Éppen visszafele tartottam a szobámba, mert muszáj volt egyet lazítanom. Az események miatt a mai edzések le lettek fújva, így akadt egy szabad délutánom, de jelenleg másra sem vágytam, minthogy Veronicával beszéljek egy kicsit, miközben csak fekszem az ágyon. Már nagyon rég pihenhettem át egy egész napot – pontosabban egy egész éjszakát, és kimerültnek is éreztem magam. Nem tudom, hogy amiatt volt, amiért az egyik nap még Sergio figyelmeztetett, mert nem iszok emberi vért, vagy a rengeteg edzéstől mostanra készültem ki véglegesen. Akárhogyan is, ez a nap jót fog nekem tenni, bár kicsit bűntudatom volt, mert míg én lazsálhattam, addig többen is meghaltak, és végül én ebből húztam hasznot. A tény, hogy ma ilyen sokan meghaltak, teljesen lelohasztott, még ha nem is álltak közel hozzám. Akkor is emberek és vámpírok voltak, és csak a szerencsémen múlt, amiért én nem voltam köztük. Néha jó, ha az ember sokáig tud aludni.
Kénytelen voltam átmenni ismét azon a helyen, ahol történt a merénylet, de szerencsére a nyomokat már szépen eltüntették rövid idő alatt, és még most is dolgozott rajta egy seregnyi vámpír és ember egyaránt. Cseppet sem volt hálás munka összeszedni a maradványokat, és a lehető leghumánosabb módszerrel beazonosítani és elosztani őket, hogy melyik testrész kihez tartozott. Ez az érzékeny szaglószervek miatt a vámpírok feladata volt, és mivel mi eleve hozzászoktunk a vérhez, ez a látvány kevésbé borított ki minket, mint az embereket, akiket eléggé elkapta a hányinger. Nem mondom, hogy a vámpírok nem buktak ki, hiszen akik ott feküdtek holtan, azok mind az ismerőseik, barátaik voltak, leszámítva azt a pár szerencsétlen merénylőt, akik szintén emberek voltak, és valami bűverővel vették rá a chicagóiak őket, hogy megtámadjanak minket, ezzel gyakorlatilag öngyilkos merényletet követtek el. És még csak nem is voltak tisztába azzal, hogy mért kellett meghalniuk. Nem tehettek semmit, nem tudták a bűverőt megtörni.
Már csak a kőműves munka maradt hátra, illetve a széttört bútorokat pótolni, hiszen a fal tönkrement, míg a berendezésből sem maradt semmi. De már szinte minden tiszta volt. A padlót felsikálták, már nem volt sehol egy várfolt, leszámítva a falakat, de valószínűleg pár órán belül ezek is el fognak tűnni. De most hiába is takarítják el a nyomokat, az emlékeket ezzel nem fogják tudni kitörölni, még engem is hosszan fog gyötörni az a kép, amikor először megláttam a termet a rengeteg hullával illetve azoknak a maradványaival. De túl kell lennünk rajta, semmi sem állandó, és csak bízni lehet abban, hogy ez nem fog megismétlődni, elvégre Sergio éppen az imént ígérte meg a védelem megerősítését, amivel talán ki lehet szűrni a többi gazembert.
Már éppen szerettem volna eliszkolni innen, mikor hirtelen valaki elállta az utamat.
- Christine, örülök, amiért megismerhetlek. Én Henry vagyok, az új harci edződ. A régi helyére neveztek ki, aki sajnos a merénylet egyik áldozata lett.
Felnéztem a srácra, aki nagyjából a húszas éveinek a közepén járhatott, mikor vámpírrá változott, és legalább tíz centivel volt nálam magasabb, de mivel én finoman szólva alacsony voltam, ezért ő sem számított olyan égimeszelőnek. Rövid, barna haját felzselézte, és meglehetősen erőltetett műmosolyt eresztett felém, ahogy a sötét szemei is ridegséget tükröztek, de emlékeztem legalább rá. Ha nem is sokszor, de egyszer legalább láttam itt bent, és ez már egy kicsit megnyugtatott. Most ugyanis nem szívesen találkoztam volna idegenekkel, hiszen nem tudhatom, kiben bízzak meg, bár valami azt súgta, hogy az sem teljesen garancia, ha valakire emlékszem.
- Ó, értem. És akkor mikor lesz edzés?
Igazából nem számítottam semmilyen új edzőre, de értem már e téren meglepetések, csak hát egy kicsit furcsa volt az időzítés, de hát tényleg tovább kellett lépnünk. Egy kicsit azért megviselt a régi edzőm halála, hiszen elég rendes volt a körülményekhez képest, no meg ahhoz is, hogy vámpír volt. Ha nem bírtam, akkor noszogatni próbált, mondjuk akadt néhány durvább fenyegetése is, de az is csak a nevelésemet szolgálta. Neki köszönhettem, hogy most itt tartottam. Miatta voltam ennyire jó erőben, és persze, hogy nem örültem, amiért meghalt, és máris ide küldtek helyette egy másikat. Ezek szerint ő volt az egyetlen ismerősöm, aki meghalt a mészárlásban.
Az órájára pillantott.
- Most azonnal. Kövess!
Megfagytam. Ha ma valamire, akkor arra biztosan nem számítottam, hogy ezek után is kirángatnak engem edzetni. Valahogy semmi kedvem nem volt hozzá, meg voltam rémülve, hiszen bármikor megtörténhet valami hasonló. Szerettem volna biztonságban visszavonulni a szobámba, és legalább egy szabadnapot adtam volna magamnak, de nem visszakozhattam az új edzőmmel, így bár nagyon nem tetszett a spontán gyakorlás, de kénytelen voltam beleegyezni.
- Hát jó, de előbb átöltöznék.
Bosszús tekintetet vetett rám az edzőm.
- Ha esetleg valaki megtámadna, és nem tetszene a ruha, ami rajtad van, akkor is átöltöznél? Inkább az életedet kockáztatnád a hiúságod miatt? Valószínűleg nem. És mint azt a mai sajnálatos eset is mutatja, nem árt készen állni, hiszen bármi jöhet, dacára annak, amit éppen viselsz. A harctéren az ellenfeled úgy sem azt nézi. Lehetnél akár meztelen is, akkor sem érdekelné. Úgyhogy nem. Nem öltözhetsz át. És kérlek szépen, kímélj az ilyen, és ehhez hasonlatos hülye kérdésektől.
