtő, fagyasztó, ami talán egy vámpír esetében érthető is. A nappaliban is csak egy kanapé és egy hangulatos kandalló volt, a hálószoba pedig egy ágyból és egy éjjeliszekrényből állt. Pontosan olyan volt, mintha a filmekben szerepelne, ahová a friss párok el tudnak egy kicsit szökni, hogy együtt legyenek, és valami nagyon rossz dolgot kövessenek el, ami mégis nagyon boldoggá teszi őket. Alig tudtam még mindig felfogni, hogy itt tölthetünk teljes nyugalomban egy kis időt. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Közben Sergio tért vissza a hatalmas fával, amit a nappali közepére állított. Szerencsére az áram be volt kötve, bár a vámpírlátásunknak köszönhetően jól láttunk éjszaka is, de az égősorral gondban lettünk volna. És hát anélkül azért egy karácsonyfa nem az igazi, hiszen szerettem, ha szépen világít.

- Ezt a házat akkor vettem, mikor Chicagót elfoglaltam. Közel háromszáz éve. Ide mindig eltudtam jönni, ha valami problémám volt, vagy egyszerűen csak el szerettem volna bújni a világ elől – mondta, ahogy elhaladva mellettem gyorsan egy csókot lehelt az ajkamra, de még nem igen ért rám, hiszen akadt teendője a ház körül, hogy elvégezze az apróbb feladatokat.

- Gyönyörű ház – ismertem el, közben megint végig futott egy reszketés a hátamon.

300 év. Azalatt rengeteget változott a világ, és szinte hihetetlen, hogy ennek a szemtanúja volt. De p maga még ennél is sokkal idősebb volt. Ezt néha nagyon nagy nehezemre esett felfogni, hiszen mindig is nagyon modern viselkedésű volt, fel se tűnt volna, hogy évszázadokkal ezelőtt már élt, és gyakorlatilag minden fontos történelmi eseményt a saját bőrén keresztül tapasztalhatott meg. E mellett meg én jövök itt a szerény huszonkét évemmel. Bár valószínűleg hamarosan ez is rendesen gyarapodni fog.

Kicsit kimentem a verandára, hogy körülnézzek, de csak havat találtam mindenhol, teljesen befehérítve a tájat. Látszólag ma estére még az állatok is visszahúzódtak a vackaikba, mert semmilyen zaj nem ütötte meg a fülemet. Tökéletes csend volt, és végre kizárólag csak ketten voltunk valahol. A fák közül csak a sötétség tört elő, de míg régen rettegtem mindig, ha egyedül maradtam a sötétben, most abszolút semmilyen hatással nem volt rám, inkább csak igyekeztem beinni az erőd illatát. Azt hiszem, ehhez hozzá tudnék szokni, ha egy ideig nem kellene visszamennem a kastélyba, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, mivel én Sergio szolgája vagyok bizonyos szinten, kötelességem őt szolgálni, és ebbe az is szigorúan beletartozott, hogy követem őt vissza. Ő sem tudott hosszabb ideig elszakadni az otthonától, hiszen valamit lépnie kell a háborúban, még mielőtt Helena Detroitet is elvenné tőle, habár teljesen biztos vagyok abban, hogy ez nem fog megtörténni.

Hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a nagy hóba, ami a térdemig ért, majd hanyatt dobtam magam, szépen kiterülve. Jól akartam magam érezni, ismét egy kicsit gyerek akartam lenni, amikor még vígan bolondozhattam, és nem leszúrást kaptam érte, hanem anyám őszinte mosolyát, ami elveszett az utóbbi években. A végtagjaimat mozgatva hamarosan készen volt a hóangyal, ami szintén a gyerekkoromra emlékeztetett vissza, amikor még az óvodában minden télen készítettem a csoporttársaimmal ilyet. Azóta felnőttem, de most valamiért ismét szerettem volna gyereknek érezni magam, vágytam a gondtalan életre, és mindenben szerettem volna megtalálni az örömöt. Ez ugyan csak egy apróság, amit a sűrűn eső hó hamarosan tönkre fog tenni, de azt nem teheti semmiképpen sem tönkre, amit ez okozott nekem. Rengeteg pozitív energia lappangott bennem, és bár a családomra visszaemlékezni nagyon nehéz volt, és egy kicsi keserűséggel töltött el, de azért valahogy úrrá lettem ezen az érzésen, hiszen tényleg mókázni szerettem volna.

Sokáig feküdtem a hóban, mire Sergio kijött, és mikor meglátott, barátságos mosoly húzódott végig az arcán, pedig először arra számítottam, hogy csak legyint egyet, amiért tényleg azt hitte, hogy én már egy felnőtt nő vagyok, és alaposan átgondolná, hogy kit is hozott magával az útra. Nem kellett egy szóval sem noszogatnom, hogy csatlakozzon hozzám, megtette ő minden kérvény nélkül is, amivel ismét meglepett, erről az oldaláról ugyanis tényleg nem ismertem. De ez nagyon imponált nekem, hiszen egyre jobban bebizonyította, hogy mennyire szerethető, és mennyire melegszívű ő is. Ráadásul a bohóckodás egy olyan oldal volt, amit nagyon kedveltem mindenkiben, hiszen szerettem lazábbra venni az életemet, szerettem sokat nevetni, és örültem, amiért ezt most Sergioval is megtehettem, ahogy sorba gyártottuk a hóangyalokat.

A csendet hamarosan a mi nevetéseink szakították félbe, és nagyon messzire elhangzottak. Hamarosan ismét hullani kezdett a hó, majd egyre erősebbé vált. Nem érdekelt, hogy ez még jobban elzár minket a külvilágtól, igazából ez az, amit minél jobban szerettem volna: távol mindenkitől, kettesben Sergioval. Most tényleg olyan volt, mintha csak mi lennénk egymásnak az egész világon, és a mi szeretetünk lenne az egyetlen létező érzelem. Habár az kétségtelen, hogy nálam szerelmesebb aligha volt jelenleg. Tényleg nem túlzok, szerettem őt annyira, hogy az szinte már fájt.

- Be kellene mennünk. A hó ellep minket – szakította félbe a hosszan beálló csendet, amikor csak kémleltük az eget, és láttuk, ahogy szemből érkeznek a hatalmas hópelyhek. Olyan lassan szálltak, hogy még a tökéletes alakjukat is ki tudtam venni. Emberként sosem vettem észre, mennyire gyönyörűek és mennyire különböznek egymástól, így ez számomra teljesen szokatlan volt, és csodálkoztatásra késztetett.

Való igaz, már rendesen ellepett minket a hó, ami annak is köszönhető, hogy hideg a testünk, nem olvad el rajta. De nem akartam bemenni, még nem. Csak élvezni akartam, hogy ismét gyereknek érezhetem magam.

Felpattantam, és Sergio is követte a példámat, és már ott termett az ajtó előtt, hogy kinyissa nekem, de ekkor megfogtam egy kupac havat, összegyúrtam, és feléje dobtam. Biztos vagyok benne, ha akart volna, simán elugorhatott volna a dobásom elől, de ő kivárta, míg egyenes a mellkasán landol a hógolyó, majd hamarosan egy hógolyócsata tört ki, és most már tényleg visszasüllyedtem egy kisgyerek szintjére, de legalább egy boldog kisgyerek szintjére. Ráadásul nem is voltam ebben egyedül, hiszen egy nálam évszázadokkal idősebb vámpír is csatlakozott, aki talán éppolyan rossz volt, mint én, ha csak nem rosszabb. Továbbra is nevetgélünk, ahogy folyamatosan gyúrtuk és dobtuk a friss havat. Hamarosan tényleg úgy néztünk ki, mint két élő hóember, mert alig volt egy olyan porcikánk, amelyik nem lett volna teljesen havas.

Végül mire bementünk, már csurom vizesek lettünk, és ha emberek lennénk, akkor teljesen átfagytunk volna, de így sem bántam, hogy a kandallóban már fürgén ropogott a tűz, az egész szobát kellemes meleggel beterítve. Éppenséggel nem érezzük a hideget, így gyakorlatilag a meleget sem kellene, de nem egészen így van. Ha felmelegszünk, akkor sokkal jobban emberibbnek érezzük magunkat, és így sokkal jobb. Gondolom, Sergio is e céllal gyújtotta be, no és persze a hangulata miatt.

A fa előtt már ott voltak a dobozok is, amikben a különböző díszek voltak, úgyhogy nekiálltunk felöltöztetni a fát, közben vissza kellett magamban fognom a kényszert, nehogy elkezdjek karácsonyi dalokat dúdolgatni, mert bár tényleg itt lett volna rá a megfelelő alkalom, de enyhén szólva kicsit félős voltam, és nem nekem volt a legszebb hangom. És nem akartam túl érzelgősnek mutatkozni Sergio előtt, habár a nyálas gondolataim a szívemben egyértelművé tették nekem, hogy mennyire romantikus alkat tudok lenni. Sosem hittem volna pedig.

A végeredmény nem is lett annyira rossz, szerintem az eredmény önmagáért beszél, rendesen kitettünk magunkért ahhoz képest, hogy megítélésem szerint, egyikünk se egy olyan gyakorlott karácsonyfa-építő. Rengeteg gömbdísz került rá, amik színesek voltak, de mégis a kedvenceim a jégcsapok lettek, ami talán bizarrul hangozhat, elvégre azok ridegnek tűnnek és olykor veszélyesnek, de gyönyörűek. A színes, váltó lángú égősor pedig csak hab volt a tortára, tényleg lélegzetelállító lett.

A kandallóban még mindig égett a tűz, és most már a karácsonyi égősor változatos színei és betöltöttek a szobát, majd hirtelen a szerkezet zenélni is kezdett, mire nevetnem kellett. Nem tudtam, hogy Sergio zenélős égősort vett volna, úgy látszik, ezt meglepetésnek szánta, és nagyot ütött is, amikor megszólalt a Csendes éj.