Lehet ő ilyen hidegvérű, vagy egyszerűen csak nem mutatta ki az érzéseit, de úgy említette a mai támadást, mintha semmilyen bánat nem is hangzana belőle. Mintha csak ebből is hasznot tudna húzni, és erre hivatkozva elráncigál engem edzésre. Bár az is előfordulhat, hogy ez csak egy kegyetlen elmélet volt a részemről, ami sehogy sem fedi a valóságot, és ő egyszerűen így próbálja meg feldolgozni ezt a tragédiát. Bár nekem ez nagyon furcsának tűnt, és egyre rosszabb érzéseim támadtak felőle.
-Igaz – ismertem be kényelmetlenül, habár szívem szerint hozzátettem volna, hogy ez úgy sem ma fog megtörténni, ha egyáltalán lesz ilyen, de akkor megint hegyi beszédet tartott volna nekem, és valószínűleg ismét neki lett volna igaza. Egyszerűen csak vele kellett mennem arra az átkozott edzésre, mintha nem lenne ennél sokkal nagyobb problémám is. Kicsit fáradt voltam a rengeteg érzelmi hullámtól, bár ezt nem nagyon akartam az edző szemére kötni.
Vonakodva bár, de követtem őt a hátsó udvar végébe, ahol az edzések szoktak zajlani. Ez egy jól elkülönült rész volt, és a zajokkal senkit sem zavartunk, ha esetleg Sergio valamilyen partit tartott volna odabent. Ilyesmi szinte minden másnap előfordult, de még az éles hallással rendelkező vámpírokhoz sem jutottak el az éles csatakiáltások, tehát nem hitték azt, hogy tényleg egy harc kezdődött volna idekint. Ugyanakkor ez az is jelentette, míg mi idekint harcoltunk, fájdalmakkal küszködtünk, addig odabent mindenki jól érezte magát, csak mi maradtunk le mindenről.
Senki sem volt idekint rajtunk kívül, amit egy kicsit furcsállni kezdtem, elvégre ahhoz, hogy megtanuljak normálisan harcolni, ahhoz ellenfelek kellettek. Ezek általában a ház vámpírjai voltak, akik a teendőik közt megengedhették maguknak, hogy rám is fecséreljék az idejüket, vagy egyszerűen csak Sergio parancsa volt. De hát új edzőm volt, lehet, mások voltak a módszerei. Bár nem tudom, hogy ellenfél nélkül hogyan fogok tudni harcolni, de az már ne az én gondom legyen. Ettől még nem én fogok hanyag munkát végezni, majd az edzőt nyugodtan leszidhatják.
Egészen a védőfal mellett álltunk meg, hiszen az egész kastélyt körbevették. Bár ide nem vezettek be magasfeszültséget, egyszerűen egy kis ezüstlánccal védték a vastag falakat, így lehetetlen volt átjutni az idegeneknek rajta. Na és bár nem igazán folytam még bele a témába, de valami olyasmit is hallottam, hogy valami varázskör is véd minket. Érdekelt, hogy ez pontosan miről is szólt, de az elméleti óráink később lesznek, hiszen a harcolás mindennél fontosabb, mert ha csak szövegelni tudsz, az nem fogja megmenteni az életedet. Éppen ezért keveset tudtam eddig a vámpírok múltjáról, bár erről meg leginkább különböző legendák terjednek, szóval ezek sem szavahihetőek.
Az új edzőm támadópozíciót vett fel, a térdeit enyhén behajlította, a teste ugrásra készen állt. Szemei vadul az enyémbe mélyültek, hiszen az is a leckénk egyik fontos alapköve, hogy mindig próbáljunk az ellenfelünk szemébe nézni, hiszen így ki lehet olvasni belőle, hogy éppen mire készül. Hol akar minket pontosan megütni. Ezt a trükköt már eléggé kiismertem, és begyakoroltam.
- Na gyerünk! Mutasd meg nekem, mit tudsz! Támadj meg!
Ezt a figurát jó párszor gyakoroltatták már velem, így nem kellett sokáig noszogatni. Gondolkodás nélkül nekirohantam, de villámgyorsan kitért előlem. Ehhez is hozzá voltam szokva, ilyenkor a legfontosabb az volt, hogy minél előbb megtaláljuk az ellenfelünket, nehogy legközelebb ő támadjon ránk.
Azonban nem volt esélyem őt látni, hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a fejemben, és szinte biztos vagyok, hogy a csontjaim eltörtek.
Nos, ha azt hiszitek, hogy egy vámpír nem ájulhat el, akkor tévedtek. Még nekünk sem esik túl jól, amikor valaki darabokra töri a koponyánkat, és a regenerálódásig több idő kell, mint bármelyik másik sérülésnél, hiszen a fejünk az egyik legfontosabb szervünk. Ennek megfelelően minden elsötétült előlem, és már semmit sem éreztem, nem fájt semmi, csak elnyelt a mély álom.
Előbb éreztem meg az égető fájdalmat a testemben, minthogy egyáltalán bármi mást fel tudtam volna fogni, majd szép lassan az emlékek is kezdtek előszivárogni. Emlékeztem rá, ahogy követtem Henryt a hátsó kertbe, hogy küzdeni tanítson, de egy támadást elvétettem, és nagyjából itt következett be a filmszakadás. De azt minden bizonnyal meg tudtam most állapítani, hogy nem ott voltunk már. Valami történhetett, hiszen nemrég még teljesen rendben voltam. Aztán bevillant a hatalmas ütés is, ami után minden elsötétült. Henry leütött. De mért?
Egy kis nyomorult pincehelyiségnek nézett ki a hely, ahol minden bizonnyal fogva tartottak, ablakok nélkül. A penésztől dohos szag áramlott a tüdőmbe, amivel meg lehetett őrjíteni a vámpírokat, hiszen mi mindent sokkal erősebbnek éreztünk, ezért igyekeztem nem lélegezni, különben nagyon erősen marta a tüdőmet, és még elviselhetetlenebbé tette az amúgy sem csekély fájdalmamat. Nincs szükségünk levegőre az életben maradáshoz, de nekem még kellett egy kis oxigén, míg a szervezetem teljesen átállt a vámpír életre. De bőven elég volt, ha csak percenként vettem a levegőt, szükség esetén még ennél is jóval kevesebbszer, de talán most sikerülni fog kibírnom teljes egészében anélkül, hiszen nem bírom ebben a légkörben. Szinte megfojtott ez a büdös szag. Rengeteg pók és különböző bogár mászkált a lepusztult falakon, amiből arra következtettem, hogy ez egy eléggé elhagyatott hely lehetett, és szerintem a kastélyban mindenhol rend és tisztaság uralkodott, nem létezett egy ennyire ledurrant hely. Főleg nem egy pincerész, ahol a legnagyobb pompa és tisztaság uralkodott lévén, hogy ott aludt az összes vámpír –köztük én is. Habár kétség kívül nagy kastély volt, és talán még a felét sem jártam be, de ha lett is volna ilyen hely, akkor is talán erről tudnék. No meg számtalan mást is éreztem még a szaglásomnak köszönhetően, de semmi sem volt ismerős. Sem a személyek, sem az épület átható szaga. Teljesen biztos voltam benne, hogy már nem Detroitben vagyok.