Sergio megölelt.

- Boldog karácsonyt! – mondta.

- Boldog karácsonyt!

Átkarolt a derekamnál, majd az ajkaink találkoztak. Szenvedélyes csók lett belőle a fa mellett állva. Előtte lekapcsoltuk a villanyt is, így csak a kandalló tüze és az égősor világította meg a szobát, így mondhatni, eléggé meghitt környezetet teremtettünk. De még mielőtt nagyon belevetettük volna magunkat akármibe, hezitálni kezdtem. Kettesben vagyunk a semmi közepén egy romantikus házban karácsonyeste, ráadásul szeretjük egymást. Ez így csak egy dologhoz vezethetett: szexhez. Nagyon szeretem Sergiot, de nem tudom, hogy készen állok-e rá, vagy egészen biztosan eljutott a kapcsolatunk már erre a lépcsőfokra. A testem igent súgott, de az eszem egy része még mindig bizonytalankodott. Pedig valahogy már nagyon úgy éreztem, hogy helyes, amire készülünk.

Sergio megérezte a frusztrációt, és kilépett a csókból. Mikor a pillantásunk keresztezték a másikét, két dolgot láttam benne: szerelmet és vágyat. Nem voltam benne biztos, hogy az enyémben nem ezt látja-e viszont, egy kis bizonytalansággal megspékelve. De rendes volt tőle, amiért megszakította a csókot, csak azért, mert én egy pillanatra kényelmetlenül éreztem magam.

- Semmi sem kötelező, Napsugaram. Ugye tudod? – mondta halkan, ahogy a hajammal kezdett el játszadozni. Lazán az ujjai köré csavarta őket, majd utána hagyta, hogy visszagöndörödjenek az eredeti állapotukba.

Nem, tényleg semmi nem volt kötelező, ebben igaza volt, de lassan nem bírtam elnyomni a vágyamat, elvégre már nem ember voltam. A vámpírok sokkal erősebben éreznek mindent. Így sokkal jobban tudnak szeretni, gyűlölni, haragudni, és sokkal nehezebb elfojtani az ösztönöket is. Meg akartam őt érinteni, érezni akartam. Bármelyik lány örömmel futna a karjába, könyörögnének neki, de nekem még azt sem kell, mert ő az enyém. Engem szeret. Velem akar lenni.

Nem válaszoltam semmit, csak visszahúztam magamhoz, majd megcsókoltam a nyakánál, ahol egykor még dobogott az ütőér. Ő ezúttal már durvábban beletúrt a hajamba, de még mindig tőlem várta a következő lépést.

- Tudod, hogy még sosem voltam férfival?

Bólintott, majd az arcomat kezdte el cirógatni.

- Te döntesz, szerelmem. Ha akarod, akkor garantálom, maradandó élmény lesz számodra, de ha nem, akkor leülhetünk, és nézhetjük a tüzet is a kanapéról. A lényeg az, hogy együtt vagyunk

Igaza volt, de innen már nem éreztem azt, hogy vissza kellene fordulnom. Tényleg egész életemben jó kislány voltam, aki szeretett volna megfelelni a szüleinek. Most már nem voltam sem kislány, és éppenséggel jó sem akartam lenni ma estre, még akkor sem, hogy helytelen dolgot szeretnénk tenni. Bár már az egész létezésünk rossz, valami mutáció okozta, amit odafent biztos nem néznek jó szemmel, akkor már mindegy, hogy mennyi fekete pontot szerzünk még.

Végigsimítottam a kemény hátán, és minél jobban igyekeztem magamhoz szorítani, hogy kinyilvánítsam, csak az enyém. Sosem voltam önző, sosem volt birtoklási vágyam, legalábbis emberként nem, de Sergioval kapcsolatban mindkettőt nagyon is éreztem. Azt szerettem volna, ha csak az enyém marad, ha én tehetem őt boldoggá, és fordítva ugyanezt ő is velem. Vele akartam boldog lenni, és soha nem engedném, és viselném el, ha még egy lány hozzá nyúlna, amikor ő az enyém.

- Akarom.

Lusta mosoly ült ki az arcára és a testem iránti sóvárgás. Szinte biztos voltam benne, hogy a szemével már le is vetkőztetett, így hát ott folytattuk, ahol az előbb abbahagytuk, és ismét belefolytunk egy komolyabb, mélyebb csókba. A csók hevében felkapott, majd az ágyhoz cipelt, ahol teljes testével rám feküdt, míg én a lábaimat az oldalához szorítottam. A kezei szüntelenül haladtak előre céltudatosan, de nekem ez a tempó már túl gyors volt. Egy kicsit sokkal meghittebben szerettem volna, nem egyből neki ugrani a lényegnek, hiszen karácsony volt, a szeretet ünnepe, és ez az én kedvemre is kihatással volt. Sokkal meghittebbre vágytam.