Próbáltam felkelni, de már az első nekifutás előtt éreztem, hogy ez egy lehetetlen feladat lesz, hiszen az tűrhetetlen fájdalom mellett nagyon gyengének éreztem magam, alig bírtam megtenni egy aprócska mozdulatot is. Olyan, mintha szépen lassan elkezdtem volna lebénulni, legalábbis az izmaim, mert a bénulással a fájdalmat sem kellene érzékelnem, de most viszont nagyon is fájt. De mikor sikerült is egy kicsit megmozdulnom, akkor a fájdalom megerősödött, teljesen megállított, mert nem bírtam tovább. Ismerős volt ez a szenvedés az utolsó edzésemről, amikor ezüsttel borították be a testemet. Most is ugyanezt történt, ahogy képes voltam egy kicsit jobban gondolkodni, és rájönni a szenvedésem nyitjára. A nyakamtól egészen a bokámig vékony ezüstláncok futották végig a testemet, míg én magam csak fehérneműben voltam. Leírhatatlan volt a szenvedés, és még a kíntól vergődni sem bírtam, hiszen ezzel a dörzsöléssel csak súlyosbítottam a helyzeten. Bárhol is vagyok, valami azt sejtette velem, hogy ez már nem csak egy edzés, ez a tömény valóság, és jelen pillanatban szinte biztos voltam benne, hogy nem bírom sokáig elviselni a fájdalmat, bele fogok halni. Elég szomorú vég lesz, hiszen nem éppen a leghumánosabb módszer, és még rengeteg ideig eltarthat, mire feladom. Az is lehet, hogy az örökké valóságig kell itt égnem, és semmi sem fog enyhíteni.
Nem igazán tudom ezt a fájdalmat összekapcsolni egy emberek által érzett fájdalommal. Talán avval járok a legközelebb hozzá, ha azt mondom, hogy ez nagyjából olyasmi lehet, mintha az ezüst helyén a bőröm szabályosan égne, lángolna. Csak rosszabb. Volt pár alkalom, mikor gyerekkoromban megégettem vagy leforráztam magam, de ez elviselhetetlenebb volt, és a legtöbb, amit tehettem, hogy meg sem mozdultam, és a lehető legkevesebbszer vettem levegőt, hiszen az is mozdulat, ahogy a mellkasom megemelkedik a friss levegőtől, és ez is extra fájdalommal járt. Ez utóbbit nem volt nehéz betartanom a rossz levegő miatt, de azzal még nekem is meggyűlt a bajom, hogy szoborszerűen álljak ott. Tudom, a legtöbb vámpír képes órákon vagy talán napokon keresztül is egy helyben állni mozgás nélkül, de én még biztosan nem, ráadásul amilyen ideges voltam, nagyon megmaradni sem tudtam. Hiába fekhettem, akkor sem volt jobb.
Nem voltam képes tisztán gondolkodni, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ez ismét Sergio műve lehet. Egyszer már becsapott így, és megölt engem emberként, majd vámpírként egy új életet adott nekem, és most, mikor ismét udvarolni kezdett nekem és a csókunkon is túl voltunk, ismét szeretett volna kárt tenni bennem. Bosszút szeretett volna állni azért, amiről az apám tehetett. Egyedül ő volt a felelős Sergio szerelmének a haláláért, és Sergio ezt úgy szeretné megbosszulni, hogy apám életéből kiírt egy szintén ártatlan személyt, aki közel áll hozzá. Engem választott, és otthon már úgy hiszik, hogy halott vagyok, hiszen Sergio különös módszerrel tudatta ezt már velük. Akkor a kezemet postázta nekik, de most lehet, úgy látja szebbnek, ha az egész holttestemet elküldi nekik, ezért keserített ilyen kínok közé, habár nem értettem, hogy mért nem végzett velem ilyen gyorsan.
Ez csak egy elmélet volt, és hát hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ez fedi a valóságot, nem néztem ki Sergioból, hogy ismét képes lenne nekem ártani. Mert valahogy úgy éreztem, mintha tényleg elkezdett volna megkedvelni, habár kétségtelenül volt néhány érdekesebb pillanata, mikor láttam benne a gonoszt, de az olyan volt, mintha nem is hozzá tartozott volna, csak valami külső erő. De vámpír volt, ahogy most már én is az vagyok. És bár dacára annak, amit érzek vagy megtapasztaltam a saját bőrömön, még mindig szentül meg voltam arról győződve, hogy a vámpíroknak nincs lelkük. Jó, érzéseik voltak, hiszen én is éreztem pozitív és negatív érzéseket egyaránt, akárcsak emberkoromban, de úgy hiszem, hogy a lelkem nemsokára teljesen elveszi, és a sötétségé lesz. A gonoszé, és éppolyan gyilkos leszek, mint azokban a könyvekben, amiket olvastam. De ezen még kár volt gondolkodnom. Reméltem, addig még nagyon sok időm van, és ha el is jutok odáig, akkor lesz valami módom arra, hogy megöljem magam. Bár jelen esetben nagyon úgy nézett ki, hogy erre nem kell időt pazarolnom, hiszen jelenleg talán már csak a csoda tartott életben.
Végül beugrott a sokkal logikusabb magyarázat, amit sajnos nagyon is el tudtam képzelni, és ezzel együtt véglegesen bele kellett törődnöm a halálomba. Mert ennél rémesebb dolog aligha történhetett volna velem, ez maga volt már a teljes kilátástalanság. Csak a chicagói vámpírok rabolhattak el, akik előtte megtámadtak minket. Henry nem is az új edzőm volt, csak egy Mariohoz hasonló áruló, aki a chicagóiaknak dolgozik, és azért rángatott el az elhagyatott edző területre, hogy leüthessen. Tudta jól, hogy a történtek miatt aznap már senki sem járt arra, mindenki a házban volt, az edzések el lettek törölve, és ő ezt az alkalmat használta ki. Most minden bizonnyal Chicagóban vagyok, Helenáék palotájában.
Ez a felismerés cseppet sem vidított fel engem, de most a fájdalom túlságosan is elnyomta az érzéseimet, csak folytak a vörös könnyeim a kín miatt, habár kétségtelenül ez is gyengített, de ezzel már nem tudtam törődni. Annyi mindent kellett észben tartanom, annyi mindenen kellett volna gondolkoznom, terveket készítenem a szökésről, de semmi sem jött össze. Semmit sem tehettem a magam érdekében, tehetetlen voltam, és ez bosszantott a legjobban. Túlságosan is sunyi volt ez az akció, és nem igazán értettem, mért is pont engem szemeltek ki. Annyi más vámpír van még rajtam kívül ott, ráadásul mind erősebb és idősebb nálam, akik igazi embervért isznak, nemcsak zacskósat.
Aztán eszembe jutott az a lehetőség is, hogy talán féltékeny rám, hiszen egykoron ő is együtt járt Sergioval, habár annak már rengeteg száz éve. De mégis, annyira megmagyarázhatatlan a viselkedése, hogy valami oka mégis kell, hogy legyen. Sergio akkor, amikor kiderült, hogy feleslegesen változtatta vámpírrá Helena, nagyon megharagudott rá, és megszakította vele a kapcsolatot. De ez nem Helena döntése volt, és szerintem pontosan azért változtatta át Sergiot, hogy egy örökkévalóságot eltöltsön vele, még mindig nem sikerült elfelejtenie őt. És talán éppen azért árt neki, mert ha már meg nem kaphatja, akkor boldog sem legyen. Nem mellesleg az évek során Sergio sokkal hatalmasabb és nevesebb vámpír lett, mint Helena, szóval lehet ez irigység is. Egy azonban biztos, engem most megölhet, de Sergio akkor jobb lesz nála, és sosem tudja még egyszer legyőzni. Tudom, hogy egyszer azért tudta, mert olyasvalakit vett el Sergio életéből, aki mindennél fontosabb volt neki, de most, még ha én számítok is valamit neki, a volt feleségéhez akkor sem lehet egyelőre mérni, szóval túl tudja majd magát tenni a veszteségen. Ezt egy kicsit fájó volt beismerni, de a végtelenségig amúgy sem gyászolhat engem.
Szép lassan peregtek az órák, és már azt hittem, hogy teljesen a sorsomra hagytak idelent, hogy pusztuljak el, amikor mozgást érzékeltem. Valakik közeledtek, ugyanis nem csak egy vámpír hangját hallottam a már eléggé megkopott érzékeimen keresztül. Eddig csak tűrtem, és igyekeztem magamban visszafogni a kényszert, nehogy sikítani kezdjek az egyre rosszabb fájdalom miatt. Ez nem mindig jött össze, ugyanis egyre gyengébb és gyengébb lettem, lassan már alig éreztem a testemet.
A lépések zaja egyre közelebbről érkezett, míg nem az elhomályosult látásom mögül is észrevettem a három alakot magam előtt. Hiába, lassan a szemem sem volt már a régi, jelentősen romlott ezalatt a kis idő alatt. Két férfi testőr fogott közre egy női vámpírt. A női emberi életkora körülbelül 25 év körüli lehetett. Magas volt, legalábbis nálam biztosan magasabb volt legalább egy fejjel. Nagyon erőteljes és magabiztos megjelenéssel rendelkezett, a türkizkék szemei mögül tisztán észrevettem a lenézésért, magyarul még beképzelt is volt, de egyrészt ezt nem szerettem volna a tudtára adni, mert már így is eléggé csávában voltam, másrészt abban sem voltam biztos, hogy egy hang is kijönne még a torkomból. Északi megjelenését az tette még feltűnőbbé, hogy a világosszőke haja szinte már fehérnek hatott, e mellett a sápadt bőrével úgy nézett ki, mint egy hulla. Minden vámpírnak sápadt a bőre, de a többségnek legalább sötétebb a haja, ami egy kicsit ellensúlyoz. De neki valahogy jól állt ez a halotti külső. Sötétkék, mély kivágású ruhát viselt. Azt már sikerült megtanulnom, hogy a vámpírok nagyon szeretnek mulatni, szeretik a felhajtásokat, nyilván ő is valamilyen rendezvényről jött ide. Milyen megtisztelő, amiért hajlandó rám szánni pár percet a szórakozás helyett.
Hosszasan bámult engem, majd elmosolyodott engem. De milyen mosoly volt ez! Tipikusan olyan, amivel a pasik fejét csavarhatja el, majd elcsalja őket egy sikátorba, ahol jól belakmározik szerencsétlenekből. Kegyetlen és rideg mosoly volt. Nem volt nehéz megtippelni, hogy az illető csak gonosz lehetett, a vámpírok közt is a legrosszabb. Ennek a felismerésében már elég jó voltam.
- Nagyszerű móka látni, ahogy szépen lassan a tested minden egyes négyzetcentimétere elbomlik. – A hangja fagyos volt, és idegesítően magas. Eléggé becsmérlően beszélt velem, amivel még jobban ingerelni kezdett. Legalább egy kicsit sajnálhatott volna, vagy elborzadhatott volna, mennyire rossz állapotban vagyok, de azzal, hogy valaki egyszerűen csak kinevet, nem voltam képes megbirkózni.
Próbáltam eltekinteni a fájdalomtól, és csak arra figyelni, amit mond. Jelen pillanatban a félelmem sem jelenthetett akadályt. Teljesen felesleges lett volna bármitől tartani, a helyzet ugyanis nagyon egyszerű volt: jelen pillanatban nem nagyon tudok mit csinálni, csak imádkozni magamban, hogy csak ezt ússzam meg, de gyanítom, ez sem fog sikerülni. Nem tudtam harcolni, és ez bosszantott. Legalább ennyit megtettem volna a magam érdekében, máris úgy haltam volna meg, mint aki az utolsó leheletéig küzdött, nem úgy, mint akit egyszerűen leláncolnak holmi kis ezüsttel, ezáltal teljesen megbénul, és még visszaütni sem tud.
- Hogy érted ezt? – Csak a harmadik nekifutásra jött ki hang a számon, de így is túl halk voltam. Mindenesetre nem egy vámpír számára.
Elnevette magát. Erre az egész szoba visszhangzani kezdett, elviselhetetlenül visszacsengett a fülemben a nevetése. Lehet, már képzelődöm is, de erre mintha a pókok is jobban mozgolódni kezdtek volna a falon. Hát tényleg eléggé fura egy fazon volt, valami olyasfajta, akikről a jégszívű hercegnőket szokták formálni a filmekben.