- Lassíts!

Elrántottam a kezét, majd mélyen a szemébe néztem, hogy kiolvassam belőle az érzelmeit.

A látvány ledöbbentett. Ez nem Sergio volt, ez a gonosz volt. A szeme teljesen feketévé változott, a szemöldökét is összeráncolta pont úgy, mint amikor valaki mérges a másikra. Olyan gonosznak látszott és olyan félelmetesnek… Korábban is viselkedett már párszor nagyon furcsán, és talán ez lehetett az oka. Sergio nem jó vámpír. Próbál az lenni, de a lelke mélyén egy vadállat. És ezt már egy csomó alkalommal bizonyította. Hagytam magamhoz közel kerülni, hagytam magam elcsábítani, most pedig összetörheti a szívemet, vagy elveheti az életemet. De bár korábban is adta jelét a gonoszságának, soha nem változtatta meg a külsejét ennyire. Most annyira más volt, tipikusan az a rossz fiú, aki milliók szívét töri össze, mert előbb bekéredzkedik az ágyukba, majd utána felfedi valódi énjét. A bökkenő már csak az volt, hogy velem nem nagyon jutott semmire, hiszen nem feküdtünk még le egymással, csak mostanra terveztük, de én így már biztosan nem akarom, és nem fogom hagyni azt sem, hogy megpróbáljon megerőszakolni.

Pillanat alatt leráztam magamról, és felkeltem, még mielőtt megadnám neki az a lehetőséget, hogy minden ellenállás nélkül végezhetne velem. Az ösztöneim azonnal azt súgták, hogy fussak, ahogy csak tudok, de a logikus eszem viszont tudta, hogy azonnal utolérne. Valószínűleg még az ajtón se jutnék ki épen. Tudta, hogy most amúgy is nagyon gyenge vagyok a tegnapiak miatt, és galád módon ki is használta, bár az a szomorú tényező, hogy még teljesen egészségesen is sokkal gyengébb vagyok nála, de akkor legalább teljes erővel tudnék harcolni. Az esélyeim most azonban egyenlők voltak a nullával.

Nem voltam képes magyarázatokat keresni, mi is történik velünk, nem tudtam, mért váltott hirtelen ekkorát, csak annyit voltam képes felfogni, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Nem hittem volna, hogy Sergio képes lesz engem megtámadni, és még csak azt sem tudhatom, hogy mért. Mivel érdemeltem ezt ki? Ez volt az eredeti célja velem, amikor elhozott ide a civilizáció mögé?

Ő az ágyról nézett rám térdelve, ördögien vigyorogva.

- Ejha, és én még azt hittem, hogy ez egy unalmas szeretkezés lesz. Szóval durván szereted. Akkor durván kapod meg.

Pillanat alatt ott termett, és nekivágott a falnak, esélyem sem volt előle menekülni. Ahogy becsapódtam, a falak megremegtek, de nem estek össze. Ami engem illet? Nem esett valami jól. Korábban jól viseltem az edzéseken az ütéseket, de nem most, mikor ennyire le voltam gyengülve. Rengeteg vérre lett volna szükségem ahhoz, hogy felvegyem vele a harcot, vagy inkább csak megpróbáljak kereket oldani. Jelen pillanatban az erőviszonyunkat leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy róka megpróbál leteríteni egy hatalmas elefántot, aminek viszont elég egyetlen mozdulat az ormányával, és a róka életének annyi. Sergio bármit kezdhetett volna velem, hiszen nem tudtam harcolni ebben az állapotban.

De nem adtam fel, hiszen bele kellett mindent adnom, valahogy csak hibára tudom kényszeríteni, és előnyhöz jutok annyira, hogy meglóghassak. Nem adom soha olcsón a bőrömet, ezt már Helena is megtapasztalhatta, és Sergio is tudja rólam, hiszen akkor még ő nézte a szenvedéseimet a videón. Akkor velem volt, utána vigasztalt, most pedig el akarja tőlem venni azt az életet, aminek együtt örültünk. Ő keltett életre vámpírként, bár az is igaz, ő vette el tőlem az emberi életemet. Már ennek is elég indoknak kellett lennie, hogy otthagyjam őt, de nem. Én vakon hittem benne, egyszer még egy normális pár alkothatunk. Csak én lehettem ennyire naiv.

Ám mielőtt még bármilyen mozdulatot is tehettem volna, épp csak két lábra kecmeregtem, odajött hozzám, és a fejemet bevágta a falba, majd a nyakamnál fogva a falhoz szegezett. Biztosan elég lett volna egy mozdulat is, hogy letépje a fejemet, ezáltal halált okozzon nekem, de valami miatt nem tette meg. Talán olyan volt, mint Helena, aki előtte jól meg akart kínozni. Talán Sergio még mindig őt szereti, és meg akar engem csak azért ölni, mert Helenának nem sikerült? De ha őt szereti, akkor áruló. A két csapat már évek óta nagyon komoly háborúban állnak egymással szemben. Ugyanakkor ezt valahogy nagyon nehezen sikerült elhinnem, mert ott volt még magam előtt az az arca, amikor gyászolt, és majdnem sírva fakadt, amikor a tudomására jutott, mekkora veszteség érte a csapatot. Ha tényleg áruló lenne, akkor sem tudná ilyen jól eljátszani a szerepet, de akkor mégis mi az ördög lehet vele? Valami nagyon nem stimmelt, és fogalmam sem volt róla, hogy mi, de jelenleg volt nagyobb problémám is, mint rejtvényeket fejteni.

Sergio erőfölénye vitathatatlan volt, én csak gyenge rúgásokat tudtam a lábára mérni, de semmit sem értem el velük. Próbáltam lefeszegetni a karját magamról, de ez is hasztalannak minősült. Tényleg olyan volt, mintha egy sziklafalat akartam volna bántani. Csak nekem esett ezáltal is bajom, neki haja szála se görbült.

Hirtelen lecsapott az ajkaimra, és hosszú csókot lehet rá, míg az egyik kezével szorosan lefogott, a másik kezét pedig a bugyimba csúsztatta. Valahogy nem éppen kellemes érzéseket váltott ki belőlem, amikor célt találtak, nem tudtam neki örülni, mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg fog engem ölni. Nem akartam meghalni. El szerettem volna szabadulni tőle.

- Ne csináld ezt, kérlek! – kértem őt szépen, de olyan volt, mintha csak a falnak beszélnék.

Fojtatta tovább, és arra sem vetett ügyet, hogy a helyzet kilátástalansága miatt sírni kezdtem, mert egyszerűen túl megalázó volt ez a helyzet.

Végre kihúzta az ujját, de ezután az ágyékát nyomta erősen oda, majd lassan a ruhák is elkezdtek leszakadni rólam. Előbb a felsőm, amiért annyira szorított, majd az erős dörzsöléstől a farmerem is lassan elkezdett foszladozni. Ekkorra azonban nyomban elegem lett, és kihasználtam, amiért ez élvezetekre vadászott, így egy pillanatra meggyengült a fogása. Igyekeztem őt a lehető legjobban megütni, de ekkor hirtelen kitért az ütésem elől, pedig tényleg mindent bevetettem.

- Gyenge vagy, Napsugaram. – mondta mély, gúnyos hanggal. Nem, ez egyértelműen nem ő lehetett, még a hangja is túlságosan megváltozott. Valami történt vele. Csak azt nem tudom, hogy mi.

- Ki vagy te? – cincogtam, mert elég nehéz volt úgy megszólalnom, hogy közben nyomja a torkomat.

Elmosolyodott. De ennyire gúnyos mosolyt még tőle sem láttam, pedig már az elején sem viselkedett velem valami kellemesen, de az ehhez képest még gyengédség volt. Még szerencse, hogy nem kell levegőt vennem, mert már régen megfulladtam volna. Mondjuk így sem volt valami kellemes.

- A végzeted.

Lendítette az öklét, hogy bevágjon a képembe egy hatalmasat, de ekkor azt tettem, ami legelőször eszembe jutott: megrúgtam a leggyengébb pontján, ami remélem, a vámpíroknál is megteszi a megfelelő hatást. És sikerrel jártam. A keze célt tévesztett, a karja pedig eresztett annyira, hogy ki tudjak szabadulni, de elállta még mindig az ajtót, így oda nem menekülhettem. A konyhába iszkoltam, és gyorsan keresni próbáltam egy olyan eszközt, amivel megküzdhetnék vele. Természetesen minden ezüsttől mentes volt, de egy kést találtam, és még ha acélból is fenték, akkor se lehet kellemes még egy vámpírnak sem, ha szíven szúrják vele. Egy pillanatra lebénítja, csak az a gond, hogy előbb meg kell tennem, ami meglehetősen kivitelezhetetlen volt, hiszen nagyon gyors. Sokkal gyorsabb, mint arra valaha is fel tudtam volna készülni, hiszen egyike a legidősebb vámpíroknak, és az erőnk az évek során folyton csak növekszik. De hatalmas különbség volt Sergio és köztem, ami igazából csak most mutatkozott igazán meg, mert bár egyszer már megölt engem, akkor nem kellett az egész erejét bevetni, hiszen csak egy gyenge földi halandó voltam, de most se vagyok több egy legyengült vámpírnál.

Sergio észrevette, hogy mire készülök, és megállt két méterre tőlem. Gúnyos mosolyt vetett rám, mintha lenézne engem. Ez talán még érthető is, hiszen mit tudhatok én arról, hogy hogyan lehet legyőzni egy olyan mestervámpírt, mint amilyen ő is. Ők a legerősebb vámpírok a Földön. De abban bíztam, azért az eddigi tapasztalatai alapján egy kicsit azért vigyázni fog velem, hiszen műveltem érdekes dolgokat, amik egyértelműen erőre mutattak. És még ha nem is tudtam most elérni a képességemet, pedig nagy szükségem lett volna rá, attól még sikerülhet valami mást is kitalálnom, amiről esetleg szintén nem tudok még, de a baj folyamán kiderülhet.