Csettintett egyet, mire pár másodperc múlva egy nagy tükröt tartottak a szemem elé, amiben az egész testem látszódott. Először nem értettem semmit, majd elborzadtam a látványtól, végül felsikoltottam, és ismét sírni kezdtem. Egyáltalán nem volt csoda, amiért olyan homályosan láttam a szemeimmel, egyáltalán még ezek voltak a legépebb testrészeim. Rohadtam. Az egész testem lassan az enyészeté lett, főként végig az ezüst mentén. Kilátszottak a bordacsontjaim, a sípcsontom, de ahol még fedett némi hús, az is rohadásnak indult. Az arcom felismerhetetlenné vált, teljesen elszíneződött, még szerencse, hogy a hajam eltakart belőle egy részt, mert nem biztos, hogy meg bírtam volna küzdeni azzal a látvánnyal is, hogy az arccsontomat is viszontlátom a tükörben. Bármilyen undorító is, de ha sikerülne felkelnem, valószínűleg potyognának rólam le a húscafatok, hacsak nem esnék szét darabjaimra. Nem tudom, hogy mennyire lehet rossz ez a helyzet egy vámpírnak, de valahogy éreztem, ezzel nem fogok túl sokáig elélni, ha nem fordítom visszájára a folyamatot, bár most erre semmilyen lehetőség nem adódott. De nem akartam feladni, nem akartam véglegesen meghalni.
Sergio ugyan nem említette, hogy ilyen halál is van, de szerintem még ő sem számolt ezzel, hogy ilyen helyzetbe fogok majd egyszer kényszerülni, különben biztosan megóvott volna, vagy legalább elmondta volna, nehogy felkészületlenül érjen, már ha volt egyáltalán ellene valami gyógymód, amivel vissza lehetne fordítani a folyamatot. Mindenesetre haldoklottam. És egyre inkább úgy is éreztem magam.
- És tudod mi a legszebb? Sergio is végignézheti a halálodat. – Felfelé mutatott a falon, de bármi is volt ott, már kiesett a látómezőmből. Képtelen voltam felemelni a fejemet a fájdalom miatt, illetve a látásom is rengeteget romlott, nem láttam el odáig. – Az ott egy kamera. Élő adást sugároz egyenesen a te szívszerelmednek. Hú, tényleg! Te már hányadik is vagy, akit kinyírhatok, és aki igazán fontos volt az egykori chicagói úrnak?
Tudtam én is, és tudta ő is, hogy Sergio ugyan nagykanállal habzsolta a nőket, de nem sok volt azokból, akik fontosak voltak neki. Az előző feleségén kívül nem is hallottam senkiről, aki annyira közel állt volna hozzá. Szerintem én is csak egy kis fellángolás lehettem az életében, még ha nekem több is annál.
- Akkor eltévesztetted a házszámot, mert nem vagyok egyáltalán fontos neki. Habár gondolom, ezzel a vallomással nem fogom megmenteni az életemet, de azt elérem talán, hogy ne legyél magaddal annyira megelégedve. Pocsék munkát végeztél, ha az volt a célod, hogy bármivel is bántsátok őt. Már nem tudjátok. Sokkal erősebb nálatok. – Minden egyes szavam tele volt dühvel, és nem igazán érdekelt, hogy kivel is beszélek. Legfeljebb annyit érhetek el, hogy felgyorsítom a halálom folyamatát, ami így is, úgy is bekövetkezhet, legalább nem kellene tovább szenvednem.
De ő csak nevetett, ahelyett, hogy igazán felbosszantottam volna, és esze ágában sem volt több kárt tenni bennem – bár ennél aligha lehetett volna többet. De legalább azt a részt elengedte a füle mellett, amiben éppen az erejét szidtam. De nem számított, mert a véleményemet amúgy is fenntartottam volna.
- Nem lehet? Csak látnod kellett volna ezelőtt. De hiszen még mindig tudod, hogy mennyire morcos is tud lenni néhanapján, amikor tényleg kegyetlenség csillan meg a szemeiben. Vajon az mitől lehet? Még mindig ennyire rossz fiú lenne? – Hosszan rám bámult, amitől egy reszketés futott végig a hátamban. Nem értettem a célzást, ha ez az akart lenni, és ő is észrevette az értetlenségemet. – Sergio egyre durvább és durvább lesz, nem kedvesebb, habár most egy kicsit bezavartál a képbe, ugyanis felfedted előtte, hogy azért még vannak emberi érzései is. De nagyon remélem, hamarosan mind elmúlik, és csak a gonosz marad. Minden vámpírnak gonosznak kell lennie, ez a mi sorsunk. Valakinek rá kell segíteni ehhez. Sergio pont emiatt nem volt jó vezetője Chicagónak, de mire végzünk, már túl durva lesz, hogy valaha is az legyen, ezért hamarosan csak a halál jut neki. Jobb lesz neki is, hiszen sosem tanulta meg igazán hogyan is kell leélni jól egy életet. Így nézve még jót is teszek vele, hiszen csak megkímélem a további szenvedésektől.
Még mindig nem vágtam, hogy miről is beszél, és már szerettem volna rákérdezni, de aztán teljesen fejbe csapott a felismerés, elfeledtetve velem minden előző gondolatomat. Hogy mért nem jutott azonnal az eszembe?
- Helena.
Bólintott egyet önelégülten.
- Így van. Úgy látszik, az agyad még nem károsodott teljesen. Én lennék az személyesen, teljes életnagyságban.
Most már értettem, hogy mért tudott Sergio évekkel ezelőtt beleszeretni, mert hiába alattomos és kíméletlen, attól még egy csodaszép nő, alighanem ezzel vette le a lábáról Sergiot is, aki túl naiv volt, hogy a csomagolás alá is belessen. És biztos vagyok benne, hogy a szépségével mindenkit le tudott venni a lábáról, és mint azt később Sergio is megtapasztalta, a csinos külső mögött egy zord szív lakozik, amiben minden emberi érzés elhalt. Biztos vagyok abban is, hogy az áldozatai között nemcsak Sergio szerepel, hanem talán több száz szerencsétlen ember, akik bedőltek neki, vagy történetesen kísértetiesen úgy jártak, mint ő. Ugyanakkor az is megborzongatott, hogy az az ember, aki oly annyi szenvedést okozott a fiúnak, akit szerettem, itt állt előttem. Már cseppet sem voltam valami magabiztos vele szemben, hiszen nem akartam még jobban rontani a helyzetet. Gyanús volt már az elejétől kezdve a nő, csak nem hittem volna, hogy személyesen is meglátogat majd idelent.