- Szívem, te még komolyan azt hiszed, hogy kinyírhatsz? Add fel, és megesküszöm, hogy nem fog fájni, gyors halál lesz. Hiszen úgy sem szeretted ezt az életet, emlékszem, mennyire megvetettél, amikor kiderült, hogy vámpír lettél. Azt szeretted volna, ha megöllek. Most megteszem.

Igaza volt. Akkor tényleg meg szerettem volna halni, amikor megtudtam, mi lett belőlem, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy a vámpírok lelketlen lények, nincsenek érzelmeik, hiszen halottak. Ez valamelyest most már változott bennem, hiszen a saját példámmal kellett megtanulnom, hogy még mindig éppannyira tudok érezni, sőt, ha lehet, még intenzívebben élek át mindent, ami engem ér. Azt nem tudom, hogy van-e lelkünk, hiszen halottak vagyunk gyakorlatilag, tehát elméletileg nem kellene lennünk. Csak azt tudtam, hogy én még mindig az a lány vagyok, aki voltam. Ugyan elég sokat változtam, többek közt a nézeteim is, de az érzelmeim aligha.

Időt kellett nyernem, még nem álltam készen rá. Szíven szúrni azt az ember, akibe életemben először szerelmes voltam nagyon nehéz feladat, és biztos vagyok benne, ha képes is lennék megtenni. Akkor nagyon sokáig kísértene a látványa. Valahogy akkor is meg kell védenem magam, de attól is féltem, hogy mi lesz, ha hibázok. Nem akartam meghalni, és ha kiszabadultam Chicagóból, akkor innen is ki tudok. Csak le kell győznöm Sergiot. Kár, hogy ez sokkal jobban hangzott, minthogy végbe is kell vinni.

Életre akartam kelteni azt az erőt, ami segített nekem kijutni onnan, de ahhoz túl erős haragra volt szükségem, most pedig érzelmileg kiürülve éreztem magam. Idefele jövet Sergio említette is nekem, hogy valószínűleg egy jó ideig majd úgy sem tudom használni, mert túl sok erőt ki vett belőlem. És igaza volt. Akkor minden haragomat kiadtam, de most olyan voltam, mint egy kicsavart szivacs. Még rettegni sem rettegtem annyira, mint mikor Helena szembesített a ténnyel, hogy el fogok rohadni. Egyszerűen csak a megoldást kerestem a helyzetre, még ha nagyon úgy is festett, hogy ezt most el fogom bukni.

- Mért szórakozol velem? Mért pont velem?

Tudta, hogy mi volt ezzel a célom, de jelen esetben olyan helyzetben voltunk, hogy teljesen mindegy volt, hogy válaszol-e vagy sem, mert tényleg csak az időt húztuk, de ahogy elnéztem, nem szívesen hagyott volna ki egy újabb vallomást, amivel még jobban összetörheti a szívemet.

- Elhitetni egy szép lánnyal, hogy bejön nekem, majd megölni egy nagyon, nagyon csúnya dolog. Ilyet csak nagyon rossz emberek tesznek. Még szerencse, hogy én nem is vagyok ember. Vámpír vagyok. A vámpírok gonoszak, és most be is bizonyítom, ugyanis hidegvérrel fogok veled végezni. Az mégsem tisztességes, hogy az én feleségem, aki teljesen ártatlan volt, már soha többé nem jön vissza. Ezt a kölcsönt most kiegyenlítem. Ó igen, és előbb végre meghúzlak, mert már hetek óta kellegeted magad nekem, de csak szórakozol velem, úgyhogy pontot teszek az ügy végére, és csak magad hibáztathatod, ha fájni fog.

Ez egy váratlan fordulat volt, hogy a volt felesége is képbe került, hiszen így egy biztos támaszpontot nyújtott arra, hogy sajnos ő még a régi Sergio, és ezzel bebizonyította, hogy a halott feleségén kívül senki mást nem képes szeretni, magyarul végig csak játszadozott velem, hogy kilesse a legmegfelelőbb alkalmat, amikor megölhet. Nem kellettem én neki soha, csak szerepet játszott. Hát gratulálhatok neki a színészi teljesítményéért, hiszen egészen jól sikerült meggyőznie.

Az meg hab volt a tortán, hogy tényleg eltökélt célja volt engem megerőszakolni. Én sosem játszottam vele, sosem billegettem magam előtte, hiszen most kifejezetten azért jöttünk ide, hogy lefeküdjünk egymással, úgyhogy nem értettem, mi ezzel a gond. Vagy eleve azt szerette volna, ha úgy kell magáévá tennie, hogy utána simán végezhet velem. Talán mindig is ezt szerette volna, csak nem vallotta be nekem. Jó, hát nagyon nehezen ismerhette volna ezt el a kapcsolatunk elején, mert akkor szóba sem álltam volna vele.