De ezek már felesleges gondolatok voltak a részemről, nem szabadott volna ennyire elterelni a témáról az agyamat, bár már reménytelennek látszott a szabadulás, azért nem adhattam fel. Nem, amíg meg nem próbáltam mindent. Mert már teljesen mindegy, mit teszek. Nem lesz tétje, esetleg csak jól járhatok.
- Menj a pokolba!
Érthető volt a mérgem, hiszen ez a nő tehetett mindenről, ami elromlott az én életemben. A szüleim neki dolgoztak vagy még dolgoznak is, és ő változtatta át Sergiot. Ha nem tette volna meg, akkor én azt se tudnám, hogy egyáltalán léteznek-e vámpírok. Vagy ha nem öleti meg Celiát, akkor sem lennék itt.
- Drágám, te oda tartasz! – kacagott fel ismét. – Azért azt áruld már el nekem, hogy Sergio még mindig ugyanolyan jó szerető, mint volt? Mert lehet, hogy vezetőnek pocsék, ahogy nem is a legjobb vámpírok közé tartozik, de ebben az egyben jeleskedett. Ezt szerettem benne emberként is. Tudod, akkor más idők jártak, de ő egy cseppet sem volt az a prűd típus. Talán ez volt az egyik fő érv, amiért örökéletet adtam neki. Amivel aztán nem bánt valami hálásan. – harag csillogott a szemeiben, de gyorsan el is múlott. Nyilván nem szerette volna az időt elpazarolni feleslegesen – Szóval szeretem, ezt a kurváitól megérdeklődni.
- Te vagy a kurva, nem én.
A változatosság kedvéért ismét ez az idegesítő nevetés töltötte be a termet, és egyre inkább kezdett felbőszíteni. Egyre több és több harag gyűlt fel bennem, és lassan olyannak éreztem magam, mint egy időzített bomba.
- Ha nem baj, ezen most nem fogok fennakadni, habár nem is nagyon vitatkoznék vele. Tudod, Sergio és én előbb dugtunk, aztán ismertük meg egymást. Tulajdonképpen a kapcsolatunk eleinte csak a testiségről szólt. Fogadok, neked is meg volt már. Áruld el, hogy még mindig ugyanolyan jó szerető?
Helena egyre több jelét mutatta a féltékenységnek, így azt hiszem, ezt a részét is sikerült kitalálnom, de szerettem volna még forró olajt locsolni a tűzre, még ha ezzel továbbra is csak magamnak ártok. Így annak ellenére, hogy még semmi sem történt köztünk, nem bírtam kihagyni a lehetőséget.
- El se tudod képzelni mennyire. – Majd egy kicsit logikusabban kezdtem el gondolkodni. –Fogalmad sem lehet, milyen vámpírként vele, mert addigra már rég elhagyott, ugyanis mesélt nekem arról, amikor becsaptad őt.
Sikerült célt találnom, és összeszűkült szemmel meredt rám.
- Lehet, hogy nem maradtunk utána már sokáig együtt, de néha felkeresett. Gondolom, ezt már nem osztotta meg veled. Hiszen magányos volt, és csak egyedül engem ismert. És de, azt kell mondanom, hogy tudom, milyen vele vámpírként is.
Tudtam, hogy volt még valami, amit nem mondott el, mert a tekintetében volt valami keserűség, pedig inkább büszkének kellett volna lennie. Tudom, hogy történt valami, mert Sergio utálta őt, miután átváltozott, de azért bennem voltam benne teljesen biztos, Sergio az igazat mondta. Ugyan már volt rá példa, hogy vakon bíztam benne mostanában, mert tényleg úgy éreztem, némileg elkezdett megváltozni, de attól még az is előfordulhatott, hogy csak az orromnál fogva vezetett.
Szerettem volna még tovább ingerelni, de aligha lett volna jó hatással az én egészségemre, bár már úgy véltem, nekem még már amúgy is teljesen mindegy.
- Szóval féltékeny vagy rám, nemde? Emiatt akarsz engem megölni, mert úgy véled, hogy ha minden embert, akit Sergio szeret, eltakarítod az útból, akkor van nála esélyed. De ugyanakkor ott mélyen azért belátod, hogy ez nem így van. Már rég elrontottad, és csak az a célod maradt, hogy legalább Sergio ne legyen sokkal hatalmasabb és tiszteletreméltóbb nálad, mert milyen ciki lenne számodra.
Erre még a két őr arca is elhűlt, amiért ennyire nyíltan kimertem mondani a véleményemet, de nem érdekelt. Tudom, hogy az életem feletti hatalom most kizárólag Helena kezében volt, de ha így van, legalább szemtől-szembe had mondjam el neki a véleményemet róla, többször úgy sem lesz alkalmam rá.
Az ő vonásaiban már kevésbé tudtam eligazodni, de mindenképpen a rám zúduló energiából arra következtettem, hogy nagyon mérges lett rám. És csak az mérges igazán, akiről az igazat feltételeztem, hiszen a legtöbben az ágy alá söpörnék, és sosem gondolnának rá. Erre jövök én, és felhánytorgatom neki. Hát gonosz vagyok. De már csak ez az utolsó öröm, ami nekem maradt.
Egy pillanatra azt hittem, belém fog rúgni, mert a lábát meglendítette, de aztán útközben megállt, nem esett semmi bántódásom.
- Fogalmad sincs, mennyire nem érdekel Sergio, de nem is tudod mennyire jó, hogy piszkálhatom őt. Ajánlom, hogy ne feltételezgess ekkora ostobaságokat, mert nem állok jót magamért. Nemhogy megkönnyíteni nem fogom, de még szenvedősebbé teszem a halálodat, és én vígan végignézem.
Hazudott nekem. Mármint arról, hogy csak azért bántja Sergiot, mert már csak a bosszú érdekli. Nem, azért piszkálta, mert szerette, és túlságosan is bántotta az önérzetét, amiért Sergio nem adta meg magát, és nem lehet többé az övé. És mivel nem lehetnek együtt boldogok, ezáltal ő nem az, így nem engedi, hogy esetleg Sergio valaha is az legyen. Egy önző kretén.
A többi résszel teljesen egyetértettem, semmi kétségem nem volt afelől, hogy nemcsak köntörfalazik, de nem érdekelt.
- Én akkor sem tágítok a véleményem mellől.
- Engem meg nem érdekel az! – vágta rá túl gyorsan, és ezáltal lelepleződött, hogy hazudott. De elég pocsékul.
Szerencsére Helena úgy gondolta, hogy nem kíván többet velem egy légtérben maradni, és távozóra vette.
- Most hagylak szépen tovább haldokolni. Nagyon remélem, azért jó szar helyt kapsz a pokolban is.
Úgy vonult ki, mint egy királynő, mintha ő lenne a világ legszebb nője. Jó, ez nem volt egy jó hasonlat, mert voltaképpen a külsejével nem volt semmi gond, sokkal inkább a belső tartalommal. Nem csodálom ugyanakkor, hogy most nincs senkije. Vajon ki lenne az a bátor fiú, aki megmerné hódítani a szívét?
A méreg egyre jobban elöntötte az agyamat, hiába távozott végre ez a hülye tyúk, és ezzel sokkal kellemesebb volt a légtér, már amennyire fogságban és ebben a bűzben lehet az, és annak ellenére is, hogy teljesen egyedül maradtam. És egyben az elkeseredésem is nőtt, amiért Sergio végig nézhette, ahogy meghalok. Vajon most is éppen engem néz? Milyen lehet azt látni, ahogy valakinek a teste percről-percre egyre jobban elrohad, és semmit sem tehet érte? Vagy tenne egyáltalán valamit értem, ha tudna? Szerintem igen. De el tudom képzelni, mennyire kétségbeesett lehetett, hiszen semmit sem tehetett már értem, már csak a csoda segíthet, de néha úgy érzem, már az sem.
Nem tagadhattam le az érzéseimet, miszerint egyre jobban kedveltem őt, a hibái ellenére is. Néha megrémített engem, mikor elöntötte a méreg, de általánosságban véve egészen jól viselkedett mostanában velem, és vérzett a szívem, hogy már sosem láthatom többé. Egyikünk sem mondta még úgy igazán ki, hogy érzünk egymásért valamit, pedig szerintem az ő részéről is megvolt a vonzódás. Valami kialakulhatott volna köztünk, ha ez most nem történt volna meg. Most minden keresztbe tört ezzel. De azért jó volt belegondolni ezekben a nehéz percekben, hogy mennyire boldogok lehettünk volna, ha az élet ad még egy aprócska lehetőséget nekünk, hiszen úgy véve, én még nagyon fiatal voltam, és éppen itt lett volna az ideje egy kicsit kinyitódni. Sergionak köszönhetően az első lépéseket már meg is tettem a jobb élet reményében, hiszen megismertem őt jobban, és lassan tényleg kialakult köztünk egy kötelék, ami kezdett nagyon megszilárdulni. Legalábbis az én oldalamról. És szörnyen bosszantott, hogy jön ez a lotyó, és egyszerűen csak elveszi tőlem, kettétöri az álmaimat. Csak most kezdtem megérteni, mért csinálja ezt bosszúból, hiszen legszívesebb most kitekertem volna a nyakát, és még jól is esett volna.
És vajon a szüleim tudomást fognak szerezni erről? Hiszen Helenának dolgoznak, és kétlem, hogy ne ismerné Helena őket. Tudja jól a véleményem szerint, hogy ők az én családom, és meg fog ragadni minden alkalmat, hogy az orruk alá dörgölje, amiért elkapott és kivégzett, hiszen talán még apám szemében is ellenséggé változtam, habár Sergio szerint nem tud arról, hogy vámpírként még mindig élek, mert az emberi halálom után elhitette velük, hogy végleg megölt, ezzel bosszút állva a régi feleségén. Bár tény, hogy most nem említette meg őket a jelenlétemben, hiszen minden lehetősége megvolt rá, hogy ezzel is növelje a lelki fájdalmamat, de túlságosan is Sergio fele terelődött a téma, pedig ha ismert is egy kicsit, kutakodott utánam, akkor tudhatná, mennyit jelent nekem a családom. És bár az is előfordulhat, hogy ez a vonal szimplán nem érdekelte, illetve nem akarta elárulni a szüleimnek, hogy kivégezte a gyermeküket, hiszen talán még mindig neki dolgoznak, és ezzel elvesztené a bizalmukat. Akárhogy is, volt valami oka, és roppantul érdekelt volna, hogy mi lehetett az, bár amiatt is egyre mérgesebb lettem, amiért beleráncigálta a családomat a vámpírok világába, hiszen most egyikünknek sem kellene tudnia, hogy ilyen lények léteznek. Remélem, legalább a húgom nem tudja, mert ha valamit csinálna vele, akkor tényleg addig küzdenék, míg bosszút nem állnék miatta.
A düh még jobban kezdett a hatalmába keríteni, ahogy egyre negatívabb gondolatokba merültem, és ez adott nekem további erőt és ekkor valami nagyon különöset vettem észre. Remegés futott végig rajtam, és nagyon furcsán kezdtem magam érezni. Ugyan nem gyógyultam meg, de ahogy végignéztem magamon, az ezüst valami csoda folytán elkezdett lepattogni rólam, ahogy a harag egyre jobban fokozódott bennem, végül elnyelt, akárcsak egy nagy hullám, és semmi mást nem éreztem, minthogy mindenkit meg tudnék ölni, aki egy kicsit is ártott nekem. Tényleg semmi más nem maradt bennem, csak a harag és a bosszúvágy, pedig tudtam, hogy erre most nincsen időm, sem lehetőségem, hiszen fél lábbal már a sírban voltam, meg kellene ragadnom az alkalmat, és kereket oldani valahogy. Csakhogy a fél testem már elrohadt.
Rendben, levegőt! Muszáj volt logikusan gondolkoznom, és azonnal lábra verekedtem magam, bár nagyjából olyan gyenge lehettem, mint egy utolsó napjaiban lévő súlyos beteg, a vámpírok közt gyakorlatilag már halottnak számítottam, habár még mindig valahogyan életben tudtam magam tartani, de nem volt rá semmilyen garancia, hogy még egy órácskát kibírtam volna. Sikerült elindulnom, mert ez a különös erő, ami a mérgemből táplálkozik még tartott engem. Szerencsére nem pazaroltak rám őröket, mert nemrég még nagyon úgy festett a dolog, hogy ki sem jutok innen élve, az ezüst teljesen lebénított és felfalta a testemet.
Az ajtó fele nem mehettem, hiszen nem tudhattam, hogy kikkel futnék össze a folyosón, hiszen egy csatára tényleg alkalmatlan voltam jelenleg, így a fal fele mozdultam, ahogy az erő növekedett bennem. Így nem tudom megmagyarázni, hogy mi okán, de a fal elkezdett leomlani, amerre néztem, mintha csak az én ki nem mondott parancsomat teljesítené. Nagyon különösnek tűnt, nem tudtam, hogy ilyen képességgel is rendelkeznek a vámpírok, de jelen pillanatban minden teljesen feleslegesnek tűnt, hiszen remény látszott a szabadulásomra, és minden erőmmel erre szerettem volna koncentrálni.