Nem kellett több noszogatás, nekirontottam, de természetesen elvétettem, mert nyomban eltűnt előlem. Egy váratlan mozdulattal kivette a kést a kezemből, és egy pillanat múlva a saját szívemben landolt a kés.

Összegörnyedtem a fájdalomtól, de ez kevés volt ahhoz, hogy megöljön. Inkább óvatosan kihúztam, majd eldobtam. Azonnal elkezdett gyógyulni a seb, de ezzel is lassultam. Jó, ez az acélkés nem volt a lehető legjobb ötlet, mert ha Sergio szívébe szúrtam volna, rá sehogyan sem hatott volna. Rám is csak azért, mert nem éppen a legjobb formámban voltam mostanában. De ezt nem tudhattam az elején, bár tényleg mindig azt tanították nekem, hogy a szívbe egyedül az ezüst való, ha halálos sebet akarunk ejteni. Nálam meg nem volt semmilyen ezüst, hiszen még a kezemben sem tudnám megfogni, mert menten elkezdené égetni a bőrömet.

- Mit akarsz, Christine? Nem győzhetsz le! Mért erősködsz? Mért nem hagyod, hogy egyszerűen megtörténjen az, aminek már meg kellett volna.

- Nem adom fel. Soha!

Próbáltam elrohanni mellette, hogy elérhessek az ajtóig, de megragadott, és olyan erősen szorított, mozdulni sem bírtam. Egy mozdulattal a falnak döntött, de ezúttal nem volt annyira kemény, inkább csak az volt a célja, hogy szemkontaktust teremtsen velem. A szeme visszatért a normális színre, és ezek a változások megijesztettek.

- Eressz el, Sergio!

Nem ellenkeztem hevesen, mert úgy is felesleges lett volna. Ma már többször is bizonyította az erőkülönbségét, csupán az arcomat fürkészte. Nem tudtam az övéről semmit sem leolvasni, de megijesztett.

- Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen elveszteni olyat, akit a szívedből szeretsz. Mindent megadnék érte, hogy visszakaphassam. Erre jött a te apád, és megölte.

Már milliószor hallottam, hogy az én apám így rossz, az én apám úgy rossz, de nem feleltem rá semmit, inkább maradtam az első témánál.

- De tudom, milyen elveszteni egy fontos embert. Én épp ma vesztettem el a férfit, akit szeretek. A férfit, akiről azt hittem, hogy szeret engem, de csak játszott velem. A férfit, akiről azt reméltem, valami komolyat akar velem, de csak meg akar engem ölni.

Megdöbbenést láttam a szemeimben, eléggé észrevehetően nem erre számított, de nem azért mondtam, hogy megpróbáljam meghatni, hanem mert így is gondoltam. A mai nappal meghalt bennem az az illúzió, hogy lehet egy párkapcsolatom egy vámpírral, aki a sok furcsasága ellenére szeret. És az is meghalt bennem, hogy valaha képes leszek egy normális kapcsolatra bárkivel is. Ez a mai fájdalom nagyon sokáig fog engem kínozni, de az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem fogom megérni a másnapot.

Az arcvonásai egy cseppet enyhültek, mintha hirtelen nem tudná, hogy hol is van. De még mindig utálkozva nézett rám.

- Tudod, a lehető legfájdalmasabb halállal is kivégeznélek, csakhogy Celiát visszahozzam. Ha kellene, akkor kifacsarnám belőled az összes vért, ha segíteni tudnék neki. Mindent megtennék, hogy éljen, hiszen ő volt a világon a legcsodálatosabb és leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Ő volt az igazi, erre egy barbár idióta elvette tőlem. Ezt nem hagyhatom büntetlenül.

Áú, ez már komolyan fájt nekem. Eleve az, hogy a volt feleségéről regélt nekem, és amiért ennyire szidta az apámat.

- De nem tudod visszahozni. Ha megölsz, azzal nem segítesz neki. Nem lesz neked se könnyebb. Engedj el, kérlek!

Nem állt szándékomban könyörögni, de úgy ítéltem meg, hogy a dolgok egy nagyon halvány pozitív változáson mentek keresztül, ami megéri a megalázkodást is. Legalább az utolsó szalmaszálat is megmozgattam a szabadulásom érdekében.

Lehunyta a szemeit, majd eleresztett. Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen eszembe se jutott rohanni, majd Sergio megszólalt.

- Kapsz egy nap előnyt, azalatt tűnj olyan messze, amennyire csak tudsz, hogy ne találjak rád ismét, mert akkor nem kapsz több esélyt. Meg foglak ölni. Remélem alaposan megértetted, és igyekszel minél messzebb jutni innen. Én ezennel leveszem a kezemet rólad, és szabad vámpírként élhetsz tovább, ami egyben azt is jelenti, hogy bárki végezhet veled, mostantól élő préda vagy a vámpírok számára, úgyhogy sok sikert, Napsugaram.