Mögülem hallottam, ahogy páran a szobába futottak, és cifra káromkodásba kezdtek a látvány miatt. Remek, tehát ez őket is meglepte, nem voltak erre felkészülve. Ez még jobban motivált engem, a harag még jobban átjárt, és szembe fordultam velük. Az agyam egy hátsó része azt súgta, hogy ne törődjek velük, fussak, de az ösztöneim elnyomtak, és maradásra bírtak. A fal már majdnem leomlott annyira, hogy ki tudjak mászni a lyukon, eddig egy három méter vastag lyuk tátongott, de sejtettem, hogy nagyon vastagak lehetnek a falak, így hát mindenképpen ki kellett valamit találnom az őrök ellen, mert nem fogják szépen végignézni, ahogy lelécelek a szemük elől.
A dühöm tovább növekedett, ahogy elkezdtem utálni ezeket az embereket is, pedig egyáltalán nem volt rám jellemző az ilyesfajta dühkitörés, és láthatóan az ellenfeleimet is megrémítettem ezzel. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ezzel a mentális erővel képes vagyok irányítani a lehullott tégladarabokat, így elkezdtem feléjük dobálni. Nem a legjobb módszer vámpírok ellen, de kis ideig megteszi, amíg én kereket oldok. Egy kis ideig ez is fent bírja őket tartani, addig remélem, végleg ki tudok innen menni.
Meg is lepte őket a támadásom, ahogy arra számítottam, és bár a téglák könnyedén széttörtek a kemény testükön, mégis képtelenek voltak hozzám közelebb jutni, az újabb és újabb téglák visszatartották őket, és úgy sejtettem, hogy nagy ricsajt könnyen meghallhatják, ezért nem sok időm volt végleg lelépni, mielőtt erősítés érkezne a fenntartásomra. Még több vámpírral már nem tudnék elbánni.
Végül alig kellett könyörögnöm, a fal leomlott egy olyan jó hat méter vastag üreget vésve a stabil épület falába, és szinte elképesztő, hogy ezt mindet a puszta elmémmel csináltam, mert olyan erős volt bennem a düh és az élni akarás egyben. De most nem mertem belemenni egy öndicséretbe.
A téglák még mindig záporoztak az őrökre, de már meglehetősen fogytán voltak. Gyorsan kiléptem, már amennyire az erőmből tellett, és rohanni kezdtem. Ahogy azt csak remélni mertem már, a lyuk egyenesen a szabadba vezetett, nyílt terepre. Hallottam, ahogy az őrök a toronyból észrevettek, és kiabáltak, de nem néztem hátra. Nem lehetett. Így is túlságosan lassú voltam, nem pazarolhattam el az energiáimat, bár már azt hittem nemrég, hogy felkelni se leszek többé képes.
Tudtam, hogy a harag táplálta ezt a különleges képességet, így igyekeztem ismét elérni, valami olyasmire gondolni, amitől bemérgesedtem. Szinte mindenre dühös lettem hirtelen. A kövekben, amikben megbotlottam, az idióta természetre, amiért éppen most fognak felderengeni a Nap első sugarai, amik ellen viszont már semmilyen védekező képességem sincs, de legfőképpen Helenára akadtam ki.
Próbáltam betájolni magamat, ahogy gyorsulni kezdtem, és az adrenalin egy forró hulláma ismét elönt engem. Chicago. Csak ekkor eszméltem fel a tényre, hogy alig pár kilométer választhat el engem a szüleimtől, tehát már régóta nem voltam ilyen közel hozzájuk. Ez nehézséggel töltötte el a szívemet, de ugyanakkor apámra haragudtam, hiszen miatta voltam részben itt, ő keveredett vámpírok közé, és sejtésem szerint valamilyen szinten anyámnak is benne kellett lennie apám kis mocskaival. Az egyetlen ártatlan az én kis drága húgom volt, és borzasztóan hiányzott nekem. De mégsem jutott eszembe, hogy hazamenjek. Emberi értelemben meghaltam, és jobb a családomnak is, ha nem tudják, mivé váltam, bár azért megnéztem volna apám reakcióját. Vajon első dolga az lett volna, hogy felfog egy hatalmas ezüst kést és vagy szíven szúr vagy lefejez? Mert ellenség voltam az ő szemében már. Igen, simán kinyírna. Már a mocskos kis titkait sem sikerült megbocsátanom, ezzel végleg betette a kaput nálam.
Ez az újabb adag méreg még több erőt adott nekem, és azon kaptam magam észre, hogy már nem is igazán tudom szabályozni. Úgy rohantam, mint egy ezeréves vámpír, miközben beértem egy erdőbe. Biztos voltam benne, hogy követnek, de a fák a nyomom mentén elkezdtek kiszakadni és az ellenségem irányába estek, pont ugyanúgy, mint ahol bezárva tartottak. A testem erősen bizsergett futás közben.
Vajon mért nem képeztek ki először ennek a pontos használatára engem, ha tisztában voltak vele, hogy a vámpíroknak ilyen erejük is lehet. Mért pont vészhelyzetben kellett erre rájönnöm? Vagy mi lett volna akkor, ha ki se találom? Mostanra minden bizonnyal már halott lennék. De most csak az volt a lényeg, hogy rájöttem, és egyelőre ez mentette meg az életemet.
Vajon hogy festhettem ki egy idegen szemében, ahogy rohadt hússal szélsebesen futkosok, és a legnagyobb kecsességgel kikerülöm a fatörzseket, amik aztán kifordulnak, és elrepülnek a helyükről? Nyilván, ha valaki meglátott volna, azt hitte volna, hogy csak káprázik a szeme, mert ilyen nincs.
Sajnos azonban ez a természetfeletti erő sem tartott sokáig, és elértem azt a szintet, aminél már nem tudtam tovább táplálni, hiába voltam még mérges, a lelkem egyre jobban kezdett kifáradni a testemmel együtt. Minden újabb lépés megtétele komoly fájdalommal kezdett el járni.
Így már nem is bírtam mit kezdeni, hogy előttem vámpírok kezdtek el kibontakozni a fák mögül, amiket már képtelen voltam kicsavarni. Egyszerűen térdre rogytam, és beletörődtem a halálomba.
Helena csapata utolért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