Egyik felem már azonnal el is ment volna, de a másik viszont még mindig nem bírta feldolgozni, hogy mi is történt valójában Sergioval. Nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg ő lenne, vagy csak történt vele valami. Valami olyasmi, amiről ő sem tud, csak hirtelen gonosszá vált. A gond az, hogy nem nagyon ismertem előtte sem, csupán pár hétre nyúlik vissza az ismertségünk. De ezalatt sikerült őt annyira a szívembe zárnom, hogy nem tudtam csak úgy itt hagyni. Nem, ha valami az akaratán kívül történt vele. De a leglogikusabbnak akkor is az tűnt, hogy ennyire félreismertem, és a volt feleségén kívül senkit sem szeretett. Csak bosszúból kezdett udvarolni nekem, hogy később csapdába csaljon. De akkor mégis mi éledt benne fel, hogy eleresztett engem a könyörgésem árán? Hiszen,. Ha szívéből utált volna engem, akkor nem lett volna ennyire gáláns hozzám. De akármi is lehet vele, ez már nem rám tartozik, sosem érhetem meg azt, hogy mi ketten újra találkozzunk, mert az már tényleg az életem végét fogja jelenteni.

Elindultam tétova léptekkel az ajtó fele, majd mikor kinyitottam, még hátranéztem rá. Ugyanott állt, és valami kifürkészhetetlen pillantással bámult engem. Most így nagyon belegondolva, tényleg szeretem őt, és nagyon nehéz lesz túljutnom ezen a csalódáson, de soha többé nem kereshetem őt viszont. De ő meg fogja ezt tenni, és az elől a férfi elől kell bujkálnom, akit tényleg a szívemből szeretek, és aki elvette mindenemet. Már kezdtem túljutni azon, hogy vámpírrá változtatott, mert aztán adott egy új életet nekem, ami kezdett tetszeni, mert ő is benne szerepelt, de aztán mindent elvett alólam. Teljesen új vámpírként fogok nekiindulni a világnak, és az óráimon emlékszem rá, hogy ez nagyon veszélyes, ha nincs mentorom, mesterem, aki elismer a sajátjának, ahogy azt most Sergio is pedzegette. Így mindenki következmények nélkül vadászhatnak rám. De mégis csak jobb, mintha most azonnal meghalnék, legalább egy nagyon aprócska esélyem még maradt, és talán képes leszek valahogy lábra állni.

- Tényleg nem szerettél?

Nos, csak a hülye kérdezte meg volna ezt, de hát én be is ismerem, hogy az vagyok. De megerősítést akartam nyerni.

- Tényleg nem. – Nem volt meggyőző a hangja, de nem is szerettem volna semmit se bebeszélni magamnak, már így is eléggé vérzett a szívem.

Nem volt tovább maradásom, akkor már tényleg a legostobább ember lettem volna – akarom mondani vámpír, ha továbbra is húzom Sergio idegszálait, inkább örültem a lehetőségnek, mert megmenekülhettem.

Futni kezdtem az erdőben, habár fogalmam sem volt arról, hogy merre is kellene most mennem, de szedtem a lábaimat, nehogy Sergio meggondolja magát az egy napos kegyelemről, és üldözőbe vegyen. Csupán az volt a probléma, hogy már nagyon kevés időm maradt a napfelkeltéig, így gyorsan valami helyet kellett találnom, ahol meghúzhatom magam egy éjszakára. Ez eléggé kalandos lesz a semmi közepén, de ha nem sikertelenül járok, akkor a napsugarak elégetnek.

Már vagy tíz perce csak rohantam, mikor megtaláltam egy a Sergioéhoz hasonló faházat, ami szintén lakatlannak tűnt, csak az volt a baj, hogy ablakai voltak. De ez volt az utolsó esélyem, mert nagyjából tíz percet adtam még a Napnak, és akkor reménytelenül elfüstölgök. És mivel ablakai voltak, azt is kizárhattam, hogy egy vámpíré, ami már jelentősen növelte a túlélési esélyemet.

Minden gond nélkül bejutottam a házba, majd addig körbekutattam mindent, végül rábukkantam a fürdőszobára, amely az egyetlen ablak nélküli helység volt. Ugyan nem a legkényelmesebb helyszín, de egyetlen éjszakára megteszi, reggel úgy is tovább kell azonnal állnom, mielőtt Sergio a nyomomra bukkanna. Nagy ez az erdő, de higgyetek nekem, mi nekünk olyan jó a szaglásunk és a hallásunk, hogy mérföldekről kiszúrjuk, ha valaki a közelben tartózkodik.

A biztonság kedvéért eltorlaszoltam a fürdőszoba bejáratát, nehogy bárki is rám nyissa a gyilkos fényeket, bár a ház állapotából ítélve már hosszú hetek óta senki nem járt erre. Talán csak egy kellemes kis nyaraló, vagy csak egy vadászlak, és most nincs szezon. Nem tudom, de az életem menekült meg.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.